Ardai Zoltán
A filmtörténetté vált új hullám indulásában már szerepet játszott szlovák rendezőnek, Stefan Uhernek ez a post festa „formanos” vagy inkább „passeres” műve ritka mutatvány a hasonló mai próbálkozások közt: az egykori csehszlovák film hangulati alakzata itt nem a múlt visszfényeként idéződik fel, hanem mint a jelen reflexiója elevenedik meg, helyenként elemi frisseséggel. Ritka jelenség az is, hogy egy film, amelynek eseményeit rendezője eleinte – és nem is csak az első képekben – fakó szokványstílusban bonyolítja, végül mégsem bizonyul valamely átlagos látásmód újabb fölösleges manifesztumának. A Ha már egyszer megesett érdekessé válik, mégpedig – és ezt akár Uher trouvaille-ának is felfoghatnánk – attól a pillanattól kezdve, amikor végre megesik a baj: a szlovák falu fekete bárányát, a már szépasszony-külsejű, de lányanyának maradt Johannát gyermekében is sújtja a sors; Pavlinka is korán esik teherbe. Johanna, akit az imént még a falusi lét avantgarde-jának modellszerű képviselőjeként szemlélhettünk, most tanúságot tesz arról, hogy eddig is csak külsődlegesen tudott szabadulni a gépesedő falu makacs értékrendjétől. Az eddigi szerepe szerint dolgos, jólelkű, egyszersmind érzékien büszke anya váratlanul mint hibbant tyúk is bemutatkozik. Handabandázva csépeli a lányát, könnymaszatosan szipogva, nyivákolva dönti magába a szeszt. Lánya, akit idáig mintha csodás kis tüneményként kellett volna elfogadnunk, most a bávatag butaság megtestesüléseként vonaglik a gyerekelhajtásra szolgáló forróvizes dézsában. A két – igen különböző – nő azonban éppen így válik valamiképpen szerethetővé a néző számára, bármennyire örülnénk is, ha lelkesítőbb emberi minőségeket észlelhetnénk a filmvásznon ugyanilyen valóságosaknak és közvetleneknek.
Uher erkölcsi illusztrativitás nélkül, mesterkéletlen képi fantáziával és motívumkezelő tehetséggel teljesíti ki filmjét szatírává. Leginkább a befejező – lakodalmi – jelenetek érzékítik meg a triviális és a bizarr egységét, s így már egy társadalmi állapotot, amelyben, úgy tetszik, a személyes életerő csak paradox, groteszk bájjal nyerhet lendületet. Mert ezekben a nem éppen reményteli filmképekben van némi életerő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6175 |
