Bérczes László
Képzeljük magunkat a pszichiátria tükörfalú szobájába, ahonnan mi mindent látunk, ami a szomszéd szobában történik, az ottlevők viszont nem tudnak rólunk. Az állandó és mozdulatlan képkivágásban egy fehérruhás fiatal lány, haja arcába lóg. Körülötte földhöz csavarozott, mozdíthatatlan bútordarabok. A lány az asztallal küszködik. Húzza, ráncigálja, nem mozdul. Most a székkel próbálkozik. Egyre erőszakosabban cibálja, szinte önkívületi állapotban harcol a székkel, fáradni kezd, végül kimerülten hever, reménytelenül liheg a szótlan, kegyetlen bútorok között.
A képkivágásban most egy férfi arca. Kérdést hallunk – mintha a mi szobánkból érkezne –, a férfi rezzenéstelen arccal, száraz pontossággal válaszol. „Elhatároztam, hogy tudományosan kezdem vizsgálni” – mondja a férfi, a család háziorvosa. És a kívülálló székében ülve szűkszavú, tárgyilagos képeket kapunk arról, mi történt, mielőtt földhöz csavarozták a székeket és örökre behúzták a függönyöket.
A gyógyíthatatlan beteg lány él, mint a növény. A doktor, aki orvosi szempontból izgalmasnak találja az esetet, az önmaga zárt világában vegetáló „növényt” kíméletlenül célratörő eszközökkel elmozdulásokra készteti, reakciókat vált ki belőle: a Woyzeck fasisztoid doktorát idézve eteti a borsólevest a lánnyal, pavlovi reflexeket állandósít. Sőt, a kísérleti lényből emberi indulatokat, örömet, szomorúságot vált ki. Berthe megszereti kísérleti úton nyert férjét, és miután az egyedül hagyja, örökre vigasztalan marad. Szenved, tehát már nem növény, nem tud felejteni, tehát még nem ember. „Meg fog halni?” – halljuk szobánkból a kérdést. A férfi néz ránk, nem válaszol. Berthe a bedeszkázott ablakok mögé zárva szűkölve vár.
A Maupassant-elbeszélésből készült belga film végtelenül tárgyilagos. Nem őrzi meg az író csevegő stílusát, melyben alig érzékelhetően, de egy pillanatra mégis felszikrázik a dráma, hogy aztán a továbbgördülő kedélyes mesélés maga alá temesse és átlépje az alig sejtett borzalmat. Patrick Ledoux rendező filmje a kamera objektivitására épít. Hideg, komor képek kopognak egymás után. Fekete-fehér konkrét filmet látunk. Pontosan, szabatosan mutat embereket és történéseket. Érzelmi felhangok és bármiféle állásfoglalás nélkül tényeket közöl. Ugyanezt a magatartást várja a nézőtől is.
Orvosi szobánkból érdekesnek találhatjuk a filmet. Az esetet. Az őrült lányt alakító Claire Wauthion expresszionista filmeket, képeket idéző játékát kiválónak minősíthetjük. De csak ülünk, szemlélünk, tudomásul veszünk, felállunk és elmegyünk. Élmény nélkül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 47-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6174 |
