Lajta Gábor
„Csak hetvenhárom éves fejjel kezdtem megérteni valamicskét a természet, a növények, fák, négylábúak, madarak, halak és rovarok lényegéből. Mire nyolcvan leszek, még messzebbre jutok, és kilencvenéves koromban behatolok a dolgok titkaiba. Százévesen bizonyára elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudás stádiumába, és mire száztíz leszek, minden, amit alkotok, minden pont és vonás élővé válik. (…) írtam ezeket hetvenöt éves fejjel én, az egykori Hokuszai, ma a rajzok vén bolondja.”
A nagy japán művész azonban „csak” nyolcvankilenc évet élt.
Több mint harmincezer képével próbálta megközelíteni a „dolgok titkait”.
Róla szól Sindó Kaneto filmje.
A fél évszázadot átugró szabálytalan életrajz másik hőse egy rejtélyes nő, a harmincötéves festő gyönyörű modellje és elérhetetlen múzsája. Egy hozzá a megtévesztésig hasonló lány bukkan föl (ugyanaz a színésznő is játssza) a színpadiasan öreggé maszkírozott nyolcvankilenc éves mester életében, hogy vadul erotikus rajzokra ihlesse őt.Az egyébként valóságos személyekkel és motívumokkal hitelesített filmben ez a nő bizonyára kitalált alak, talán csak a neve cseng vissza a festő életrajzából: Onaónak hívták Hokuszai gyerekként elhalt leányát is.
És valóban létezik az az erotikus rajzsorozat, amelyről a film beszél? Igen, Zsenge fenyőhajtások címmel készített erotikus albumot a művész, bár ennek a legtöbb monográfiában a nyomát sem lelni.
Sindót azonban éppen ezek a rajzok érdeklik, nem a híres Fuji-látképek. Filmjeinek tárgya már régóta az erotika; az Onibabában, a Libidóban, a Fojtogatásban egyaránt azt próbálta megmutatni, hogyan, hányféleképpen alakítja szereplőinek életét a nemi vágy.
De miért nem választotta most például Utamarót, az érzéki női portrék fametszőjét hőséül, s miért Hokuszait, akinek hatalmas életművében sokkal kisebb hányad az erotikus kép, mint kortársaiéban? Talán azért, mert Hokuszai izgalmasabb, legendás személyiség, és rendkívüli alkotóerejű művész volt.
Az alkotást magát azonban nem lehet „lefilmezni”. A Van Gogh és Modigliani életéről szóló mozidarabokban látható, miként válik óhatatlanul groteszkké a vászon előtt ecsettel a kezében szenvedő piktor. Az Erotikus képregényben is föltűnnek a művészélet közhelyei. A zseniális Hokuszai ráadásul rajzszakköri színvonalú stúdiumokra kényszerül – a filmvásznon.
Jobban sikerült jelenetek a híres mutatványok: a hatalmas, magasból szemlélhető kép festése, vagy a másik bravúr – miniatúrák rajzolása rizsszemekre. Jóllehet ezek az epizódok is csak magukban álló képek az Erotikus képregény komótosan, izgalommentesen váltakozó lapjai között. Nem szervesülnek egymással a szépelgő beállítások, a realista, valamint a groteszkbe hajló részletek.
Valami meglepetéssel azonban szolgál a rendező.
– Erre a pillanatra vártam egész életemben – mondja a vén Hokuszai, mikor a tengerpartról hozott polipot rárakja meztelen modellje testére. A lány, aki előbb még levetkőzni is szégyellt, kéjesen, felszabadultan mosolyog. A folytatás, a lánnyal szeretkező óriási polip víziója már inkább groteszk és kevésbé merész, mint a jelenetet inspiráló eredeti Hokuszai-metszet. Mindenesetre a rendező, ha jó ideje nem alkot is remekműveket, ahhoz ért, hogy az undor és a szépség borzongató határán egyensúlyozva áttörje a középszerűség burkát.
Noha felesleges Sindó kapcsán minduntalan remekművére, A kopár szigetre hivatkozni, valahogy Sindó is úgy járhatott, mint De Chirico, a kitűnő metafizikus festő, aki egyszer csak elvesztette különös képességét, amely álomszerű festményeit szülte. Sindó Kaneto sem tudott visszatalálni A kopár sziget és az Onibaba fenséges egyszerűségéhez. Talán majd száztíz éves korában?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6171 |
