Koltai Ágnes
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Lipcse hagyományosan a direkten politizáló dokumentumfilmek fesztiválja, ami nemcsak azt jelenti, hogy a versenyfilmek zöme napjaink véres eseményeiről, intervenciókról, polgárháborúkról, gerillaharcokról tudósít, hanem azt is, hogy az érdeklődés középpontjában elsősorban Latin-Amerika és a Közel-Kelet filmesei állnak. Minden bizonnyal ezzel magyarázható a magyar versenyprogram (Fehéri Tamás: Endlösung, Matkócsik András: Valahol várnak, Tényi István: Mindennapi kenyerünk) hűvös fogadtatása. Filmjeink nem tudtak versenyre kelni kuriózumszámba menő riportokkal, háborús veteránok emlékeivel, kiváltképp, hogy idén néhány igazi szenzációt is láthattunk. Többek között a vietnami Kim Phucról készült riportfilmet. A vietnami háború idején a világsajtót is bejárta egy fotó: három meztelen gyermek, középen egy kislány, feltartott kézzel szalad az úton, menekül a tűzhalál elől. A holland Manus van de Kamp rátalált Kim Phucra, akinek vihogó amerikai katonák kamerája előtt kellett futnia testvéreivel. A katonák kétszer-háromszor megismételtették velük a „jelenetet”, hidegvérrel állítják be a gyerekeket, rendezik meg a filmet, láthatóan jól szórakoznak. Elgyötört arcokat, kínt és fájdalmat örökítettek meg a mások szenvedésében gyönyörködő katonák (ehhez hasonló „tréfák” tömkelegét olvashatjuk Mary McCarty nálunk is megjelent Vietnami jelentés című könyvében). Manus van de Kamp felidézi a tizenhárom évvel ezelőtti eseményeket, s közben egy mosolygós, jókedélyű fiatal lány tekint ránk a vászonról; családjáról, munkájáról beszél, ő Kim Phuc, a napalmtámadás egyik túlélője, ma óvónő. Harag és gyűlölködés nélkül meséli el emlékeit. Visszafogott, halk film az Ezüst galamb díjat nyert Kim Phuc, nem merevíti mártír-pózba hősét, inkább az életöröm és a szelídség előtt tiszteleg. Az igazi szenzáció nem is az amerikai katonák készítette film megszerzése volt, hanem Kim megszólaltatása, amihez a riporteri leleménynél és szerencsénél is több kellett: türelem és érzékenység.
Igaz ugyan, hogy a jó riportázs lelke a különös, érdekes riportalany, de a dokumentumfilm mégis ott kezdődik, hogy a rendező meg tudja szólaltatni hőseit. Az amerikai Noel Bruckner (aki az Arany galamb díjat a szovjet Marina Batakkal, a Zsukov-portré rendezőjével megosztva kapta) nem csupán a történelmi tényeket elevenítette fel filmjében. A jó harc: Az Abraham Lincoln brigád a spanyol polgárháborúban tizenegy érdekes ember portréját rajzolja meg, a legizgalmasabb talán a néger ápolónőé és azé a matrózé, aki horogkeresztes zászlót tépett le egy német hajóról. Amerikai önkéntesek beszélnek a filmben arról, hogy miért mentek Spanyolországba, mit jelentett Franco és Hitler ellen harcolni, s milyen érzés volt a nyelvi és világnézeti különbségeket legyőző nemzetközi brigádokban szolgálni.
Még mindig a kuriózumoknál maradva: eddig ismeretlen, archívumok mélyén szunnyadó dokumentumokra talált rá a finn Jarmo Jääskeläinen és a lengyel Tadeusz Makarczynski. A finn–lengyel koprodukcióban készült Éhségkór a varsói gettó orvosait és azt a reménytelen küzdelmet mutatja be, amit a betegségek és a halál megfékezéséért folytattak. A gettó orvosai még a biztos pusztulás tudatában is a gyógyítás szolgálatában álltak, amit az éhezés fizikai és pszichológiai hatását feltáró kísérleteik és tanulmányaik is bizonyítanak. Marek Edelman neve szaktanácsadóként szerepel a stáblistán, ő az egyetlen túlélő a felkelés vezérkarából; ma szívspecialista Varsóban. Andrzej Wajda még a Csatorna előtt filmet szeretett volna készíteni a gettófelkelésről, ám a doktor nem akart szerepelni a kamera előtt. Edelman a magyarul is olvasható Egy lépéssel az Úristen előtt című riportkötetben emlékezett meg az orvosok helytállásáról, de, hogy erről filmes dokumentumok is léteznek, az csak most, az Éhségkór bemutatásakor derült ki.
Tadeusz Makarczynski is páratlan értékű dokumentumokból állította össze filmjét. A Jelenetek a varsói felkelésből – Augusztus, Szeptember az 1944. augusztus 1-én kirobbant varsói felkelés két hónapjának szubjektív krónikája. A film az egyik harcos, Sylvester „Kris” Braun felvételen alapszik; fáradt férfiak, pelyhedző álló fiúk, vöröskeresztes ápolónők, az életfontosságú híreket, utasításokat vivő összekötök bizakodó tekintetét, a fegyverszünet ritka pillanataiban szövődő szerelmeket és a langyos őszi napban sütkérező lányokat örökítette meg Braun. A Jelenetek a varsói felkelésből az első napok eufóriájától a visszavonulásig követi nyomon a harcokat, egyre kevesebb a fegyver, fogy a lőszer, az óváros, Zoliborz és Mokotów elesett már, de a katonák még nem adták fel a reményt…
Európában, a béke szigetén a háború a múlté, az esztelen vérontás már csak az idősebbek idegrendszerében él, de a Föld számtalan pontján fegyverropogásra ébrednek, és süvítő golyók zajában térnek nyugovóra. A háborús képeket látva nyugtalanság fogja el a nézőt: az öldöklés nincs olyan messze. A mindennapi félelem ellopja a fiatalságot és ijesztő ronccsá tesz életerős felnőtteket. A módszeres gyilkolás felrázó dokumentuma Salamon Zetune Moljo filmje, a Népirtás Guatemalában, amelyet a zsűri elismerő oklevéllel jutalmazott. A guatemalai csendőrség kíméletlenül gyilkolja az indián őslakosságot, néhányan átszöktek Mexikóba, parasztoknál találtak menedéket, s nem is remélik, hogy családjukat, barátaikat valaha is viszontlátják. Egyszerű, puritán film a Népirtás Guatemalában, jóformán csak beszélő fejeket látunk, mégis vibrálóan drámaiak a képek.
Természetesen a haditudósításokon kívül a „civilek” világát bemutató filmek is szerepeltek a 27. lipcsei dokumentum- és rövidfilmfesztivál programjában. Díjat ugyan nem kapott, de kétségtelenül az egyik legizgalmasabb film a nyugatnémet Vérvétel volt. A rendező, Hans-Christoph Koch – mint azt a fesztiválújságnak adott interjúban elmondta – évekig gyűjtött anyagot filmjéhez. A Vérvétel a humanizmus álarcát öltő vérkereskedelemről szól. Az emberi vérplazmából értékes, életmentő gyógyszerek készülnek (többek között a nyugatnémet Bayer és Hoechst cégnél), a plazmát nagy vérbankokban gyűjtik, s innen küldik a gyógyszergyárakba. A másfélórás dokumentumfilm aprólékosan követi a vérplazma útját, a vérbanktól a kész gyógyszerig. Hans-Christoph Koch egy amerikai és egy mexikói gyűjtőállomást mutat be. A jól fizető, ám az egészségre rendkívül káros rendszeres, nagy mennyiségű plazmaadás a szegények megélhetési forrása. Munkanélküliek, rettenetes fizikai állapotban levő emberek adják el vérplazmájukat, akik sohasem juthatnak hozzá a vérből készült gyógyszerekhez. A Vérvételben a civilizált, egészséges világ néz farkasszemet a gyengékkel, nyomorultakkal, s mivel egyre több alapanyagra van szükség, él és virul a vérkereskedelem; az Egészségügyi Világszervezet szabályait felrúgva gyakrabban és az előírtnál több vérplazmát vesznek le, főleg Latin-Amerikában, az önkéntes jelentkezőktől.
A FIPRESCI, a nemzetközi újságíró szervezet díját nyerte Sylvia Konttinen filmje, a Byker. A finn származású, angol színekben versengő Konttinen fotóriporterként kezdte pályáját, tizenkét évig élt a lebontásra ítélt Bykerben, London egyik munkásnegyedében. Fotói – a külvárosi utcák, a maszatos gyerekek, a kopott pub, ahová esténként egy pohár sörre betérnek a férfiak, és a kimerült családanyák – idézik fel Byker mindennapjait. A külvárostól megfáradt emberek búcsúznak, s látjuk a sivár betonkockákat, ahová beköltöztek, elveszítve azt a közösséget, amely a bölcsőtől az öregségig körülvette őket. Sylvia Konttinen ügyesen játszik az érzelmek húrján: a Byker édeskedés nélkül beszél a szeretet megtartó erejéről.
A vegyes rövidfilmfesztiválok üdítő pillanatai az animációsfilmek. Idén meglepően gyenge volt a mezőny, annál is inkább meglepő, hogy versenyfilmjeink, a Gravitáció (rendező: Rofusz Ferenc) és az Ajtó 8 (rendező: Horváth Mária) elkerülték a zsűri figyelmét. A Gravitáció (a francia festő, Yves Klein különös kék színeit idézi) és az Ajtó 8 technikájával, formai tisztaságával, filozófiájával és szarkasztikus humorával kiemelkedett a bemutatott művek közül. Tény azonban, hogy a közönség tetszéssel fogadta rajzfilmjeinket.
Végezetül a versenyprogrammal párhuzamosan futó retrospektív sorozatot említeném. Valóság és film címmel a harmincas évek munkástémájú angol dokumentumfilmjeiből láthattunk válogatást. Az iskolát teremtő angol dokumentaristák, vezéregyéniségük, John Grierson irányításával máig eleven híradásokat, filmes tanulmányokat készítettek a két világháború közti Angliáról. Az összeállításban Grierson, Harry Watt, Basil Wright (közös filmjük, az 1936-os Éjszakai posta Magyarországon is ismert), a filmelmélettel is foglalkozó Paul Rotha, a „szoktatott kamera” elvét követő Robert Flaherty, a szigetországban letelepedett Alberto Cavalcanti és Ivor Montagu filmjei szerepeltek. Olyan filmtörténeti értékű alkotások, mint Flaherty Arani ember, Wright A vidék a városba megy, Rotha Anglia arca, Montagu Béke és jólét című filmje, vagy a munkáshíradók, amelyek az angol kommunista párt megbízásából készültek. A klasszikus dokumentumfilmek és a híradók mellett felvilágosító – ismeretterjesztő – és oktatófilmek is szerepeltek a sorozatban, azok a produkciók, amelyek sikeresen ötvözték a publicisztika és az animáció eredményeit.
A Valóság és a film a dokumentarizmus fénykorának kiemelkedő alkotásait fogta össze. Ezek a filmek művészi értékeiken túl érdekes információk is a korról. Óhatatlanul felvetődik a kérdés, a mai dokumentumfilmek vajon mit mondanak majd rólunk az utókornak?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/03 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6170 |
