Dés Mihály
„Tisztességes” haszonra számíthatnak a Corvin, a Bástya és a többi siker-mozi már meghitten ismerős arcú jegyüzérei: a 39 lépcsőfok című angol filmre bizonyára tódulni fog a közönség. És ha tódul, nem is csalatkozik: a nem éppen kezdő, de eléggé ismeretlen rendező, Don Sharp izgalmas és elegáns krimit készített.
A történet az első világháború előestéjén játszódik, és a tét maga is a háború. A német titkosszolgálat ügynökei nagy horderejű politikai merényletre készülnek, és ezért mindenkit legyilkolnak, aki az útjukba áll. A gyanú egy dél-afrikai angol fiatalemberre terelődik, akit erre üldözni kezd a fél Scotland Yard. Ráadásul a porosz ügynökök úgy vélik, hogy nála van a notesz, mely leleplezheti mesterkedésüket, úgyhogy ők is az ifjú nyomába erednek. Fergeteges üldözés kezdődik: Londonban és Skóciában, erdőkben és kastélyokban, vonaton és gyalog, biciklivel és automobillal. A film legizgalmasabb, szó szerint lélegzetelállító jelenete, mikor a főhős a Big Ben toronyórájának mutatójába kapaszkodva, tehetetlenül lebegve a mélység felett igyekszik visszatartani az órát, melybe időzített bomba van szerelve.
Jó krimi, izgalmas film. Van benne egy könnyedén fölvázolt szerelmi szál is, de az oly halovány, hogy nem tud elandalítani a tomboló izgalmak közepette. Feltűnően gondos és hiteles a környezetrajz: a helyszínek, a ruhák, a járművek, és a főszereplő Robert Powell is igazán kedves fickó.
Jó film, melyről azonban nem árt tudni, hogy egy néhai kémregény harmadik filmváltozata. Azt sem árt tudni, hogy az összes változat közül – beleértve a regényt is – a legelső, az 1935-ben készült filmfeldolgozás a legnevezetesebb. Nem is csoda, azt ugyanis Hitchcock rendezte.
Hálátlan és többnyire reménytelen feladat újra megcsinálni egy Hitchcock-filmet. Don Sharpnak igazán nincs miért szégyenkeznie: a Hitchcock által felállított magasságot nem érte el ugyan, de azért jónéhány lépcsőfokot megmászott belőle. Sharp változatának talán az az egyetlen gyenge pontja, hogy túlságosan is hiteles, túlságosan is hű a regényhez. A környezet, a miliő gyönyörű, de egy krimihez képest túl takaros és részletező. Különösen pedig kár volt ennyire komolyan venni a bűnügy világtörténelmi dimenzióit. A hanyatt-honnlok menekülő fiatalembert látva valahogy nem igazán éli bele magát az ember abba, hogy az most a világháború elhalasztásáért rohan.
Hitchcock nem bíbelődik annyit nagypolitikával és környezetfestéssel. Az ő hőse elsősorban az életéért fut, és a néző izgalmát nem a birodalmi ügyek iránt érzett aggodalma okozza, hanem az ártatlanul gyanúba keveredő, üldözötté váló ember elemi, mondhatni, transzcendentális félelme. Hitchcock nemcsak tömörebben fogalmaz, nemcsak jobban ért technikailag az izgalom megteremtéséhez, hanem egészen máshol keresi és érzékeli a bűn, a félelem és az üldözöttség mechanizmusait, mint pályatársai vagy esetleges vetélytársai.
Ám az új, a mostani változat megtekintésének örömét egy pillanatig sem zavarja Hitchcock rávetődő árnyéka. Részben azért, mert jó szórakozás. Részben pedig azért, mert a magyar mozinézőnek már megint nincs mivel összehasonlítania.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/04 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6149 |
