Takács Ferenc
Ezt a filmet már sokszor, sokfelé láttuk. Mostoha körülmények között, a kegyetlen természet előterében éli a maga zárt, öncsonkításig fegyelmezett és örötntelen életét a falu – másságot, vágyat, álmot eltűrni képtelen – paraszttársadalma. A dráma asszonydráma, a paraszt-Bovaryné története, akiben a faluba érkező idegenek, egy másféle élet sejtelmei ébresztik fel és érlelik meg a vágyat és az álmot, hogy végül – rettegve ugyan, de a végső elszántság kétségbeesésével – megcsalja urát. Azután persze – legalábbis ami a helyzetét és a külső körülményeit illeti – marad minden a régiben.
Viszont ezt a filmet így megcsinálva még nem láttuk soha. Michael Radford rendezte, s a brit filmművészet mostanában tapasztalható felélénkülésének áramában született: egy rendkívül tehetséges, komoly, mesterségét már-már megdöbbentően jól tudó fiatal rendező és egy nemzeti filmgyártás szerencsés pillanata találkozik benne, igen jeles eredményekkel.
Hogy jelesnek érezzük ezeket az eredményeket, abba kétségkívül belejátszik az a tény is, hogy egy ismerős filmet ezúttal szokatlan környezetben látunk viszont. Paraszt-Bováryné történeteket többnyire kelet- és déleurópai rendezők forgatnak, olyan országokban, ahol napjainkig fennmaradt és különböző okokból önmagán túlmutató (nemzeti, kulturális, politikai stb.) jelentősége van a falunak és paraszttársadalomnak. Radford filmje viszont Skóciában játszódik: faluja dermesztőén ismeretlen világ, melyben döbbenten fedez fel egy darab Kelet-Európát. Világa ismerős idegenségét páratlan egyensúlyozó mutatvánnyal fordítja értékbe a rendező: lélegzetvisszafojtva figyeljük, ahogy Radford regionális filmet készít. Azaz szereplőit skót-angol dialektusban beszélteti, körülrakja őket a falusi munkakultúra, szokásrend, parasztdal, közösségi szórakozási formák szociológiai és folklorisztikai érdekességű elemeivel, miközben finom tapintattal képes kikerülni az ilyen vállalkozás szokásos csapdáit: a Máskor, máshol mindvégig ment marad a göregáborkodástól, de ennek emelkedettebb változatától, a paraszt-regionalizmus külsődleges érdekességeivel manipuláló, etnografikus-szociologikus „felfedezéseket” közreadni vélő rendezői módszertől is.
Hasonló csapdát kerülget, hasonló sikerrel a történet is: a második világháború vége felé járunk, s az eldugott skót faluba – inkább afféle tanyabokor – olasz hadifoglyok érkeznek munkára. Két kultúra, két magatartásvilág együttélését, közeledési kísérleteit és áthidalhatatlan megértészavarait festi Radford filmje, ismét rendkívül finom eszközökkel. Bátran és higgadtan melegíti fel a klisét, hogy azután teljes és kielégítő pszichológiai igazságot pároljon belőle: a kézenfekvő összehasonlítást a merev, kálvinista bűntudattal vert, elfojtott, igazán feloldódni, testükkel és érzelmeikkel zöldágra vergődni képtelen skótokról és a természetes, könnyed, gátlástalan, sírni, nevetni, mások előtt érzelmet mutatni tudó olaszokról.
Hogy ez sikerül neki, ebben módszere, az angol understatement segíti a rendezőt: a minél kevesebbel minél többet mondás üdvös elve. Ebben a filmben minden „a helyén van”, a kellő fokon van a helyén: egy mondattal, arcrándulással, színárnyalattal, mozdulattal sem több, sem kevesebb, pontosan annyi, amennyi kell mindenből. Különösen áll ez a női főszereplő, Phyllis Logan játékára: ez a film voltaképpen az ő arcán játszódik, zavart mosolyában, ügyetlen kedvességében, nehezen feltörő könnyeiben, taszító csúnyaságában és lélegzetelállító szépségében. Hagyományos, „nagy”, sőt „hálás” filmszerep az övé. Ma már ritka vendég az ilyesmi a mozivásznon; még ritkább az a tökély, ahogy Phyllis Logan eljátssza ezt a szerepet.
De – ha már itt tartunk – dacosan hagyományos az egész film is: van története, eleje-közepe-vége, pszichológiája és érzelmei, emberi üzenete és köznapi tanulsága. Előadásmódja is ilyen: tájrealizmusát, ritmusát, képvilágát a tárgyát fontosnak tartó, eszközeivel hivalkodva nem játszadozó művészi szerénység és fegyelem krédója szüli. Nagy film? Nem tudom. Igen jó film, ígéretes munka, s – az ábrázolhatóság önreflexív bonyodalmain, a filmközeg rövidzárlat-paradoxonjain tépelődő metakinematográfia korában – már-már hősiesen egyszerű, szép és igaz film.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/04 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6147 |
