Györffy Miklós
A főcím alatt kissé édeskés színezetű frankfurti képeslapok. A hatvanas évek elejéről valók lehetnek, a kocsimárkákon látszik. A filmbeli család annak idején konszolidálhatta viszonylagos anyagi jólétét és biztonságát. Azok még a gazdasági csoda évei voltak. A Küsters mama mennybemenetele részben e biztonság szertefoszlásáról szól. A hetvenes évek közepén vagyunk, beköszöntött a gazdasági válság, színre léptek a terroristák. Egy Frankfurt közelében levő nagy vegyi gyárban (IG Farben, Hoechst?) is megkezdődtek az elbocsátások, rövidítik a munkaidőt. Hermann Küsterst a munkanélküliség réme fenyegeti. Talán volt is már alkalma találkozni vele, kora alapján ez könnyen feltételezhető, hiszen közel jár a nyugdíjkorhatárhoz. Meg sok egyebet is megismerhetett német életében. De most már van vesztenivalója is: tisztességes lakás, bútor, televízió, rendezett élet, a békés, nyugodt öregkor esélye. Ez a Hermann Küsters egy szép napon elveszíti a fejét: megöli a művezetőjét, aztán önmagával is végez.
Hermann Küsters nem jelenik meg Fassbinder filmjében. Amit megtudunk róla, csak közvetve, másoktól tudjuk meg, illetve: feltételezés, találgatás. A film főhőse felesége, Küsters mama, aki értetlenül áll férje ámokfutása előtt, és mint már bizonyára annyi mindenbe, előbb-utóbb ebbe is beletörődne, ha férje halála csak őrá tartozna.
De az bizonyos értelemben közügy, azzá teszik többfelől, jól megfontolt és homlokegyenest ellenkező szándékokból. Küsters mama, bár férje halála után teljesen egyedül marad, gyermekei is elhagyják, nemsokára jelszóként látja viszont önmagát mindenféle lobogókon.
Már amikor nyugdíjért folyamodik az üzemben, értésére adják, hogy férje voltaképpen gyilkos, tette súlyos provokáció, s esetének üzemi balesetként való elbírálásáról szó sem lehet. A Küsters-családot megrohanják a riporterek, szemlátomást azzal a megbízatással, hogy Küstersben veszedelmes fenevadat leplezzenek le, aki kitörésig fékezte ugyan magát munkahelyén, de otthon annál inkább kimutatta foga fehérjét, és így esete, bár társadalmi veszélyessége igen nagy, mégis elszigetelt, egyéni torzulás, egy romlott, agresszív ember pszichopatológiai szempontból megítélendő kirobbanása. Ezt is írja meg róla egyikük, aki a többiek kapkodó, felületes kérdezősködéseinél látszólag mélyebbre hatol, illemtudó viselkedésével leveszi a lábáról Küsters mamát, de csak azért, hogy szívhezszólóbb képeket készíthessen a fenevad áldozatairól, az egyszerű német családanyáról és az apjukat megsínylő gyermekekről. Így például a haláleset hírére hazatérő bárénekesnő-lányról, aki viszont a riportert veszi le a lábáról pillanatok alatt, mert rájön, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kap apja esete, még ha szemenszedetten hazugot is, az ő énekesnői karrierje annál nagyobb lökést kaphat tőle. Hogy Fassbinder filmjében ironikus tendencia lappang, sőt, hogy ebben a Fassbinder-módra melodramatikusan induló történetben a rejtőző csúfondáros-gúnyolódó hangnem felül is fog kerekedni, talán ott érezhető meg először igazán, amikor a dízőz-lány a leskelődő fotósok hada kedvéért szívhasogató gyászpózba vágja magát apja sírjánál, úgy, ahogy ugyanezeknek a fotósoknak a magazinokbeli képeiről elleste.
Küsters mama tehetetlenül szemléli, hogyan él vissza jóhiszeműségével a riporter, miféle rágalmak jelennek meg a lapjában, míg hóna alá nem nyúl egy szimpatikus értelmiségi házaspár, amelynek otthona, ahová a temetés után meginvitálják Küsters mamát, a polgári jólét, szinte a fényűzés jegyeit mutatja: antik bútorok, márkás porcelán, ódon, aranykeretes festmények. A házaspár modora is kulturált, udvarias, disztingvált. Küsters mamával együtt alig hisszük, hogy ez az együttérzés és érdeklődés kijár az egyszerű munkásasszonynak, sőt, tőle eltérően mindjárt gyanakszunk is, hogy nem önzetlen ez a közeledés, ha mégoly őszintének látszik is. Gyanúnk csak erősödik és csakhamar a szélirány megszimatolásával válik egyenlővé, mikor a házaspár szemérmesen, de öntudatosan bevallja Küsters mamának, hogy kommunisták, a DKP aktivistái. Bejelentésüknek a választékosan exkluzív miliőben enyhén groteszk színezete van, különösen a dörzsöltebb közép-kelet-európai néző szemében, aki megélt már néhány visszásságot a kommunista mozgalomban. De éppenséggel előítéletek rabja is lehet, miként Corinna, a sanzonénekesnő, aki szintén ismerni véli az efféle szalonkommunistákat, és cinikusan nyilatkozik anyja új pártfogóiról.
A társra és megértésre váró öregasszonyt sikerül is beszervezni a mozgalomba. Elsősorban azzal lehet hatni rá, hogy férje emlékéről le kell mosni a gyalázatot. Tettét eszerint nemes, osztályharcos felindulásában követte el. Nem cselekedett helyesen, de indítéka egy forradalmáré volt. A kellően felvilágosított Küsters mama hatásosan „spontán” beszédet tart egy pártgyűlésen. Folytatásképpen azt várja, hogy férjét rehabilitáló gyárlátogatások következnek, ezekre azonban már nem kerül sor, mert időközben fontosabbá vált a választási kampány. Pártfogói szavazók toborzásával vannak elfoglalva. Küsters mama jószándékú, csak kicsit mulya fia, akit szigorú és a képeslapok írott szava szerint élő felesége távolított el anyja közeléből, ki is mondja: Az is csak egy polgári párt (mármint a DKP).
Az elkeseredett, de egyre elszántabb Küsters mama balra tolódik – pontosabban balra, a balszélre tolja egy ultrabalos anarchista fiatalember, aki szintén arról világosítja fel, hogy csakis tőlük várhatja sérelmei orvoslását. Ez a Rote Fahnét árusító fiatalember is alkalmas médiumra ismer Küsters mamában, hogy általa demonstrálja frakciója egyedül üdvözítő törekvéseit. Afféle jelvényként magasba tartva az immár teljesen megzavarodott nénit, társaival elfoglalja annak a képeslapnak a szerkesztőségét, amely a Hermann Küsterst rágalmazó riportot jelentette meg, túszokat szednek, képtelen követeléseket hirdetnek meg. Az egyre nyíltabb irónia itt már szinte bohózatba, farce-ba csap át, és mintha a film már nem is tudna a fejlemények komolytalanságának nyomába eredni, a befejezésről már csupán inzertekkel, írott szöveggel, a képeslapok tudósításait idéző mondatokkal számol be: a terroristák rendelkezésére bocsátott 600-as Mercedes felé haladó csoportból Küsters mama egyszercsak kiválik, megindul a bámészkodó tömegből feléje tartó fia felé, erre lövöldözés támad, Küsters mama holtan hanyatlik a földre. Innen lelke minden valószínűség szerint a mennybe száll: a melodráma, már akinek kell, visszalopózik a filmbe.
Fassbinder filmje, amely 1975-ben készült, bizonyos fokig Heinrich Böll egy évvel előbb megjelent pamfletízű elbeszélését, a Katharina Blum elvesztett tisztességét parafrazeálja, illetve fordítja a visszájára. Ott egy csinos, erélyes, de szerény, szemérmes és egyszerű „hölgy”, a Csoportkép hölggyel Lenijének párja, aki beleszeret egy körözött anarchistába, és ezért rágalomhadjáratot indít ellene a bulvársajtó, amolyan Kohlhaas Mihályként maga szerzi vissza elorzott tisztességét: lelövi az újságíróját annak a lapnak, amely tönkretette nagy gonddal és fáradsággal fölépített tisztességes életét. Fassbindernél Küsters mamának álmában sem jutna eszébe, hogy maga szerezze vissza tisztességét, maga mossa tisztára férje bemocskolt hírét, ellenben azok, akik erre helyette, mintegy az ő képviseletében vállalkoznának, mind csak ugródeszkának tekintik őt és sérelmét saját törekvéseik érvényesítésére.
Mutter Küsters’ Fahrt zum Himmel – így hangzik a film eredeti német címe. Mutter Krausen’s Fahrt ins Glück (Krause mama útja a boldogság felé) – így hangzik egy filmtörténetileg számontartott német némafilm címe, amelyet Piel Jutzi rendezett 1929-ben. Ez a film a korabeli német proletariátus körében játszódik, és szintén a munkásság öntudatosodásáról szól, a szovjet prolet-kultos filmek stílusában. Igaz, itt nem a mama csatlakozik a munkásmozgalomhoz, hanem lánya és szerelme, Max; Krause mama viszont miután nyomorúságos világa összeomlott, kinyitja a gázcsapot, és albérlőjének, az utcalánynak a kislányával együtt elindul „a boldogság felé”. A két cím összecsengése, a „mennybemenetel” motívuma és a munkásmozgalomhoz való csatlakozásnak, mint megoldásnak a jelzése mindenesetre egyértelműen rokonítja Piel Jutzi és Fassbinder filmjét, még ha ez utóbbi az előbbire való csúfondáros feleselésként értendő is.
Feleselés a Küsters mama a Böll-elbeszélésre is, és hogy mennyire veendő komolyan, illetve, hogy komolysága hogyan értendő, azt tanúsítja, hogy van a filmnek egy másik változata is, az „amerikai variáns”. 1977 márciusában Fassbinder-fesztivált rendeztek New Yorkban, ahol a Küsters mama nagy sikert aratott, de egészen más befejezéssel. Ebben a változatban nem dördülnek lövések, még feliratokon sem, a terroristák unottan elvonulnak, Küsters mama pedig a kiadó öreg portásánál végül valódi megértésre talál: ideológiai indoktrináció és önző hátsógondolatok helyett saját főztjével kínálja meg.
A megoldás így nem kevésbé olcsó és komolytalan, még ha ugyanúgy idézőjelbe van is téve, mint a feliratokon megjelenő. A Küsters mama e kétféle befejezés felől közelítendő meg, és ezek szellemében csúfondáros-gonosz, elkeseredett-cinikus pamfletként, politikai farceként értendő, még ha Küsters mama alakja, nem utolsósorban A félelem megeszi a lelket című filmből általunk is ismert Brigitte Mira jóvoltából, az érzelmi azonosulás pályáját is megnyitja a néző számára. Egyáltalán, a Küsters mama, eltekintve a befejezéstől, nemigen téved karikírozásba, indíttatásából eredő harsány túlzásokba, ellenkezőleg, többnyire az árnyalt pszichológiai ábrázolás, a realista cselekménybonyolítás síkján halad, és gúnyos fintorai, az egyszerűsítésig menő indulatos állításai jól megcsinált, drámai jelenetekben fogalmazódnak meg. Forrásuk leginkább elidegenítő beállításokban és kameramozgásokban érhető tetten. Hiteles az egy-kedvű, unott, gyámoltalan fiú alakja, az apja halálát tőkebefektetésként kamatoztató énekesnő-leányé és a megvesztegetően rokonszenves szalonkommunista-házaspáré.
Hogy az ember és szerencsétlensége csak ugródeszka itt mindenki másnak, még a polgári viszonyok között polgáriasodott kommunistáknak is? Hogy ki-ki éli a maga életét, a riporter a riporterét, a bárénekesnő a bárénekesnőét, a kommunista pártaktivista a pártja népszerűsítésén fáradozó aktivistáét, az ultrabalos hőzöngő a túszszedő terroristáét, mindenki a magáét és senki a másét? Hát istenem, mondhatnánk, így van ez, tudtuk ezt Fassbinder filmje nélkül is, de valahogy mégsincs egészen így. Értjük az indulatait, el is ismerjük igazát, a manipulatív politizálás egyetemes romlottságát és erkölcstelenségét, de anélkül, hogy állást foglalnánk a DKP politikai gyakorlatának általunk nem eléggé ismert tényeire nézve, a Küsters mama mennybemeneteléből kibontakozó politikai kritika elnagyoltnak és szubjektívnak tetszik. Hogy Fassbinder milyen sokat tudott az elmúlt évtizedek NSZK-jának társadalmáról, egyáltalán, a fogyasztói társadalom érzelmeiben és szabadságában megnyomorított emberéről, az kiderül többi filmjéből és ennek a filmjének hátborzongató részleteiből is. Megcsömörlés a politikai játszmák, blöffölések, hazardírozások és kombinációk lelkiismeretlenségétől, nevetséges abszurditásától – átélt és motivált. Számára már minden jelszó üres és hazug. De végtére is meglehetünk-e politika nélkül, és politika-e mindennemű politika tagadása? Fassbinder hevenyészve odavetett, keserűen gunyoros kirohanása ilyen kérdésekkel már nem vet számot, tudni sem akar róluk. Ez végső soron mégiscsak azokkal az anarchistákkal rokonítja, akiknek korlátait – és így sajátjait is – az elsők között és szellemi-lelki rokonainál tisztább fejjel látta meg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/04 28-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6145 |
