Reményi József Tamás
Páskándi Géza 1965-ös novellájában (Weisskopf úr, hány óra?) a fasiszta megszállás alatt egy cella három rabját – más-más módon – az idő foglalkoztatja. A filozófus az idő fogalmával birkózik, a katonatiszt a túlélendő idővel, a zsidó órás pedig a benső időt védelmezi: erkölccsé-személyiséggé nemesedett mesterségbeli tudását. Ott, a cellában, a végül is közös ellenség szorításában ez a háromféle magatartás, a háromféle kulturális-szellemi örökség – egybeforr. S Páskándi joggal írhatta alcímként: Az antifasiszta harcosok emlékének.
Bacsó Péter két lépésben hasznosította Páskándi alapötletét. Megtetszett neki az az ember, aki óra nélkül is tudja a pontos időt, akiben összetörhetetlenül működik egy láthatatlan, finom szerkezet. S aki csodás képességét egyáltalán nem csodaként s különösen nem attrakcióként tartja számon: egyszerűen, természetesen, másokat szolgálva él vele. Bacsó képzeletét felvillanyozta továbbá az a lehetőség, hogy végigkísérheti egy magánakvaló, jámbor figura hőssé magasztosulását, azt a folyamatot, amelyben az időmondó képesség az embertelenségre, a fasizmusra vereséget mérő lelki erő, méltóság szimbóluma lesz. A film ezen tételek nyomvonalán halad – ám a folyamat plasztikus ábrázolásával, az egységes atmoszféra megteremtésével és egyenített alakok kidolgozásával adós marad.
Régebben még a tankönyvek is a kisember hősiességéről írtak, ily módon is azt sugallva, hogy ugyanakkor létezik a mindennapokban is kiemelkedően nembeli jelleggel tevékenykedő pozitív hős, a nagybetűs Ember, aki mellett kis betűs társa rendkívüli helyzetben „emeli föl a fejét”. Ma már tartózkodunk ettől a logikától, az úgynevezett kisember sémája azonban ma is kísért. A patetikus-melodramatikus szemléletmód megújuló hullámokban elsodorja a Hány az óra… rendezőjét is, miközben az órásmester történetét a vászonra képzeli. Bár Jordán Tamás alakítása igen visszafogott – naiv és félszeg mesterembert játszik el, s nem ijedt-alázatos karikatúrát –, ennek csak annyi az „eredménye”, hogy a következetlenül, rendkívül vázlatosan megírt, elmosódó kontúrú szerepben az esetleges banális hatások sem érvényesülnek.
Bacsó erősen poentírozó művész; leggyöngébb filmjeiből is emlékezetünkben marad egy-egy „nagyjelenet”. A Hány az óra… azonban már ad absurdum bacsói film: kizárólag poénokból, harsány színekkel fölrakott poénokból áll, amelyek nem következnek az ábrázolás menetéből, épp ellenkezőleg: közöttük töltögeti ki a rendező a filmidőt, mintegy kötelességszerűen. Az órás chagalli repülése a mentőkötélen, a kávéházi helyzetgyakorlat a hangosan étkező újságíróval, a prédikációból vádbeszédet kreáló plébános jelenése, a börtönbeli „spontán” tüntetések, a fasiszták kikényszerítette viccmesélés, és sorolhatnánk még – mind-mind nagyhatásúnak, megrendítőnek szánt mozzanat, előkészítetlenül, magánszámokként, kapkodó petárdasorozatban.
A poénok maguk igencsak kimódoltak, s többségükben kidolgozatlanok is. Vizsgáljuk meg például a börtönné lett kisvárosi tornaterem nagyjeleneteinek egyikét: a csoportos fenyítést. Bacsó egy impozáns bordásfalat nem hagyhat kihasználatlanul, s el is következik, hogy a német tiszt fölparancsolja rá a foglyokat, meztelenül. Ott kell lógniuk. Igen ám, de azt senki sem mondja nekik, hogy a sarkukat tilos a fokok közé ékelni. Márpedig nincs az az épeszű ember, aki szabadon lógatja magát, ha nem muszáj. A rendező mindazonáltal drámai képsorban mutatja a testeket, amelyek így az akasztottak himbálózását – a háború tömeges megtorlásait – idézik; ez a kitaláció célja. Aztán a foglyok – meglehetősen sután-hiteltelenül – sorban elengedik a kapaszkodókat; az ábrázolás szándéka szerint elájulnak – hogy egy következő totálban akárha tömegsírban lássuk őket. Az asszociatív ötlet itt is hatásos lehetne, csakhogy a borzongatóan „festői” kép kedvéért a testeket úgy és olyan távolságra rendezgetik el, ahogyan és amilyen messzire azok a faltól semmiképp sem zuhanhattak. A néző ezt észleli, és zavarba jön, hiszen kegyeletsértőnek érzi magát, amint az átlátszó poén nem rendíti meg.
Hasonlóan zavarbaejtő a zárójelenet, nemcsak azért, mert a rendező az órás feleségét – a lírai-groteszk áldozat gesztusa kedvéért – ráülteti saját pokolgépes bőröndjére, holott ezt elkerülhetné, hanem azért is, mert az órás életbenmaradása csöppet sem válik legendaszerűvé. A nézőnek egy pillanatra sem lenne szabad csodálkoznia azon, hogy a robbanástól jóval távolabb álló kivégzőosztag miért pusztul el, s a halálraítélt miért nem; nem a józan logika szerint kellene rábólintanunk: ja persze, ez legenda! Hanem képileg-dramaturgiailag kellett volna a jelenetet fölépíteni úgy, hogy az akkurátus kivégzés és a csoda közti átmenet atmoszférája megteremtődjék. Ez a kérdés már a film stílusát érinti: stílusát tekintve a Hány az óra… átgondolatlan, hevenyészett munka.
Bacsó nem döntötte el, milyen rálátással kezelje történetét, s így különféle, közhasznú stílusjegyek általánosságában fogalmaz. Egyes mozzanataiban a film melodráma, másokban abszurdoid, megint másokban „kisrealista”. Weisskopf és a hozzá visszatalált feleség duettje például, a békeidők nosztalgikus modorában (a már kifejezéstelenné kopott tangómotívum hosszadalmas és érzelemmentes betétjével) nem „fejlődhet” a börtön-tornatermi nótázás vagy az időszámlálás diadalmas kórusáig, amely a hollywoodi antifasiszta filmek ál-heroikus hangján szólal meg. A háború nem stílusban különbözik a békétől.
A filmnyelv szervezetlenségét természetesen megsínyli a színészvezetés is. Magánszámokat látunk, váltakozó színvonalon – bár van, akinek erre sem nyílik módja. Bánsági Ildikó Elzájáról oly mértékben nem tudható, kicsoda most, ki volt egykor, mit akar, s egyáltalán mi köze a történendőkhöz, hogy a színésznő kísérletet sem tehet egy figura megformálására. Bezerédi Zoltán Szerkesztője szomorú példa arra, hogyan kényszerül valaki a legrosszabb fajta rutinra, ha a figura karaktere s főképp drámai funkciója ennyire súlytalan. Akad jobb fajta rutin is: Kállai Ferencé, aki a kisujjából kirázza a lelkiismeretes Plébános szerepét, bár az egyre tragikusabb események láttán lassan az Úrral való perlekedésig eljutó lelkitusa még az ő rutinjához is túl ötletszerűen jelzett. Gelley Kornél kitűnően játssza az idegbeteg Boronkai ezredest, ám hogy miként lesz belőle az ellenállás központi alakja – maga sem érti.
Melis György kétségtelenül a film szenzációja. Szerepeltetése igazi bacsói trouvaille. Eredeti szerepet neki sem írtak, hiszen a szentimentálisból brutálisba forduló kultúrgermán ezerszer látott sémáját adja a forgatókönyv. Magát a sémát azonban gazdagítani képes kitűnő énekesünk. Impozáns arca valami gyermekded otrombaságot tükröz, az óriások naivitását; operai hangja fölénytudattal szól: neki nem kell kiabálnia. Titokzatos, egyáltalán nem tolakodóan aberrált embert formáz. Nagy kár, hogy a gestapós társak még egy pofozás erejéig sem kaptak instrukciót, így a Melis-alkotta figura (lelki) mozgástere leszűkül a Plébánossal és Weisskopffal folytatott dialógusokra. Ez utóbbiakban viszont túl sokat kell magyarázkodnia: fölösleges kifejtenie többször is, mi mindent akar az órásban összetörni, miközben teszi azt. A lelki és fizikai terror mellett a hamis filozófia terrorja – ebben az esetben – dramaturgiai teher.
Ez megfosztja az órásmester alakját attól a kevés lebegéstől, amely humánumának fogalmilag alig körvonalazható hatalmát jelenti. Csökkenti a jelképes figura poézisét. Jordán Tamás, mint említettem, nagyon óvatosan egyensúlyoz lehetőségeinek keskeny ösvényén, s végül is képes tiszta és „szép” embert jelezni. (Ugyanez az egyszerre hálátlan és bravúrokra sarkalló szituáció várt a szerep korábbi „gazdájára”, Őze Lajosra, aki e keskeny ösvényen már nem mehetett végig…)
Páskándi Géza novellája zárt térben játszódik: a már együvé került emberek magatartásából következtethetünk előre s visszafelé, a novella klasszikus erényei szerint. Bacsó úgy gondolta, filmszerűbb, mozgalmasabb, ha a hősök odáig vezető útját is fölvázolja. Nos, ez a vázlat túlságosan hézagos lett, s e hézagokon korán elpárolgott a végső jelenetek feszültsége is. Andor Tamás hiába igyekezett kamerájával megteremteni az egyes szituációk bensőséges képi világát (néhány megragadó pillanatot köszönhetünk neki), a Hány az óra, Vekker úr? gondolati-emocionális értelemben nem vált mozgalmassá.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/04 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6141 |
