Koltai Ágnes
Mire az Annie Hall eljutott a magyar mozikba, Woody Allen mögött már csalódásokban és sikerekben gazdag pálya állt. A középiskolás Allen Stewart Königsberg vicceket és gage-ket ad el egy ügynökségnek; alig húszévesen, immár Woody Allen néven, a televíziónak dolgozik, 1961 óta maga adja elő jeleneteit, a Greenwich Village-i The Duplex klubban debütált, de fellépett Chicagóban és San Franciscóban is (az Annie Hallban láthatjuk egyik kudarcba fulladt műsorát), humoreszkjeit a Life, a Playboy és a The New Yorker közli, forgatókönyveket ír, hat hónapig játszik a Broadway-n a Játszd újra Samben, később filmet ír belőle Herbert Ross számára, filmszerepeket vállal, majd 1966-ban megrendezi első filmjét a Mi van, Tigris Lili?-t. Mellesleg klarinétozik is, a New York-i Michael’s Pub a törzshelye, a meglehetősen bizarr nevű New Orleans-i temetési és Ragtime zenekarban lép fel (ez a jazz-szeptett szerezte és adja elő 1973-as Alvó című filmjének zenéjét). Ki ez a gyanúsan sokoldalú, a hagyományoknak fittyet hányó, bohókás művész, aki ráadásul még csúnyácska ábrázatával szívtipró szerepekben is tetszeleg? A Játszd újra Samben Humprey Bogart sikereire tör, az Annie Hallban az utca emberének tolakodó „ki maga, honnan ismerem” kérdésére szemrebbenés nélkül válaszolja: Robert Redford. Természetesen nem Humprey Bogart és nem Robert Redford, ezt ő is tudja, mielőtt bárki rápirítana, vörös hajáról, szeplős arcáról maga mond egy vaskos tréfát.
A színész és filmrendező Woody Allent kritikusai szívesen hasonlítják Charlie Chaplinhez. Ám Allen jellegzetesen New York-i figura, szereti a meghitt zugokat, ódát zeng Manhattanról, de gyűlöli a nyüzsgést, a nagyváros zaját. Pszichoanalízisbe jár, harsányan fecseg szerelmi életéről, szorong, s hogy legyőzze félelmét, vég nélkül locsog. Semmi köze sincs Chaplin ügyefogyott „kisemberéhez”, kispolgári álmaihoz. De az érzelmesség, akárcsak Chaplinnél, az ő humorában is ott bujkál. Woody Allen fanyarabb és szarkasztikusabb is Chaplinnél. Ha már a filmtörténeti elődöknél tartunk: inkább Buster Keaton és Groucho Marx a távoli ihletője (annak ellenére, hogy egy interjúban Woody Allen fagyosnak nevezte Keatont, és Chaplin Nagyvárosi fényekjét többre becsüli minden filmjénél). Buster Keaton volt az első, aki a feloldhatatlan, végtelen szomorúságból formált vígjátékot, és Groucho Marx bizonyította be, hogy a verbális humor „megél” a vásznon.
Woody Allen, a rendező, Woody Allen írásainak hű tolmácsolója. A poénok hátországa tárul fel az Európa Kiadó gondozásában megjelent Lelki jelenségek vizsgálata című gyűjteményes kötetben. Három könyvéből válogatott ki huszonöt írást, humoreszket, karcolatot, komédiát László Zsófia, s ezek a nekünk ismerős hangon megszólaló (Karinthy Frigyesre emlékeztető) paródiák új fénytörésben mutatják Woody Allent. Mert mi önvallomásos filmjeit, az Annie Hallt és a Manhattant láttuk először, pedig hát, különös stílparódia előzte meg ezeket.
Írásaiban és filmjeiben a kultúra „szent teheneit” ostorozza; a lihegő, fontoskodó irodalmárok, művészettörténészek orrát fricskázza meg A Metterling-cédulák, a Ha az impresszionisták fogorvosok lettek volna és az Irodalomóra haladóknak című írásában, a Rosszlányok a menzánban kéjjel figurázza ki a sznobokat (őszinteségére jellemző, hogy az Annie Hallban a hőn szeretett Annie időnként hátborzongató lilaságokat mond, emlékezzünk csak például arra a jelenetre, amelyben össze-vissza beszél az amerikai fotós, Diane Arbus kiállításán, szépnek, sőt csodálatosnak nevezi a képeket, jóllehet köztudott, hogy Arbus főleg torz, szerencsétlen embereket fényképezett). Woody Allen keresztül-kasul járkál a világirodalomban és a filozófiában, Szókratész, Kant, Kierkegaard, Descartes sem kerüli el a tollat, és kijut Strindbergnek és Kafkának is; az egyik karcolatában Joseph K.-nak hívják a kutyáját, és stílszerűen egy jungiánus állatorvoshoz jár analízisbe.
Stephen Leacockról írta egyik kritikusa, hogy „életfilozófiáját a nevetés nyelvére fordította le” – és ez igaz Woody Allenre is. Leacock, aki játékos humorával, metszően éles mondataival iskolát teremtett, láthatóan hatott Woody Allenre, A kérdés című egyfelvonásosa úgy kezdődik, mint az egyik legjobb Leacock-írás, a Gertrud, a nevelőnő.
Mi köze végül is mindennek a filmhez? Nem csupán annyi, hogy néhány humoreszkjének ötletét megfilmesítette: az Egy betörő vallomásai a Fogd a pénzt, és fuss!-ba” A büntetés pedig az Annie Hallba, épült be. A Woody Allen-filmek nagy része remek stílusparódia, amolyan „így filmeztek ti”. Leforgatta a Háború és béke és a Szentivánéji álom parafrázisát, de van „bergmanos” – és szexfilmje is, természetesen mindegyikből árad egy hamisítatlanul mai, New York-i értelmiségi gyötrelme és öröme. Mert Woody Allen ezekben a filmekben is magáról és a mai világról beszél, hol szellemesen, hol kicsit erőltetetten. Nem kímél senkit, nincs tekintettel semmire, gúnyt űz Hemingway és Norman Mailer hiúságából, nem kedveli a mítoszokat, és nem ismer tabukat. Legjobb írásait (és filmjeit) megkörnyékezte a bánat, s néha bizony a szentimentalizmusban keres kiutat, ám a világ komikus irracionalitását nála jobban kevesen látják és láttatják.
Woody Allen: Lelki jelenségek vizsgálata. Válogatás Getting Even, 1971; Without Feathers, 1976; Side Effects, 1981. című könyveiből. Európa Kiadó. 1984. Békés Pál, Dezsényi Katalin, László Zsófia fordítása.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/05 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6135 |
