Sneé Péter
Aki látta Fábri Zoltán 1961-ben készült, és a következő évben Bostonban a kritikusok díjával jutalmazott filmjét, a Két félidő a pokolbant, annak ismerős a történet. Hála a nagy hírverésnek, mindannyian értesülhettünk arról is, hogyan, miként forgatta nálunk John Huston saját verzióját. Lényeges újdonsággal nem szolgálhat tehát a recenzens. Az alkotói szemlélet azonban némi figyelmet érdemel.
Az amerikai rendező helyi követelményekhez alkalmazkodott már a történetformálás során is, amit címválasztása személetesen kifejez. Megkerüli a tragikus végkifejletet és klasszikus happy enddel „látja el” művét. A politikai küzdelemmé váló futballmérkőzés magában rejti a hősök közösségként való, együttes fellépésének szükségszerűségét. Ám Hustonnak sikerült annyira kitágítania a történet kereteit, hogy a közös hőstett egyediekké bomoljon szét, s a most már élesen elváló egyéni karakterek közül kiemelkedjék egy, a sportághoz ugyan mit sem konyító, ám annál belevalóbb fiúé, aki – mit tesz a véletlen – történetesen éppen amerikai. Robert Hatch-csal, a kelletlen hőssel problémamentesen azonosulhatnak titkolt félelmeiket képzelt kalandokban kiélni vágyó, s tőlük ekként szabadulni kívánó nézői. Sylvester Stallone alakítja a figurát, izmokat domborító, vakítóan fehér trikóban.
Az úgynevezett történelmi hűség vagy realitás persze érdektelen a rendező számára, hiszen nézői többségének amúgy sincs fogalma arról, milyen lehetett valójában egy fogolytábor Európának ezen a felén. Megelégszik tehát annyival, hogy jelezze a táborlakók státuszát, mivel az így nyert feszültségről nem mondhat le, de a felzaklatóan valóságos és ezért kínos látványtól megkímél bennünket.
Megannyi magabiztos, jókedvű és kihízott üdülő ténfereg kempingjének faházai körül, s magától értetődő természetességgel rendel hamis útlevelet, igazolványképet, új rend ruhát. A szökés úri passzió, s bizony fintorogva tekintenek arra a néhány idecsöppent kelet-európai lágerlakóra, aki tetvesen és éhes-alázatosan várja kegyeiket. Szegény, meghajszolt őreiknek is szótlanul kell tűrniük, hogy nevetségessé tegyék őket.
Amit előbb a tábor, azt a film második részében a stadion képviseli. Mint tudjuk, ezen intézmények időnként amúgy is feladatot cserélhetnek. A sok ezer lelkes statiszta potom áron teremti meg az izgalom, a feszültség légkörét. Ám a futball az amerikai nézőben még kevés mámorító emléket idézhet föl. Nem is marad ennyinél a biztosra törő rendező. Előbb filmtrükkökkel: lassítással, ismétléssel operál, hadd lássa több nézetből is a nagyérdemű, miként ollóz Pelé. Aztán az ötlettelenek adu ászával hozakodik elő: a himnusszal. Ami – párizsi helyszínről lévén szó – nem más, mint a Marseillaise. Kinek-kinek ízlése szerint a forradalom, a közösségi vagy a nemzeti érzés szimbóluma, de mindenképp viharos erejű. Ennek szelén aztán bízvást ellebeghetünk a „művészi-kék” záró képekig.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1985/05 53. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6131 |