Hegyi Gyula
Tudom, hogy tudják, hogy tudom: a stáblistán szereplő sztárok nevének vonzereje összehasonlíthatatlanul erősebb a kritikus néhány mondatos, csendes tartózkodásánál, vagy ahogy filmes körökben megvetőleg mondani szokták, „fanyalgásánál”. A film főszerepeiben Monica Vitti és Alberto Sordi látható, s ez akkor is nagy csábítás, ha talán elhiszik nekem, hogy ezúttal egy kissé szürke Vitti és egy nagyon-nagyon fáradt Sordi adta fényes nevét a produkcióhoz. (Ez utóbbi kétszeresen, főszereplőként és rendezőként is.) A történet kriminek indul, házassági komédiába csap át, alámerül némi politikai kalandban, elhódítja magát egy kábítószeres fecskendővel, megborzong egy kissé a közelgő halál tragédiájától, hogy aztán a könnyes-édes szentimentalizmus kikötőjébe érkezzen. Világképe megejtően egyszerű: „fent” gonosz gazdagok, tudósok, politikusok, üzletemberek, titkos és veszélyes bűnökkel, „lent” narkósok, stricik, csóró egyetemisták, emigráns lengyelek bocsánatosabb, önpusztító bűnökkel, középen pedig a kispolgári család idilli szentháromsága, melyet végül is nem fertőzhet meg a rút külvilág. A férjet, talán kitalálták, Sordi, a feleséget Vitti játssza.
Sejtem, hogy sejtik, hogy sejtem: a filmnek így is sikere lesz. Ha valamiről, arról a csillapíthatatlan és őszinte meseigényről lenne egyszer érdemes hosszabban eltűnődni, mellyel oly nehezen találkoznak a tiszta alkotások, s melyet oly fölényes magabiztossággal elégítenek ki a mégoly átlátszó manipulációk, mégoly felszínesen érzelgős pótlékok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/05 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6127 |
