Tillmann József A.
Tájainkon mostanság mind gyakrabban tűnnek fel különféle egyedülálló képződmények, olyan jelenségek, művek és műfajok, melyek példa nélkül állnak. Nem vadul másolt vaknyugati termékek, nem is a „hagyomány”-nak nevezett áporodott ábrándvilág kigőzölgései, hanem az e helyt és ez időket érzékenyen élő kor- és honfitársaink felszabadult alkotómunkájának gyümölcsei. Általuk az átalakuló rendszerek réseiben rendre olyan kezdeményezések bontakoznak ki, amelyek kitágítják maguk körül a valóságos és a képletes tereket. Nem egyedi, elszigetelt esetek ezek, hanem sorozatosan jelennek meg, és jótékonyan megváltoztatják azt a közeget és környezetet is, amiben fellépnek. A TV 1-en egy ideje rendszeresen látható Közjáték ezek egyike.
A sorozat egyes epizódjai az amúgy végeláthatatlanul hömpölygő elegyes adásfolyam szigeteit, sajátos megszakításait: szüneteit jelentik és jelenítik meg. A sorozat óraütésre emlékeztető hangszignálja is ezt jelzi. Amiként – egykor – az órák ütései is egyszerre jelezték az idő (számszerűsített) múlását, és szakították meg – zengő hangon – az amúgy tagolatlanul múló időfolyamot.
A Közjáték készítői számára is – a képfolyamban megjelenő – idő az egyik feladvány. Egyrészt kontextuális kötöttségüknél fogva e darabok az adásidőnek nevezett turmixba ágyazódnak. E műsorok valóban alkalmasak arra, hogy a legkülönbözőbb nézői reakciókat váltsák ki. Éppúgy tekinthetők anarchikus elidegenítő akcióknak, mint nem középiskolás fokon kivitelezett felvilágosításnak. Elsődlegesen afelől, hogy a közvetített képvilág mégsem feltétlenül oly egyöntetű egyveleg, mint ahogyan azt a különböző adók nézőik szemébe szeretik hinteni. Tekinthetők továbbá tanításnak – az egyszerű ismeretterjesztéstől kezdve akár az igehirdetésig menően. (Magam is – igaz, hogy nem „adásban”, hanem kazettára gyűjtve, összefüggően láttam – tanultam belőlük; nem egynek a szövegét nem, vagy nem eléggé jól ismertem.)
A feladat másrészt a képek megszokott időrendjének és a másként múló időben fogant szövegeknek a szervesítéséből adódik. Ez nem ilyen vegytisztán, hanem az eltérő szintű közegek feszültségeitől áthatva jelenik meg. A „műfaj” újdonságát a rövidségből adódó követelmények alapozták meg. E pár percekre – az „egyperces” zen és egyéb történetek kivételével – a nagy, történethordozó irodalmi formák nem alkalmasak. Így a történetek (szöveg) vázának a képfüzérrel való töretlen találkoztatása sem történhet meg a vágóhelyek varróasztalain. Így aztán a kétfajta szellemi metszet (szemlélet, kultúra, világ), a technografikus képek konkrét részletgazdagságának és az írott – irodalmi, illetve filozófiai – tömör és elemelt távlatú szövegek találkozásaihoz a Közjátékok kitűnő alkalmat kínálnak.
Mivel a keretek eléggé körülhatároltak, a különbözőségek is elég markánsan megmutatkoznak. Alapjában véve kétfajta megközelítéssel találkozhatunk, s a lelkek elválása – mindennemű egyéb minőségkülönbség ellenére – végül is a szövegek szellemének (üzenetének, súlyának, sajátságának) elfogadásán, illetve elvetésén múlik. Ez pedig az alkotói magatartásból fakad, és – miként azt a példák mutatják – legalább annyira múlik annak szellemi, mint erkölcsi összetevőjén.
Fensőbbséges félreértések és kisiklások
Az általam látottak közül két olyan filmfüzér volt, melyekben a rendező vagy nem tudott mit kezdeni a szövegek szellemével, vagy eleve ürügynek szánta valami egészen másnak a demonstrálására. Ez történt Kahlil Gibran, a nagy keresztény arab gondolkodó szövegei esetében, melyeket Dettre Gábor rendező használt fel közjátékaiban. Felhasználás helyett tulajdonképpen helyesebb lenne az „élt vissza” fordulattal élni. Ez, A próféta cím alatt futó mű – vélhetően a rendező fel nem dolgozott gyermekkori sérelmei nyomán – egy tanterem falai közt jelent meg. Az – egyébként szikár szépségű – Gibran-szövegekkel küszködő hölgy pedig tanító(nő) szerepben tűnt fel; magányos vívódásában csak két monitor állt mellette – technikai ornamensként. E darabok vélhető célja a tanításnak és a tanítónak a megsemmisítő erejű karikírozása lett volna. Anélkül, hogy a szándék mineműségét itt taglalni törekednék, azt mindenképpen meg kell állapítanom, hogy az erre alkalmas közeg és szöveg kiválasztásában a rendező éppúgy hibázott, mint a kivitelezésben.
A Hérakleitosz töredékeivel dolgozó Wahorn András filmjében már szinte a teljes videótechnikai eszköztár felvonul. Láthatóak itt szokásos el- és áttűnések, látszólagos fejlevágások, megtévesztő tükrözések, késleltetett mozgásfázisok legyezőszerűen kinyíló fényei. Továbbá táncosnők topánkában, tűz előtt és mögött, kellően vetkezetten és keletiesen. Akár egy holtában elektronikusan feltámadt Kamara Varietében. De legfőképpen a feledhetetlen – mert folyvást egy húron hárfázásra képes vagy kárhoztatott – Esztergályos Cecilia van jelen, aki a filozófus(ok) femme fatalját hivatott megjeleníteni: hol önmaga kifestése közben, hol egy kutyácskával édelegve, vagy egy seprőn(?) repdesve. Mindeközben a tőle megszokott turbékoló hangon adva elő a filozófus súlyos mondatait.
Akinek megértésében a mélyreszántóan magasröptű és fensőbbségében követhetetlen rendező mintha csak egyetlen mondatig jutott volna: „A fent és a lent ugyanaz”. Ezt láthatjuk és hallhatjuk mindahány részben, különféle kiszerelésben. A részletek nem érdekesek. Ha ugyanis minden mindennek megfelel, akkor nincs mit megkülönböztetni. Egyik mondatot a másiktól, vagy egy képet a következőtől. Akárcsak Wahorn egyéb munkáiban, itt is a tapéta-elv működik: a rendelkezésre álló helynek és időnek minél színesebb és minél esetlegesebb mintákkal való kitöltése. Szöveg és szellem itt nem jön szóba; az infantilis hullámhosszra hangolt újsemmit már nem takarja naiv festői báj. Az efféle kultúrklipek áterotizált, üres héjában csak a hűlt hely és hideg gépiesség fér meg.
Párhuzamos pályák találkozása
Pedig vannak más lehetőségek. Amikor egy tömörségében felülmúlhatatlan rövidségű történet „képre kap”. És e különös kereszteződés mindvégig megmarad annak, ami: abszurdnak. Ez történik Szikora János Zen történeteiben. Méghozzá minden egyes részben másként, új és új invencióval. Trükkök és kíntornák nélkül, feketén-fehéren. Egyszerűen és mégis elemi erővel. Pedig itt is ellenáramlatok egyidejű, egymást át- meg átjáró megmutatása történik. A történetek alatt hol csak falfelületek és faliképek látszanak, hol pedig egy, az elbeszéléssel párhuzamosan futó, de attól egyre inkább elváló történet hétköznapi színtere – klasszikus kórusrészletekkel és operaáriákkal színezve. Nem a szövegek szolgai követése folyik, hanem – a csap/zen ellentmondásokon, csattanókon át megnyilatkozó szellemének megértéséből fogant – autentikus művek ezek. A Csakugyan? és a Hatalmas hullámok című történetekben pedig az abszurditások szendvicse még egy vastag „irodalmi” szelettel tetéződik: az előbbi előadója Esterházy Péter, aki a távoli történet elhangzása alatt egy közeli közértben rója a beszerzés köreit. Az utóbbi – amúgy a megvilágosodás útját bemutató – tantörténetet pedig Nádas Péter hangja közvetíti, akinek a darab végén egy különös keresztformával összeúsztatott arca is megjelenik, ám az elbeszélés alatt mindvégig egy testes ismeretlen masszírozása látható. Miniatűr mestermű a Zen dialógus című záródarab, kitűnően kiválasztott gyerekhőseivel, képeivel, színtereivel és mellékszereplő – a végig kukaközelben láttatott Mester (apát?, tanító?) – alakjával.
A KVB (Közgáz Vizuális Brigád) Hrabal-feldolgozása eszközeit tekintve az előbbi erényeiben osztozik, bár egészében véve szerényebb eredménnyel járt. Időnként amatőrmunkának stilizált kocsmaképek alatt Hrabal vallomásai hallhatók illuminációról, a másnapok mélységeiről és mindenféle másról. Különféle tárgyak és emberek tűnnek fel, a köznapok képes költészete, fakult fényképekkel és kedves részletekkel, az Öreg Bölcs szavainak kíséretében. Szöveg és kép szinte mindvégig szigorúan párhuzamosan fut, gondosan egyazon távolságot tartva. A szó a kép reflektív kísérője – avagy az utóbbi az előbbinek kép-ernyője, képzeleti segédlete, ami kétségkívül korrekt, noha kissé egytónusú végeredményre vezetett.
A Simone Weil szövegeit felhasználó Jókai Lóránt közjátékai jelenítik meg a párhuzamos megközelítés másik végletét. A század nagy francia misztikusának – felénk Pilinszky Jánosnak köszönhetően széleskörűen ismert – szövegeivel való szembesítés kísérletében a rendező alig ment túl a megzenésítésen. Weil költői sűrűségű, és nemritkán paradoxonokban kicsúcsosodó gondolatai ezekben a darabokban a széplelkűség megannyi kellékével járnak együtt: vannak itt csillámló víztükrök, szaggatottra lassított szárnyalású sirályok, a teljes hátteret betöltő black box-lobogások. A közkeletű romantikus kép- és eszköztár szinte katalogikus bemutatóján kitárt ablakon át szüremlenek a világ zajai, nehéz ajtók nyílnak és csukódnak be előttünk, labirintikus lépcsőházak útvesztőibe vezettetünk, reneszánsz arcokba révedünk. A túlontúl hosszú és hihetetlen tömörségű idézetekhez olykor ellenpontszerűen kötött képek sem könnyítik meg a megértést. (Különösen nem olyan pillanatokban, amikor a járókelők lassított hömpölygése, akárcsak a zenekíséret egyértelműen a Koyaaniskatsit [Kizökkent világ] hívja le emlékeinkből!) Az eredményben az is közrejátszott, hogy a rendező nem vette eléggé tekintetbe a közegek különbözőségéből elkerülhetetlenül adódó távolságot, sem a távolságtartás követelményét.
Sokkal szerencsésebbnek bizonyult Sülyi Péter Rilkének egy fiatal költőhöz írott leveleiből készült munkája. A Rilkét kitűnően megjelenítő és előadó Rátóti Zoltán belső beszédeként elhangzó szövegek keletkezésük környezetében jelennek meg. És e Közjátékok – a levelekben is elhangzó intést követve – a természet tanulmányozását végzik és tanítják. A – Szabó Gábor által – mértéktartóan, és számos apró szépséget érzékeltetve fényképezett erdei képek közé olykor a gyermek, a katonaiskolás Rilke feledhetetlen hangú „körtemuzsikával” és átható magánnyal átszőtt emlékképei metsződnek. Közben mindvégig R.M.R. metszően éles és gyönyörű mondatai hallhatóak, szikáran adagolva, túlcsordulástól menten. (Mindebben még a szövegértés és -értelmezés küzdelmeinek megvallása is belefér, ami nemhogy elvenné, hanem erősíti a munka hitelét.) Figyelmes és alázatos követése ez egy kivételes szellemnek, akiből és amiből a manapság oly ritka szívmelengető emberség árad. Itt hangzik el az a mondat, mely akár a Közjátékok mottója is lehetne mindazok számára, akiknek szemei a szokásos napesti semmihez vannak szokva: „Szeresse bennünk az élet egy idegen formáját!”
A Rilke-darabok stiláris egyöntetűségénél jóval elegyesebbre, de annál nem kevésbé jól sikerültek Grunwalsky Ferencnek Kálnoky László költői szövegeire komponált Közjátékát. A rendező egy dramaturgiai „segédegyenest” választott: egy öreg embert, akinek legesendőbb napi életmozzanatait követi és járja át Kálnokyval. Mértékletes és szép képek (felezett és szimmetrikusra tükrözött víztükrök, felcsapó, freezelt hullámok, és mások) váltják a színtiszta reáliákat. A végközeli számvetés nézőpontjáról visszatekintve tűnnek fel az emlékek, jelennek meg az arcok, a tárgyak, a tények; úgy, ahogy a költői távlatban is látszanak.
A műfaj magaslatai
A Közjátékok közül kiemelkedik, szöveg és kép kapcsolatát is példásan oldja meg Enyedi Ildikónak Füst Milán szövegére készült műve. Balassa Péter már szólt a film erényeiről e lapokon, ezért csak néhány megjegyzésre szorítkozom: Enyedi „arab hómezőivel”, archív anyagok, különböző helyek és idők egybeolvasztásával megelőlegez egy műfajt – és ennyiben „technikai” finomításra szorul. A felhalmozott képanyag ugyanis a jövőben – már most működő computertechnikáknak köszönhetően – szabadon komponálhatóvá, és képelemként (pixelenként) illeszthetővé lesz, aminek révén aztán tetszőleges és tökéletes párizsi pázsitokon sétálhatnak pingvinszerű képmásaink. E posztmodern pillanat küszöbén állunk.
Forgács Péter főképpen Wittgenstein Traktátusának mondataira épített filmje e műfaj – egyébként önmagában is megálló – mesterműve. Olyan meditatív jelegyüttes, melyet akár a végtelenségig lehet (újra)nézni, hallgatni, és láttán (vagy felette) merengeni. Különböző rétegei oly szerves egésszé állnak össze, amire kevés példát találunk a környező képáradatban. A film különböző szólamai, szövege, hang- és képsávja, valamint az ezekben felbukkanó és eltűnő majd visszatérő témák és motívumok lassan lüktető együttese lenyűgöző egésszé áll össze. Miközben mindegyik rétege egyenrangúan van jelen.
Noha a darabok Wittgenstein neve alatt jelennek meg, és a tőle származó mondatok alkotják a szöveget, egyszersmind vissza is vonódik minden elhangzó kijelentés. Hisz az „Amit a kép ábrázol, az a kép értelme”-állítás jegyében minden szó fölösleges. „A tárgy egyszerű.” Nincs szükség értelmezésre, ellentmondásra, kérdésre vagy kifejtésre. És a közeg valóban alkalmas arra, hogy mégis megjelenjen a képek ábrázata, kiderüljön a tárgyak fokozhatatlan összetettsége, és ne csak az legyen „lehetséges, ami elgondolható”, hanem – mint minden művészetben – annál valamivel több is. A kitűnően kiválasztott és a megfelelő helyeken elhangzó mondatok mellett a képsáv „talált tárgyai” az igazán erőteljes hordozói ennek a műnek.
A rendező Privát Magyarországában és egyebütt látható félévszázados amatőr-felvételek a korabeli időt emelik be ebbe a jelenbe. Az egykori édes és kevésbé édes élet kellékei és szereplői láttán egyenesen az idő elmosódott arcába tekintünk. Tudat alatt tudjuk, hogy ezegyszer nem megrendezett vagy „élő” adást látunk, fagyasztott vagy valós időben, hanem valami voltat, ami valóban ilyen volt. Túl az ezenközben támadó elégikus érzéseinken, amit Szemző Tibor távolról felsejlő zenéi is felerősítenek, itt minden mozgókép titkos tárgyával, az idővel állunk szemben. És ezen a ponton válik teljessé kép és szöveg találkozása. Wittgenstein mondatai ugyanis mintha már eleve egy túlsó távlatból érkeznének. (Ezt is jótékonyan megtámogatja Szemző szikár szövegmondása.) Egy-egy mondat hangzik el, nagy közbenső csöndekkel – úgy ahogy Wittgenstein a Vermischte Bemerkungenben maga is kívánatosnak tartotta szövegei olvasását – ellenpontozva vagy erősítve különös varázsú képekkel és zenével, szakadozott szegélyek között. Úgy, ahogy valójában vagyunk – infraéleten túl, az ultrán még innen.
Végül egy vallomás: az első – és számomra bizonyos tekintetben azóta is fölülmúlhatatlan – közjátékot számomra El Eini Sonjának Pilinszky szövegeire szerzett műve jelentette. Benne a fennhangon elhangzó szavakat a süketnémák jelbeszédével is követhettük. Szellemi helyzetünk példázatát szemlélhettük benne: süketek, vakok és Némák – különféle küzdelmek és kegyelmek révén – mégis megtörténő egymásra találását és megértését. Erről szólnak a Közjátékok java darabjai is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/12 31-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=612 |
