Ardai Zoltán
Eszter, az elvált anyjával együtt élő, tizenegy-tizenkét éves lány – mondjam azt, hogy nő? – egyik iskolaévének jelenetei fonódnak füzérbe Péterffy András első játékfilmjében. Köznapi életképek a jelenkorból: nem annyira folyamatot tárnak fel, mint inkább mozgásállapotot, tudniillik azt, hogy mi módon marad ép egy szülő-gyerek barátság. Évnyitótól évzáróig sok minden történik, elég ahhoz, hogy kettős portré rajzolódjék elénk, kép két személyről, akiknek emberi közege végül is már csak háttérnek látszik. De a középpontban mégiscsak egymaga Eszter áll, kissé takarva csinos mamáját; ő az, akinek teljes környezete, minden ismeretsége megelevenedik a filmen, mintha Péterffy elsősorban az iskoláslétről kívánt volna valamit elmondani.
A gyerekszem-fantázia, amely például a húsz éve készült Gyermekbetegségeket komponálta, itt nincs jelen, s az Eszterlánc inkább Rózsa János egy másik iskolai témájú filmjére, a Pókfocira, emlékeztet, legalábbis szatirikus elemeiben. Rózsa sűrűbb cselekményszövésű, társadalomlélektani mechanizmusokat boncoló szatírájában azonban természetes volt az a külsődleges narráció, amit nem tarthatunk szerencsésnek egy lazán összeálló, személyközpontú, érzelmesebb film esetében. Az Eszterlánc világa nem úgy bontakozik ki, mint hősnőjének világa, s ez azért sajnálatos, mert maga a rendezői látásmód nem fogja egybe eléggé ezt a világot. Péterffy elemző-beleérző tekintete csak a főszereplőkön időzik, s a hozzájuk beköltöző, megözvegyült nagyapa halálváró alakján. Ez a tekintet a film többi – hol taszító, hol tragikomikus, hol egyszerűen mulatságos – figuráját pillanatokra sem érinti. Az ő magatartásuk persze kevésbé megindító – s nem a puszta alkotói önkény révén –, de ez nem indokolja azt, hogy gyakran vagyunk kénytelenek követni a rendező másikfajta, eleve a felszínen futó, olykor merev tekintetét.
Az úttörőünnepélyekről, a diákénekkari próbákról, s általában az iskolai demokrácia állapotairól festett, szarkazmussal vázolt helyzetképek, a tantestületi karikatúrák, a sivárra sikeredett születésnapi kiskamasz-buli intermezzója, az Eszterek lakszomszédait és házibarátait felvonultató, frappírozott jelenetek nem hazudnak, de már nem is mondanak semmit – reprodukálják csupán a magyar film ‘68 után kialakult ironizáló-szatirizáló konvencióit. Nem nagyon sematikusak, csak laposak. Igaz, az Eszterlánc nem az egyetlen, s nem is egyértelmű példája annak, hogy egy hajdan üdítő szemlélet ma már haveri attitűdként hódít teret a művészetben, mintha soha nem is valósított volna meg többet a közönséghez való viszonyában, mint – legfeljebb kicsit szentimentális – cinkosságot. Győzelmével fenyeget a filmes, aki a vászonra viszi nekünk ugyanazt, ugyanabban a szellemben, amit és ahogyan – például az iskolai nevelésről – fel szokás emlegetni értelmes társalgók között. Meglehet, már kevéssé számít fogyatékosságnak ugyanolyan „művész-pillantásokat” vetni a zajló mindennapokra, mint bárki más. Mindenesetre a mozinéző előtt mind többször pereg le a komikus-tragikomikus-groteszk megfigyelések egyirányúan bővülő leltára anélkül, hogy felfedezhetnénk vagy megsejthetnénk valamit abból, ami a felemásban, a fonákban, a torzban csakugyan érdekes.
Péterffy szándéka talán nem kevesebb volt, mint hogy filmjében az élet jelenségeinek triviális kavargásából kibontsa valami nagyszerűnek és maradandónak a képét. Ehhez az ambícióhoz viszont sehogy sem illik a rutinosság. Egy-két megragadó részlet (így Eszter születésnap-estéje) kivételével műviek a bensőségesnek, szívmelengetőnek szánt pillanatok. Nem is érezhetjük másnak őket, mert többnyire érzéketlenül kellett figyelnünk azokat a perceket, amelyekből megszülettek.
Az Eszterlánc színvonalas film jó értelemben és a „csupán” értelmében egyaránt. Élvezhetővé teszi hajlékony képi stílusa, bár ezt is némi fáradt klasszicitás szürkíti. Kicsit mindig üresek, „mesteriek” maradnak a biztos filmkultúrával kezelt eszközök, a váratlan tárgyközelik, a kimerevítések, a kiglancolt színek-fények s a hangmozaik alkalmazása (Jeney- és R-GO-zene, az Ablak műsora stb.), akárcsak a helyszínek disszonánsán lüktető váltakozása.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/05 22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6119 |
