Székely Gabriella
Ugye sokan emlékezünk még gyerekkorunk, ifjúkorunk nagy mozisikerére, a Trapézra, melyet a tévé is felidézett nemrégiben, a bicegő, idősebb artistát játszó Burt Lancaster, a titkát ellesni vágyó fiatal Tony Curtis és a szerelmével közéjük furakodó Gina Lollobrigida főszereplésével. Aztán egy frissebb moziemlék, már új-Hollywoodból: a Rocky, Sylvester Stallone, az eszelősen makacs bokszolófiú, aki tántoríthatatlanul állja az élet meg a partnerek ütéseit, és eléri célját. Győz. „Megcsinálja” magát. A látványos self-made man, aki ugyan nem cipőfűzők tökéletesítésével bizonyítja kitartását, nem tányérmosogatás közben szövögeti terveit a felemelkedésről, álmait mégis a klasszikus amerikai hagyományok szerint valósítja meg a végtelen lehetőségek hazájában: kemény, kitartó munkával.
Izzó szemű, nagyot akaró, ifjú mozihősök. A filmtörténetben húsz év választja el őket egymástól. Tony Curtis, a reményteljes akrobata az egykori cirkuszcsillag, a Lancaster alakította trapézlovas titkát fürkészi elszántan, ha kell, kézenállásban sétál mellette, s így faggatja a hármas szaltó technikájáról. A párharc a csillogó manézsban, az álomgyár díszletei között folyik. Stallone a hetvenes évekre divatossá vált, koszladt nagyvárosi környezetben, szemetes lépcsőfeljárók tövében, piszkos bérlakások heverőjén edzi testét, lelkét a nagy küzdelemre, hogy megmérkőzzék a bajnokkal.
Carol Reed a Trapézban még szerelmet, féltékenységet, barátságot, „emberi tényezőket” is állít akadályként a siker útjába, John G. Avildsen már csak magára a küzdelemre összpontosít. Lancastert és Curtist Lollobrigida asszonyi bájai szédítik a kupola magasában. A húsz évvel későbbi Amerikában Sylvester Stallonénak csak egy csúnyácska kis irodista szerelme jut, számára egyetlen dolog fontos csupán az életben a győzelem.
A nyolcvanas évek Magyarországán is született egy sikerre elszántan áhítozó hős, Sajek Oszkárnak hívják. Gárdos Péter Uramisten című első játékfilmjének főszereplője, egy sérüléstől bicegő fiatal akrobata, aki a legendás öreg illuzionistától akarja megszerezni, ellopni, elkunyerálni, megvenni a hajdanvolt világszám, a „jégbezárt ember” trükkjét. Hogy híres és sikeres legyen. Hogy „megcsinálja magát”.
Sajek Oszkárnak a leginkább amerikai filmsztár-arcú és habitusú magyar színész, Eperjes Károly kölcsönzi a személyiségét. Robert DeNiro vagy éppen maga Stallone játszhatna ezt a figurát, ha ez a sikertörténet, mondjuk, Amerikában forogna, egy hollywoodi fiatalember rendezésében, aki a neves kortársak, például Scorcese vagy Avildsen nyelvén akar megszólalni először a moziban. Bár az a bizonyos amerikai filmrendező fiatalember bizonyára karakteres környezetet teremtene hőse köré, egy darabkáját annak az Amerika-térképnek, mely az új amerikai filmek nézői előtt rajzolódik ki végtelen poros országútjaival, műanyagbárjaival, rongyos tapétájú szobáival.
Gárdos Péter nagyravágyó ifjú artistája a semmiből lép elénk. Honpolgárságát tekintve ugyan magyar, van családja is, aggódó anyja, elhunyt artista apja, elvált felesége, új szeretője, cirkuszi barátai és ellenségei, a kenguruidomár és a többiek, Sajek Oszkárt mégis csupán a kalkuláló rendezői fantázia repítette erre a tájékra. Senkihez és semmihez nincsen köze, sem a régi szobájához, sem a szeretőjéhez. Sehol sem gyökerezik, egyetlen cél mozgatja, amit megteremtői, a film alkotói beletápláltak: mániákusán kell akarnia a jégbezárt ember titkát. Nincsenek emberi gyengéi és szeretetreméltó esetlegességei, nem lehet szurkolni a sikeréért vagy örülni kudarcának. Érdektelen, tét nélküli a küzdelme. Sajek Oszkár nem létezik, csupán a filmvásznon teljesíti szorgalmasan a rábízott feladatot. Profi módon. Ahogyan a filmvásznon szokás. Milyen különös, hogy talán a legmarkánsabb, legeredetibb személyiségű és tehetségű fiatal színész, Eperjes Károly alakításában látjuk meg-nem-elevenedni figuráját.
Az öreg illuzionistát játszó Feleki Kamillnak nagyobb szerencséje volt az Uramistenben. Ő legalább egy meséből léphetett ki, egy szalonmeséből, amelyben szállodai apartmanokban laknak a visszavonult, magányos öregurak, kávéházi főpincérek gondoskodó szeretetétől övezve gonoszkodhatnak a vagyonukkal vagy vagyont érő titkaikkal. A selyemsálas házikabát vívja meccsét a farmermellénnyel meg a tornacipővel. Előre gondosan kiszámított és kiszámítható fordulókban. Profi módon. Ahogyan a filmvásznon szokás. A mániákus emberekről szóló filmekben. Ahol a megszállottak vagy pontosan meghatározott társadalmi talajról dobbantanak valami felé, vagy a valósággal incselkedve, csak lábujjhegyükkel érintve a földet futnak valami után: szerelemért, hitért, barátságért, vagy mondjuk, csak egy csapatért.
Sajek Oszkár mániáját egy neonsápadt mozgólépcső szállítja, olajozottan, zökkenőmentesen. A kijárat bármelyik világváros ismerősen ismeretlen utcájára nyílhat.
E kényelmes utazásban csupán az a különös, az elgondolkoztató, hogy egy pályakezdő fiatalember választotta magának, bemutatkozásul.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/05 21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6118 |
