Ardai Zoltán
Michel Deville újabb bűnügyi komédiája gyerekeknek készült, gyerek-főszereplőkkel, s a bűnügyi szál ezúttal kevésbé meghatározó, mint akár a pikareszk, akár a burleszkbe hajlóan játékos jelleg. Amilyen szokatlan Deville-film ez, olyan felszabadult és meggyőző. Érdekessége, hogy mindvégig egyetlen szó sem hangzik el benne, csak zörejeket és zsivajgást hallani, meg zenét, főként egy bizonyos vissza-visszatérő, örvendező motívumot. A beszéd hiánya soha nem zavaró, csak gátolná a nézőt abban, hogy átadja magát a szertelen cselekmény hangulatának. A félcsendben viszont minden bumfordi furcsaság egy lehetséges világ elemeként jelenik meg.
Az angol kisváros zenetanodájából kiszökött, nyolc-tíz éves fiúk és lányok délelőtti fényben ázó, óriási réteken-lankákon vándorolnak. A táj kétségkívül földi, ám titokzatos vidámságot áraszt, mint maga az illegális elutazás. Deville könnyedén teremti meg azt a tartós atmoszférát, amelyben aztán egyetlen jelenetet sem érzünk irreálisnak. Az tűnne csupán dajkamesének, ha a filmbeli sötét erő – a gyerekekre vadászó klán – elérné morbid célját: nincs igazi esélye túl a messzi Calais-n sem (a főhősök ugyanis áthajóznak a csatornán).
Az egyformán szótlan, de külön-külön eredeti képű gyerekek a bizarr helyzetek szakértőiként mozognak a francia vidék emberei között. A gegsorokat nyugalmas adagolásuk, „természetes” jellegük teszi különösen nevetésre ingerlővé – ez Tatit idézi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6107 |
