Zsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Mintha József Attila Szocialisták című versének szállóigévé vált sorait („Vers, eredj, légy osztályharcos! a tömeggel együtt / majd felszállsz!...) parafrazeálta volna a Latin-Amerikai Új Film 6. Nemzetközi Fesztiváljának havannai záróünnepségén közzétett nyilatkozatában a Latin-Amerikai Filmművészek Bizottsága: „Ha az új latin-amerikai filmről szólunk, az egyet jelent a társadalmi harcokban való aktív részvétellel, az elnyomottak, a kisemmizettek oldalán folytatott küzdelemmel. A film számunkra eszköz, az osztályharc, a társadalom átalakításának eszköze.” S lényegében ugyanezt hangsúlyozta ünnepi beszédében Julio García-Espinosa kubai kulturális miniszterhelyettes: „Az idei fesztiválon bemutatott összesen 201 film között, amelyek gyakorlatilag Latin-Amerika valamennyi országáról hírt hoztak, egyetlen egy sem akadt, amely nem az elnyomott néptömegek melletti harcos elkötelezettségről tanúskodott volna.” S hogy a filmet itt mennyire fontos politikai eszköznek tekintik, az a tény is jelzi, hogy Fidel Castro – nyilvánvalóan rengeteg elfoglaltsága közepette – időt szakított arra, hogy személyesen fogadja a fesztivál népes vendégseregét: ezernél több filmessel, kritikussal parolázott, majd órákon át beszélgetett, vitatkozott és anekdotázott a meghívottak gyűrűjében.
S nemcsak latin-amerikaiakkal. A fesztiválnak külön szekciója volt a nem-latin-amerikai filmesek latin-amerikai témájú alkotásainak seregszemléje, amelyen például ausztrál (David Bradbury: Nicaragua: No Pasaran) vagy Egyesült Államokbeli (Frank Christopher: A nép nevében) dokumentumfilmesek munkái éppúgy szerepeltek, mint a jeles holland alkotóhármas: Beck Sauer, Jan Blom, Frank Diamond Edoardo, az uruguayi című filmje; nem is szólva a legkülönfélébb kelet- és nyugat-európai országokban – például Angliában, Finnországban stb. stb. – élő és dolgozó, politikai emigrációba kényszerült, nagyszámú chilei filmes alkotásairól. (Ebben a kategóriában egyébként az említett észak-amerikai Christophernek a salvadori szabadságharcosokról készített, döbbenetes hatású dokumentumfilmje nyerte a nagydíjat.)
A játékfilmek mezőnyében a brazíliai Nelson Pereira dos Santos Börtön-emlékek című nagylélegzetű, széles epikai hömpölygésű, több mint háromórás remekét tüntették ki a fesztivál nagydíjával. (Erről a műről a Filmvilág 1984/11. számában közöltünk részletes méltatást, locarnói bemutatója alkalmából.) Ezúttal tehát csak emlékeztetőül: Pereira dos Santos, a brazil „cinema nôvo” kiforrott tehetségű vezéralakja honfitársának, a 30-as években, a Vargas-féle katonai diktatúra idején jogellenesen bebörtönzött s később világhírűvé vált író, Graciliano Ramos önéletrajzi jellegű börtönnaplóját eleveníti meg a vásznon, rendkívüli művészi erővel tiltakozva az erőszak, az elnyomás minden formája ellen. Talán nem túl nagy merészség megjósolni, hogy Pereira dos Santos alkotása az 1984-es esztendő világ-filmtermésének (egyébként kevésszámú) maradandó értékű darabja közé fog bevonulni a filmtörténetbe.
Gyakoribb, persze, hogy az elkötelezett, haladó politikai szándék nem ennyire letisztult, átütő erejű művészi formában ölt testet. Úgy tetszik, Latin-Amerika-szerte népszerű a politikai kriminek ahhoz hasonló műfaja, amely bennünk leginkább az olaszok, s különösen Francesco Rosi, Elio Petri filmjeinek emlékét idézi fel. Ilyen az argentin Juan José Jussid Gyilkosság a szenátusban című (Havannában második díjat nyert) filmje. Központi hőse egy szadista hajlamú, egykori rendőrfelügyelő, aki egy szélsőjobboldali beállítottságú – s külföldi érdekeket kiszolgáló – szenátor zsoldjába szegődve gyilkos merényletet követ el a nemzetközi monopóliumok manipulációit leleplezni igyekvő, hazafias és baloldali érzelmű szenátor ellen... A suspense hatáselemeit is bőségesen és ügyesen felhasználó filmtörténet, noha a 30-as évek Argentínájában játszódik, az itteni nézőkben alighanem a közelmúltban megbukott – és tetteikért éppen mostanában bíróság előtt felelni kényszerülő – katonai diktátorok sötét emlékét idézte fel; ennek a ténynek is szerepe lehetett fergeteges közönségsikerében.
A latin-amerikai filmesek (és közönségük) számára, úgy tetszik, a közelebbi vagy régebbi, saját történelmi múltjuk: eleven valóság; nyilván nem véletlen tehát, hogy a fesztivál legtöbb, valóban figyelemre érdemes alkotása történelmi miliőben játszódik. Ez pedig nem könnyíti meg az Európából érkezett néző dolgát, aki – mondhatni: szükségképpen – meglehetősen tájékozatlan Latin-Amerika országainak vérzivataros, államcsínyektől, puccsoktól, diktatúráktól beárnyékolt történelmében; tehát olykor nem egykönnyen igazodik el a históriai eseményeket fölidéző filmcselekmények szövevényében. (Sajnálatos tény, hogy az 1972-ben, s mindössze 49 éves korában elhunyt szegedi professzor, Wittman Tibor Latin-Amerika története című, alapvető jelentőségű művén, és néhány tanítványának publikációin kívül a hazai olvasónak – kellő források híján – módja is alig nyílik elmélyedni e kontinens históriájában.) Hányan ismerik nálunk például az 1600-as évek derekán élt brazíliai néger népvezér, Zumbi nevét, aki pedig a dél-amerikai kontinensnek hasonlóan legendás szabadságharcos-hőse, mint nálunk – például – Dózsa György. Zumbi szökött rabszolgák élére állva külön kis néger államot hozott létre a holland gyarmatosítók ellenében; ezt tekintik az újabb kori Latin-Amerika első független „bennszülött országának”. Carlos Diegues, a szintén a „cinema nôvo” mozgalom elindítói között nemzetközileg is ismertté vált rendező (akinek Bye, Bye Brasil című alkotását tavaly nálunk is bemutatták – l. Filmvilág, 1984/7. sz.) Quilombo című, bő kétórás új művében rendkívüli intelligenciával és elragadó vizuális fantáziával, sodró ritmusú képsorokban idézi fel Zumbi és az általa vezetett, szabadságáért életét föláldozni kész közösség történetét... Diegues ritka érzékkel ötvözi a modern filmnyelv kifejezési lehetőségeit az ősi mítoszok beleivódott értékeivel; a Quilombo legalábbis mestermű-gyanús (noha minden árnyalatát, éppen fentebb említett tájékozatlanságunk okán, európai szemmel nyilván nem érzékelhettük).
Tupac Amaru (teljes nevén: José Gabriel Condorcanki Noguera Tupac Amaru) neve már ismertebben cseng nálunk is. Az utolsó inka király egyenes ági leszármazottjaként 1799-ben népmozgalom élére állva „egyszerre számolta fel a négerek rabszolgaságát és az indiánok szolgaságát” – írja róla Wittman Tibor idézett könyvében. Federico Garcia perui-kubai koprodukcióban készült, Tupac Amaru című filmjében ennek a sajátos sorsú, indián arisztokratából lett fölkelővezérnek állít emléket.
Szerepeltek persze Havannában általánosabb, kevésbé konkrét történelmi periódushoz kötődő tematikájú filmek is, mint például a mexikói Juan E. Garcia Pedró és a kapitány című lélektani „horror-tanulmánya”, amely egy szadista vallatótiszt és az általa heteken át megkínzott politikai fogoly pszichológiai csatájának feszes – bár kissé túlmagyarázó betétektől sem mentes – bemutatása; – de akadtak könnyedebb hangvételű filmek is, mint a szintén mexikói José Estrada: Mexikói, le képes vagy, egy mai házassági história, amely a „machismo” (a sajátos latin-amerikai férfi-felsőbbrendűség), meg a fogyasztói társadalom eszményeinek értéktorzító hatásaira kívánt figyelmeztetni.
A Chile és Bolívia, illetve Chile és Peru között 1879-ben kirobbant háború valódi hátteréről, az angol érdekek körmönfont érvényesítésének mechanizmusáról kívánja lerántani a leplet – szembeszállván a latin-amerikai történetírásban is általánosan elfogadott állásponttal – a bolíviai Antonio Eguino Keserű tenger című filmjében; – s egy kolumbiai faluban, az 1940-es években lezajlott gyilkosságsorozat fölidézésével tiltakozik a közelmúltbeli – és nem kevés latin-amerikai országban jelen idejű – erőszak-megnyilvánulások ellen a kolumbiai Francisco Norden Keselyűket nem temetnek minden nap című (a havannai fesztiválon különdíjjal kitüntetett) filmjével.
Amint e vázlatos és – szükségképpen – hézagos fölsorolásból is kitetszik: a Latin-Amerikai Új Film 6. Nemzetközi Fesztiválját nem a kedélyes, vidám, felhőtlenül derűs filmek fölvonulása jellemezte. De hát elég csak belelapozni az újságoknak e kontinensről szóló mindennapi tudósításaiba: ez – több mint érthető.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6094 |
