Koltai Ágnes
A Dialóg Stúdió produkciójában készült Gyarmathy Lívia új játékfilmje, az Egy kicsit én... egy kicsit te, műfaja: lírai groteszk. Ez a film is az együttélésről szól, de most nem a múlt, a történelem súlya nehezedik a szereplők vállára, az Egy kicsit én... egy kicsit te zajos, türelmetlen életünket, családi kapcsolatainkat mutatja meg a groteszk torz tükrében. Egy pesti bérházban háromgenerációs család – nagyszülők, apa, anya és a serdülő lány – él összezárva. A fojtott veszekedések, kínos udvariaskodások megszokott rendjét megzavarja a kislány frissen érettségizett, színészi karrierről álmodozó udvarlója. A felnőttek nem akarják befogadni a fiút, irritálja őket viselkedése, életfelfogása, s megindul egy különös családi harc a jogok, a státusok, a szerepek újraosztásáért.
A forgatókönyvet Böszörményi Géza és Kardos Csaba írta, operatőr Papp Ferenc, a főbb szerepeket Esztergályos Cecília, Lukáts Andor, Őze Lajos, Dörner György, Tóth József és Tóth Ildikó alakítja. Az Egy kicsit én... egy kicsit te a februárban megrendezett játékfilmszemle programjában szerepelt, a zsűri díját kapta.
– Úgy tudom, az Egy kicsit én... egy kicsit te szorosan kapcsolódott előző dokumentumfilmjéhez, az Együttéléshez, eredeti elképzelése szerint új filmje is magyarországi német környezetben játszódott volna. A nemzetiségi kérdés végül miért maradt ki a filmből?
– Valóban arra készültem, hogy a nemzetiségi konfliktusokról készítek játékfilmet, de munka közben kiderült, hogy az Egy kicsit én... egy kicsit te nem bírja el ezt a problémát. A történetet mindenképpen városi környezetbe szerettem volna helyezni, és nem Baranyába; úgy éreztem, hazugság lenne a nemzetiségiek életét erre a sztorira ráerőltetni.
– Miért kapott kitüntetett szerepet filmjében a nagyváros, mit jelent az, hogy az Egy kicsit én... jellegzetesen városi történet?
– A Koportos és az Együttélés kivételével minden filmem városban játszódik. A városhoz kötődnek élményeim, gyökereim; csak nagyon körülhatárolt, pontosan megfogalmazható, leírható jelenségek esetében – ilyen volt az Együttélés témája, az előítéletek, a nemzetiségi súrlódások – merek kimozdulni ebből a számomra jól ismert, otthonos környezetből. Egyébként a női főszereplő, az anya (Esztergályos Cecília alakítja) foglalkozása is a városi környezetet indokolja, de a filmben látható new wave klub, amely az ifjúság egy rétegének fontos találkozó- és szórakozóhelye, szintén jellegzetesen városi színhely. Ilyen klubok ugyanis nincsenek falun. De ami a legfontosabb: az a fajta kényszerű összezártság, amit a film ábrázol, a városi életmódra jellemző. Igaz, dramaturgiai okokból kényszerítettem egy lakásba a három generációt, de az összezártság jellemző a pesti családokra. Tapasztalataim szerint vidéken „szellősebben” élnek az emberek.
– Ha a városi környezet és az anya foglalkozása (aki egy elegáns szálloda vezetője) meghatározza a filmet, akkor minden bizonnyal legalább ennyire fontos az is, hogy az apa középiskolai tanár?
– Az Egy kicsit én... kiindulópontja a két ellentétes jellem volt. A film egy vitális, tettre kész női, és egy befelé forduló, elmélkedő férfi figurán alapszik. Ehhez a gondolataiban élő férfihez jól illett a tanári foglalkozás.
– A film a hagyományos női-férfi szerep átalakulásáról is szól, talán nem véletlen, hogy a nő erőteljes, agilis, a férfi pedig passzív ember?
– Inkább azt mondanám, hogy a nő célratörőbb, azt hiszi, a dolgok megragadhatók, bízik a „csak akarni kell, akkor minden sikerül” elvében. Ez nem jelenti azt, hogy erősebb a férfinál. Egyébként nem akartam ítéletet mondani a férfi-női szerepről, nem kívántam minősíteni hőseimet. Személy szerint ugyan értékesebbnek tartom a férfi tulajdonságait, távolságtartó viszonyát a világhoz, és főleg azt, hogy nem akar állandóan megfelelni a kor „követelményeinek”, nem rohan, sürög-forog. A hagyományos női-férfi szerep valamelyest megfordult a filmben, részben mert ezt látom magam körül, de dramaturgiai oka is van: bizonyos dolgokat így jobban el tudtam mondani.
– A feltörekvő fiatal nemzedéket minden játékfilmjében rokonszenvvel, meleg emberi szeretettel ábrázolja, de már a Minden szerdánban is, amely egy, a kamaszkorból éppen kilépő fiú hiteiről és csalódásairól szól, és különösen az Egy kicsit én... -ben távolról, kissé elmosódva látjuk az ifjú generációt...
– A Minden szerdánról most nem szeretnék beszélni, de azt hiszem, új filmemben a fiatalok nem elmosódott figurák. Természetesen nem akarom elhárítani ezt a véleményt, a film is tehet talán arról, hogy ilyen kép alakulhatott ki a fiatal szereplőkről. Juli, a kislány egy médium. A film azt mutatja be, hogy két eltérő gondolkodású, alkatú, életvitelű ember, az apa és az anya, hogyan próbálja befolyásolni, a maga képére formálni a gyerekét. Ezt a kislányt a nagyszülőktől kezdve mindenki saját lenyomatának tekinti. Azt a morált és életvitelt szeretnék rákényszeríteni, amit jónak tartanak. Nem kínálják fel neki a választás lehetőségét; a filmben, akárcsak a mindennapi életben, az emberek sikereik, kudarcaik alapján nevelik, irányítják a gyereküket. A filmbeli kislányt az is megzavarja, hogy mindenki mást mond, különböző értékeket képviselnek a nagyszülők, de még az apa és az anya sem ért egyet. Saját családja nem elfogadható modell számára. Szándékosan választottam kialakulatlan, befolyásolható kislányfigurát. Ha újraforgatnám a filmet, még gyerekesebb, szürkébb kislányt választanék, hogy jobban megmutassam, a felnőttek milyen durván erőszakolják rá eszményeiket a fiatalokra.
Az Egy kicsit én... egy kicsit te többről szól, többről szeretne szólni, nemcsak erről a családról, hanem a toleranciáról is. Arról, hogy léteznek a miénktől eltérő eszmények, erkölcsök, életstílusok, és ezeket el kell tudni fogadni. Azt próbáltam bemutatni, hogy mennyire nehéz toleránsnak lenni, hogy milyen keserves út vezet a másik ember megértéséhez, elfogadásához. Nem véletlen, hogy a sok veszekedés és a futó kalandok ellenére sem válnak el a szülők, s a film befejező jelenete, az éjszakai fürdőzés jelzi, hogy közösséget vállalnak a fiatalokkal. Megértették, hogy az összetartozás mindennél fontosabb, megkísérlik a számukra idegen viselkedési formákat elfogadni, még azon az áron is, hogy esetleg nevetségessé válnak.
– Az Egy kicsit én... egy kicsit teben feltűnik egy new wave klub, láthatunk egy hamisítatlan punk koncertet. A film azt sugallja, hogy a gyerekek a sivár családi élet, a veszekedések, a feszült légkör elől menekülnek a klubba, ahol aztán kiordíthatják magukból indulataikat, sérelmeiket...
– Ez a film nem szociológiai elemzés, nem azt mutatja be, hogy a fiatalság egy rétege miért jár new wave klubba. Juli udvarlója itt szeretné bemutatni produkcióját, társaságot, közönséget keres. A new wave klub hozzátartozik mai életünkhöz, és természetesen dramaturgiai funkciója is van a helyszínnek. A párhuzam kedvéért szerepel, az itteni úgynevezett randalírozás semmivel sem különbözik a felnőttek őrült veszekedéseitől. A kutyakomédiába fulladt aranylakodalom rímel a new wave klubra.
– Juli barátja megveti a kispolgári álmokat, életfelfogást, a rendet, a célszerűséget, mindazt, amit az anya képvisel a filmben, mégis nehéz elképzelni, hogy éppen egy new wave klubban keres és talál társaságot, értő közönséget. Ennek a fiúnak cseppet sem artikulálatlanok az indulatai...
– Az utolsó előtti forgatókönyv-változatban egy kicsit sznob pinceszínházban adta volna elő a fiú a darabját, de később úgy éreztem, ez a lila, szépelgő irodalomápoló kör nem elég érdekes, illetve ha ezt a közösséget mutatom be, legalább is a film felének arról kellett volna szólnia, hogy milyen torz álmokat kergetnek itt az emberek. Egyébként a valóságban is léteznek olyan jelenetek, előadások new wave klubokban, amilyet a film bemutat (Vaszlavik László például sámánt játszik, az ő botját kértük el a forgatáshoz). A Pali-féle fiúknak nincs hol megmutatni és kipróbálni magukat, hová is mehetnének, netán egy művelődési házba? Ez a hely már rég elvesztette közösségformáló szerepét.
– Az Egy kicsit én...-nel visszatért korai filmjei, az Ismeri a Szandi Mandit? és az Álljon meg a menet! stílusához, hangvételéhez, a magyar filmművészetből sajnálatosan hiányzó lírai groteszkhez. Egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy milyen nehéz szatírát készíteni, nincs becsülete a műfajnak, és a pénz sem elegendő az aprólékosabb munkát igénylő forgatásra. Ma milyennek látja a „könnyű műfaj” helyzetét?
– Változatlanul az a véleményem, hogy a groteszk műfajának nincs társadalmi becsülete, egy gyenge középfajú dráma is nagyobb elismerést arat. Amióta filmeket készítek, felelős emberektől mást sem hallok, mint hogy ez a műfaj mennyire fontos, de még azt sem fogadják el, hogy egy groteszk film is nyújthat katartikus élményt. Nálunk valami furcsa beidegződés miatt csak a súlyos dráma számít művészetnek. Többek között ezért is fordultam el egy időre a műfajtól.
– Néhány évvel ezelőtt Jacques Tatit a vígjátékról faggatta egy újságíró. Érdekes, és azt hiszem, tanulságos, amit a francia rendező mondott: „Talán azért olyan kevés ma a sikeres vígjáték a világ filmművészetében, mert a mai embereket a pelenka óta globális problémák aggasztják... nincs idejük, hogy nevessenek, hogy pihenjenek, hogy elernyedjenek. Ahhoz, hogy élvezzük a humort, és humort hozzunk létre, szabad és egészséges embernek kell lenni. Hogy nevessünk, ahhoz az kell, ne tudjuk, mi a félelem, és óvatos körültekintés nélkül merjünk gondolkodni”.
– Egy kicsit talán túl általános, amit Tati mondott, de kétségtelen, hogy a nevetéshez jó adag bátorság szükséges. Érettség és bölcsesség nélkül az ember nem tud, nem mer nevetni önmagán. A dráma felmagasztosít, szentté avatja hősét, a groteszk lényege viszont az, hogy felülről nézzük a dolgokat, hogy nem vesszük olyan borzalmasan komolyan magunkat. A groteszk eretnek műfaj: nem szenteket, megközelíthetetlen óriásokat, hanem csetlő-botló embereket ábrázol. Humánusnak, emberléptékűnek tartom a groteszket. Mégis sokan sértőnek érzik, hogy nevetségesnek mutatunk be embereket, helyzeteket; azt hiszem, ezzel magyarázható a műfajjal szembeni – hivatalos és nem hivatalos – ellenállás. (Böszörményi Géza filmjét, a Szívzűrt például a vidéki körzeti orvosok egy része nagyon rosszul fogadta; azok, akiknek saját tekintélyük megőrzése fontosabb a valóságnál.) Pedig felnőtté válásunk fontos lépcsője, hogy ne csak kikezdhetetlen óriásokat, magasztos hősöket merjünk ábrázolni, hanem téveteg embereket is.
– Nálunk vajon miért nem teljesedett ki a groteszk műfaja, miért nem volt soha olyan felfutása, mint mondjuk a hatvanas évek cseh filmművészetében?
– Nem lehet ezt a műfajt csupán a cseh filmekre és rendezőkre szűkíteni, én ide sorolnám a grúz filmművészetet éppúgy, mint a skót Bill Forsyth-ot, a Gregory barátnője rendezőjét, vagy a svájci Claude Gorettát, a Meghívás szombat délutánra alkotóját. A skót irodalmat nem ismerem, de tény, hogy a cseh és a grúz filmművészetnek irodalmi háttere volt. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a cseh filmművészetben a groteszk több irányzata is megtalálható: Miloą Forman szociológiai ihletésű filmeket készített, míg Jan Nemec és Vera Chytilová túllépett a cinéma vérité hagyományain, és a filozófiai groteszk felé fordult. Jiŕí Menzel viszont sajátos arculatú filmjeivel e két pólus között áll. Nálunk irodalmi háttérről nem nagyon beszélhetünk, nincs Haąekünk; s bár volt Örkény Istvánunk, a műfaj valahogy mégsem honosodott meg.
– Meglehetősen ellentétes műfajokat kedvel, a groteszk mellett dokumentumfilmeket is készít. Kényszerűségből fordult a dokumentarizmus felé?
– Nem kényszerből készítek dokumentumfilmeket. A dokumentarizmus a valóság, a társadalom megismerésének eszköze, egyfajta „szociológiai megmártózás”. Az évek során a dokumentarizmus is változott. A hatvanas évek dokumentumfilmjei bizonyos mértékig egyszerűbb filmek voltak, könnyebben feltérképezhető valóságról szóltak. A mai dokumentumfilmek bonyolultabb dolgokhoz nyúlnak. Talán változott a dokumentarizmus esztétikája is, a magam részéről nem egyszerűen „leleplező” filmeket szeretnék készíteni, hanem elemző, a rejtett összefüggéseket is feltáró műveket. Ma sajnos nincs sok lehetőség a dokumentarizmus kipróbálására, kevés stúdió vállalja ennek ódiumát.
Pályámon a dokumentum- és játékfilmek váltják egymást, nem is tartom egymást kizáró műfajnak a groteszket és a dokumentarizmust: legtragikusabb filmemben, a Koportosban is voltak ironikus pillanatok (például a sírgödörbe hajított csikk), és a groteszk játékfilmekben is találhatók drámai pillanatok. Az Egy kicsit én...-ben a víkendházi jelenet, a férj és az egykori szerető találkozása vígjátéknak indul, de átfordul drámába.
Ma úgy látom, hogy a valóság hű tükrözésére tett kísérletek, vagyis a dokumentumfilmek bizonyos mértékig kitérők a filmművészet fejlődésében, és értéküknek, jelentőségüknek megfelelő hatásukat csak szerencsés körülmények között érhetik el, ha mondjuk a televízió fő műsoridőben sugározza őket. Éppen ezért új filmemben nem is a szociológiai ihletésű groteszkre törekedtem, hanem megpróbáltam a szürrealizmus felé közeledni. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezután már nem fogok dokumentumfilmet készíteni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 13-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6090 |
