Ardai Zoltán
Késői villamos tart felénk ismerősen a fátyolos csillogású bulvár mélyéből, majd az utca fölött trónoló neonfelirat közelképe tüntet a vásznon: „Biztosítás: biztonság”. A filmkamera túlbuzgó pillanata ez, minthogy a fenti hipnotikus jelszót, éppen tolakodása révén – hisz világít az éjszakában! – az utcán járva is nehéz másnak éreznünk, mint egyfajta szimpla álomvilág demonstrálásának, hazugság-emblémának. Nyomban, programos élességgel lecsap e közelkép kontrája is: sikátor ugrik elénk, telve az éjjeli zongoristák megénekelte „pesti vidék” figuráival. Bordó mackóruhás, atlétatrikós férfi görnyed össze egy gátlástalanul irányzott rúgástól. Hamarosan már kés villog egy szőke kamasz markában. Bár a fiú mintegy alkatánál fogva jóindulatúnak látszik – fenyegető póza komikusan illetlen jelenség –, így is megdermeszti a társaságot. A csendet az URH érkezése töri meg. Az őrszobán javakorabeli vallató próbál a késes fiatalkorú lelkére hatni; arcát-hangját kimarták a tapasztalatok. Az este a közeli presszóban ér véget, ahol a fiú és egy gyanús felnőtt – a mama szerelme – iszogatnak a „Nem jártam Rómában, nem láttam Londont” kezdetű sláger hangjai mellett.
Így, ilyen – akaratlan stílusparódiát eredményező – lendülettel, egy boxerkemény magyaráldokumentummozi ígéretével indul Mihályfy László első nagyjátékfilmje. A kezdeti percek arra az aggodalomra adnak okot, hogy Mihályfyt, a mögötte álló rendezői múlt ellenére, túlságosan hatalmába kerítette most az az elsőfilmes hevület, ami egyébként újabban ritka értéknek számít. Úgy sejtjük, a várható vérmes társadalomkritika kissé hebegővé, összefüggéstelenné, ezért kevéssé átütővé sikeredik majd. Az intonáció azonban csalóka. Ennek a nagy lelki nyugalommal és az érett kor érzelmességével kibontott filmnek a stílusát éppenséggel csak zavarják a nagyvárosi mélyvilág fel-feltünedező, sötét tónusú képecskéi. Hevenyészett mivoltukat nem a rendezés indulatossága magyarázza, hanem az, hogy kötelességszerűen alkalmazott hatáselemek csupán, egy nagyon is jólfésült (késeket még csak nem is rejtegető) műben. Pedig a cselekmény természetes módot kínál a széles pesti periféria életének megérzékítésére, különösen a központi szereplő, a szélhámos pótapa révén, aki egy család bizodalmaként költözik be a film fő színteréül szolgáló jókora lakásba. A lakás főbérlője, a nagyapa jól megfér vele, s kedvtelve asszisztál a vőjelölt pénzszerzési akcióihoz. A két szőke unokának már több fenntartása van az új lakóval szemben (bár egyiküket, a már említett fiút néha azért rosszra lehet csábítani), félelmeiket azonban elhalványítja az a remény, hogy végre csakugyan betölti valaki a nyugatra távozott apa helyét. Az anya szervi betegséggel kórházban fekszik. A testvéreket a bohém hajlamú nagyapa és az idejáró alamuszi nagybácsi épphogy csak eltartanák: anyagi tekintetben is az idegen férfi teremt jó életkörülményeket a számukra. Egyben csodás távlatokat is nyit előttük, világjárónak állítva magát, aki nemsokára már nem egyedül, hanem velük fog utazgatni. Hisznek neki (bár az Eiffel-torony emlegetése megengedhetetlenül fantáziátlan ötlet egy szélhámostól). A megsértett, gyűlölködő nagybácsi végül a nyakára hozza a rendőrséget, de ő észrevétlenül kijut a forgalmas utcára. (Rendőrautón menekül – ez még súlyosabb ballépés, véljük, ám a szédelgő ezt is megússza.) A család többé nem hall felőle. De – a csalódott anya kivételével – mindegyikük úgy érzi, ez az ember mégiscsak szerette őket valahogyan, nekik pedig talán nem is marad más az életben, mint ebben hinni. A nagyapa rendszeresen külföldi levelezőlapokat írogat a távollevő aláírásával, saját címükre.
Már e puszta történet-váz is veszélyesen vonzza azt a rendezői értelmezést, amelyet némi múlt századias, századelős deviáns-romantika hat át. Mihályfy nem lett úrrá ezen a vonzáson, mintha nem is ismerné az ábrázolt világ valódi érdességét, így persze finom rezdüléseit sem. A „kemény realista” motívumok gyéren, szanaszét hevernek a filmben, s a szereplők angyalian lépnek túl rajtuk. A nagyapát Páger Antal játssza, kiválóan, de ez az alakítás a tévéből zökkent át ide, kiválóságával együtt. Önmagában véve jó a többi felnőtt szerep megformálása is, de a színészek együttese képtelen hitelesíteni a filmalakok egymás közti kapcsolatait. A zűrös életkorban leledző unokák például olyan harmóniában élnek együtt szörnyű viselkedésű nagyapjukkal, ahogyan az nem képzelhető el, nehéz körülmények között különösen nem, s így a titkosabb emberi összetartozásukat jelző gesztusok is súlytalanok.
Persze, valójában nem is tudom, mit akart Mihályfy. Talán éppen banális slemil-dalokkal együttmerengve mondani szívszorítót az illúziók realitásáról, s a szeretetről, mint végső, de kimeríthetetlen esélyről. De hát ez kényes művészmutatvány, elvétve sikerülhet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6089 |
