Popper Péter
Szereti a gyerekeket? Gyanakodva nézek arra, aki harsány igennel felel. Isten tudja, az embert érdekelheti a gyerekek gondolkodásmódja, erkölcse, játéka, érzelemvilága, mítoszai, de szeretni a gyerekeket úgy általában... Mintha azt mondaná valaki, hogy szereti az emberiséget, az élőlényeket. Van ebben az általánosságban valami olcsó és hamis. Én rokonszenves és ellenszenves gyerekekkel szoktam találkozni, meg olyanokkal is, akik nem mozgatnak meg bennem semmit sem, nálam ez így van, mit csináljak?
– Szereti a művészetet? Füst Milán a butaság lélektani példái között idézi már azt a kérdést is: „Tanár úr, szereti Ön a festészetet? Túl nagy ez a kérdés, vagy mi az ördög” – mondta erre. „Még ha azt kérdezné, hogy szeretem-e a 16. századi holland festőket?... De a festészetet úgy általában?...”
A gyerekek és a művészet? – Valami megismétlődik itt az egyéni fejlődésben az emberiség kultúrtörténetéből, valószínűleg az ősi mágikus kultúra, amely még egységes tudomásanyag volt a világról, tudomány, művészet és vallás egyszerre, mielőtt ezek széthasadtak volna az emberiség három nagy világmegismerési kísérletévé. A gyerekek egy darabig többek között művészek is: festők és színészek, írók és muzsikusok, táncosok és építészek együtt és egyszerre – játszanak. Mintha rajtuk volna a görög antikvitás, vagy a reneszánsz fénye. Még alkotják saját kultúrájukat. Később kialszik ez a fény, és a legtöbben nézőkké, közönséggé romlanak. Ezen nem lehet változtatni. De hogy milyen közönség lesz belőlük – azért felelősek vagyunk.
Ragaszkodnék ahhoz a rögeszmémhez, hogy a művészet a világ megismerésének egyik lehetősége, a művész és a közönsége útitársak ebben a szellemi és érzelmi kalandban. Ám, hogy valaki képes legyen erre a kalandra, annak többek között tanulnia kell, tanulnia nem a biflázás, hanem a szó széles értelmében. S ennek fényében talán nem igazságtalan az a megállapítás, hogy a művészetnek olyan a közönsége, amilyent nevel magának.
A gyerek akarva-akaratlanul elindul ezen az úton, de nem mindig ér célhoz. Csábító kísértők környékezik meg, netán vonzó lidércek csalogatják tévutakra. Nevezzünk meg hármat ezek közül: a hazugság, a szűk racionalitás és a sznobizmus. Ezeket szeretném szemügyre venni. Ám még tovább szűkíteném a témát: mint „öreg” tévés, aki az idők során már három sorozatot hagyott maga mögött – a televízió lehetőségét mérlegelném a gyerekek művészi fejlődése, közönséggé nevelése szempontjából. Miért? Először is közismert a gyerekek tévészomja, netán mániája, „leragadása” a készülékek előtt. Azt hiszem, ők a leghálásabb közönsége nemcsak a gyerekműsoroknak, hanem mindannak, ami a képernyőn mozog – még a reklámoknak is, sőt talán a reklámnak leginkább. Másodszor azt hiszem, hogy a honi viszonyok között egyedül a televíziónak van meg az a folyamatos lehetősége, hogy a drámai műfajnak formálja a jövendő közönségét. A Gyermekszínház, és a színházak gyermekműsorai, a gyermekfilmek közönsége jóval esetlegesebb, hatásuk staccato a televízió folyamatosan sugárzó jelenlétéhez képest. Az ember ezen el is gondolkozhat: az iskolai művészi – bocsánat: esztétikai – nevelés kiterjed a versre és az elbeszélő szépirodalomra, a rajzórákon megérintheti a gyereket a képzőművészet, zenei élményekhez is jut, ám a színház, a film, a televízió, egyszóval a drámai játékok befogadására semmi sem készíti elő. Vajon miért? Jogosnak tűnik ez a kérdés a mai kultúránk hatáslehetőségeit, „népszerűségi indexeit” mérlegelve.
Aki világmegismerésre hív, annak igazat kell mondania, különben hitelét veszti. A jobbik esetben. Mert a rosszabbikban a hazug idillek, a giccs, a felszínesség számára toboroz közönséget. A sokszoros élmény idővel igénnyé válik.
A színészi beszéd
Vajon miért kell gügyögni a kisgyerekeknek készült műsorokban? Elfogadhatónak érzem, ha a nyuszit, vagy a csibét kellemes szoprán hangú színész játssza – a maga természetes hangszínén és hanglejtésével. Ezzel szemben az ember egyre idegesebben kapkod a füléhez a földöntúlian idétlen csipogások, brummogások és rikácsolások hallatán, amelynek segítségével az állatszereplőket gyermeki lélekközelbe vélik plántálni némely rendezők és színészek. Ámde a gyerek számára az állat élő valóság, játéka, meséje, fantáziája tele van állatokkal, éppen azért, mert ezek a lények nagyon is „én-közelben” élnek, sokkal közelebb vannak hozzá, mint a felnőtthöz. E mesterkélt rém-hangok éppen a természettől már jócskán eltávolodott felnőtt nosztalgiájából, vagy ijedelméből fakadnak – a gyereknek ehhez semmi köze.
A kincstári optimizmus
Ideológiája, hogy a gyermek „kis” lelkét, a „boldog gyermekkort” nem szabad megzavarni a valóság maró illataival. A vereség, a kudarc, az álnokság, a gonoszság létezését lehetőleg tagadni kell, de minimális programként elengedhetetlen az erkölcs és az igazság örök diadalmaskodása, a happy end. Az eredmény természetesen elviselhetetlen édességű rózsaszín cukormáz. Ámde boldog gyermekkor nincsen. A gyerekek épp annyit és annyira boldogok és boldogtalanok, mint a felnőttek, azzal a tehertétellel, hogy a társadalom legkiszolgáltatottabb lényei, a felnőttektől függnek, és alig van saját lehetőségük és eszközük ahhoz, hogy önmagukon segítsenek. A lelkük pedig még nagyobb is a felnőttekénél. Sajnos, Szerb Antalnak van igaza, aki szerint a boldog gyermekkor legendáját azok a felnőttek találták ki, akik sürgősen és tökéletesen elfelejtették saját boldogtalan gyermekkorukat. A gyerek tehát saját legszemélyesebb tapasztalataiból pontosan tudja, hogy az idill hazugság. Ha nem tudná – akkor lenne igazán boldogtalan, abban a hitben, hogy mindenki más boldog, csak ő nem. De fenyeget a veszély, hogy azt végül is elhiszi, hogy a művészetnek az a dolga, hogy idillivé hazudja a valóságot. Erich Kästner elméláz azon, hogy annak idején Shirley Temple mint gyerek nem nézhette meg azokat a filmeket, amelyekben mint gyerekszínész játszott. Még nem voltak „neki valók”. Vagyis a gyereknek szabad átélnie szülei válását, tettlegességeit, láthat részegeket, elleshet szexuális eseményeket, de csak a valóságban; színházban, képernyőn, filmen soha – holott talán éppen a művészet lehetne segítségére nyomasztó élményeinek feldolgozásában.
Alig merem bevallani: nem szeretem Süsüt, a sárkányt. (Egy vitán már kikaptam érte!) Éppen azért nem szeretem, mert aranyos. Aranyos, édes sárkány ugyanis nincsen. Mint ahogy nincsen jóságos boszorkány és tisztességes ördög sem. A népmese például sohasem követ el ilyen hibát. Merthogy igazat mond. A világban működnek gonosz erők is, bizony.
Az erőltetett szimbolizmus
Ki tudja, miért, nem kevesen hiszik, hogy a mese szimbolikai rendszer. Lehet, hogy a felnőttek számára igen. Ha már nem tudunk hinni manókban és tündérekben, akkor mi mások lehetnének, mint szimbólumok. No de a kisgyerek mágikus gondolkodása számára ezek eleven realitások. Ezért is lehet félni tőlük vagy szeretni őket. Emlékezetes marad számomra egy film „pedagógiai” vitája. Török Sándor állta a sarat az egyik Öcsi-film védelmében:
– Mit szimbolizál a filmben a sárkány Î
– Nem szimbolizál semmit.
– Talán a Gonoszságot?
– Az erőszakot?
– Nem... Sárkány.
– Azt sem.
– A bennünk levő negatív indulatokat?
– Azt hiszem, ez egyszerűen csak egy sárkány.
A gyermekkertészek és lélekmesterek tanácstalanul néztek egymásra. Az író elnézően mosolygott. Ő jobban tudta.
Igen, a siker. Ez a legfőbb érv. Tetszik a gyerekeknek. Mint már említettem, a reklám is. Minden, ami mozog, cselekményes, hát még, ha színes is. Csakhogy ez nem lehet esztétikai mérce. Nehogy már feltámasszunk egy új módi savonarolizmust, ahol az „ártatlan” gyerekek ítélete következtében hamvadnak el Botticelli képei, vagy netán megfestésre sem kerülnek.
A kultúra nem élmény, hanem információ
Nagy Endre hajnali beszélgetésein Lukits Miklóssal szóba kerül egy érdekes jelenség. Az esztéta, akinek soha nem volt művészi élménye. E túlhajtott racionális esztétikát ama geológus tevékenységéhez hasonlítja, aki kalapácsával, kis műszereivel végigkopogtatja-vizsgálja a Szent Péter székesegyházat, és pontosan megállapítja: ez mészkő, az dolomit, az carrarai márvány. Ez a tudós mindig igazat mond, nem is lehet vele vitatkozni – ám mégsem mond semmi lényegeset, lévén szó egy bazilikáról, s nem egy ásványtani gyűjteményről.
Nekem az irodalomórák jutnak eszembe, a „verselemzések” – amiknek a végén már nem is értettük, hogy mi a csuda késztette a költőt, hogy rövid sorokban és rímekben írjon, ha mindez prózában is ilyen jól elmondható. A „Miért tetszik?” éppen olyan buta kérdés, mint a „Miért szeretsz?”. Az ember „csak” szeret, nem egyszer ésszerű meggondolásai ellenére is – legalábbis ilyen hírek szállonganak. Régen rossz, ha az ember már pontosan tudja a miértjét is. Arról van szó, hogy az ember leginkább konstatálja – ha konstatálja – az érzelmeit, de változtatni nemigen tud rajtuk. Nem tudom elhatározni, hogy rokonszenvesnek érezzem, amit utálok, közömbös legyen az, akit szeretek. Legfeljebb megpróbálok e fránya érzelmek mögé csempészni némi utólagos racionalizálást. Mármost a művészi élményben rengeteg az érzelmi elem – ugye, ezt nem kell bizonygatni? Nem az esztétikai tudatosság fejlesztése ellen szólok, hanem az attitűd ellen, amely azt hazudja – többek között a gyerekeknek is –, hogy a műalkotás és a műélvezet kizárólag intellektuális történés az ember életében, a művet csak megérteni kell, és nincs tovább. Ebben a túlhajtott racionalizmusban van valami ellenszenves nyárspolgári. Két gondolat motoszkál bennem. Egyik sem az enyém. Íróké. Az egyik definíció így szól: „Nyárspolgár az, aki kiteszi a zongorára Beethoven mellszobrát, de egy pillanatig sem hiszi el, hogy mindaz igaz, amiről Beethoven zenéje szól.” A másik: „A nyárspolgár számára a kultúra nem élmény, hanem információ”. Hát ez az! Hogy is állunk ezekkel a vetélkedőkkel? Elnézem az izzadó gyerekeket a képernyőn, csak sorolja, csak sorolja, válaszol, ezt is tudja, azt is tudja, csudamód jól informált. Csak éppen az az érzésem támad, hogy jobb lenne, ha kevesebb impresszionista festőt és képcímet ismerne, de legalább egy előtt elidőzne 10–20 percig, hatni hagyná magára, talán egyszer még érezne egy kis borzongást is a hátán. Ám ő boldog mosollyal veszi át az első díjat. Bizonyságot tett műveltségéről, szemmel látható, hogy számára ez a kultúraügy ezzel véget ért. Kár. Ezért tetszik nekem a Mini Stúdió 5 perce. Mert ott egyszerűen gyerekek mesélnek élményeikről, minden tudálékosság és rájuk erőltetett didaktikus igény nélkül. Ezért hiteles ez a rövid idő, kulturális hasznosságáról nem is beszélve. Vajha 15 percig tarthatna!
A szimbólumértés hiánya
Tovább vizsgálva a benyomásokat, feltűnik az „idősebb” korosztályoknál – az általános iskola felső tagozatáról van leginkább szó – a szimbólumértés, a szimbolikus gondolkodás hiánya. Talán ellentmondásnak tűnik. Az előbb erőltetett szimbolizmusról beszéltem a mesékkel kapcsolatban, most pedig?... Igen, az élet tele van ellentmondásokkal, a valóságban is, nemcsak a filozófiai tételekben. Ámbár ott a felnőttek szimbólumértelmezéséről volt szó, szemben a gyerekek direkt megélésével, amely sajnos meg is marad – éppen a túlhajtott racionális attitűd következtében. Néhány pszichológus és Keleti István, a Pinceszínház igazgatója közreműködésével vizsgálatokat végeztünk ennél a korosztálynál a drámai hatás befogadása és feldolgozása ügyében. A legfeltűnőbb éppen az élmény kizárólagosan racionális-reális történésként való átélése volt, mintha a gyerekek impregnálva lettek volna a szimbólummegértés, az általánosítás, a darab érzelmi sugallatainak befogadása ellen. A drámai játék nem volt több számukra, mint egy bekukucskálás valamiféle kulcslyukon, ahol más emberek „sztorija” látható.
Mármost mindez együttesen egyengeti az utat az ürességtől kongó sznobizmus felé. Ha ugyanis a művészi élmény befogadására való felkészítés nélkül találkozik az alkotással, amely „ex cathedra” kijelentés alapján „szép”, vagyis úgy informálják, hogy ennek tetszenie kell vagy illik – akkor marad a konformista rábólintás, a hiteltelen tetszésnyilvánítás a belső unalom leplezésére és a megfelelni akarás igényétől hajtva.
Tág tere nyílik viszont a cselekményesség, a szellemi erőfeszítést nem igénylő „izgalmas történet” és helyzetkomikum hajszolásának, mindannak, amit a krimi, a képregény, a burleszk képvisel. Fokozatosan elvész a nüanszokra figyelés, az érzelmi rezonálás, végül annak a feltételezése is, hogy a drámának van „mögöttes” története és mondanivalója – éppen az, ami csak a színész játékával fejezhető ki – vagyis a lényeg. Az explicit megeszi az implicitet, a sztori a gondolatot. Ez az állapot viszont hasonlít a kábítószer-élvezőéhez: egyre nagyobb adagokat, egyre markánsabb, durvább hatásokat kíván.
Goethe így ír erről: „Kezdik unalmasnak nyilvánítani a nemes érzések és cselekedetek ábrázolását, és mindenféle elvetemültségek feldolgozásában teszik próbára magukat. A görög mitológia szép tartalmainak a helyébe ördögök, boszorkányok és vámpírok lépnek, és a múlt emelkedett hőseit csirkefogók és gályarabok szorítják ki. Az ilyesmi pikáns! Hatásos! De ha a közönség egyszer megízlelte ezt az erősen borsozott ételt, és hozzászokott, egyre csak még több és erősebb után fog sóvárogni.” Majd: „...E külsődleges hatáseszközöket vadászó hajsza során aztán teljesen figyelmen kívül hagyatik minden mélyebb stúdium s a tehetség és az ember belülről kiinduló lépcsőzetes, alapos kiművelése.”
Elolvasva ezt a töredékes gondolatsort a gyerek és a drámai élmény viszonyáról, megkérdeztem magamtól: mi értelme van ennek a zsörtölődésnek? Talán csak a rossz személyes lelkiismeret megnyugtatására íródott, ahelyett, hogy írók, pedagógusok, pszichológusok és műsorszerkesztők, rendezők, színészek és a kultúra egyéb sáfárjai valami átgondolt, értelmes és jó dologba kezdenének a kincsünknek nevezett gyerekek művészi befogadóképességének, a jövő közönségének formálása érdekében.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/07 58-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6084 |
