Bikácsy Gergely
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Nem tudom, más városban van-e filmhősről elnevezett mozi: a Salle Garance a Szerelmek városa varázsos hősnőjéről kapta nevét.
A Salle Garance és a Beaubourg többi terme adott helyet hetedik alkalommal a „valóság filmfesztiváljának”, hogy a Cinéma du Réel-t valamiképpen lefordítsuk. A szemle az etnográfiai és szociológiai filmek fesztiválja. Olykor szívesen gúnyolódunk a fesztiváltúltengésről, de Új-Hollywood, a családi tévéregék és a videoclipek idején talán éppen a dokumentumfilmekre fér egy kis jótékony támogatás. A Centre Pompidou ezt teszi, s idén először a rendezvényt a Musée de l’Homme, a Jean Rouch-vezette embertani múzeum folytatja, retrospektív sorozatokkal, kiállításokkal.
Fesztiválokról szólva természetesen illik beszámolni a magyar részvételről. Most annál inkább megtesszük, mert gondolom, a magyar érdeklődő erről a rendezvényről keveset hallott. Keveset, pedig a Joris Ivens elnöklete alatt működő „tiszteletbeli tagok” bizottságának Elek Judit is tagja (aki 1980-ban a zsűri munkájában is részt vett). Tavaly Mátis Lilla Balázs Béla stúdiós filmje, a Sír, lobog a szeretet képviselte a magyar szociológiai-néprajzi indíttatású dokumentumműfajt, idén Gazdag Gyula Társasutazása szerepelt a versenyprogramban. A Társasutazás vetítése utáni közönségvita azzal a sajátos felismeréssel szolgált, hogy az információszerzésre, a történelmi tájékozottságra jóval nagyobb lehetőséget nyújtó Pompidou Művelődési Házban a legtöbb fiatal néző (meg néhány idősebb is) ugyanolyan tudatlan és ugyanolyan izgatott, mint egy magyar középiskolai filmvita résztvevői.
Még mielőtt a díjazott filmekről szólnánk, valamit a szokásos mellékprogramokról. Finnország nagyon érdekes sorozatot küldött Párizsba. Ez a visszapillantás a kezdetektől (1904-től napjainkig) kísérte végig a finn dokumentumfilm történetét. Emeljünk ki csak egyet: a Sveaborg, Antti Peippo 1972-es alkotása Finnország legnagyobb katonai erődítményének történetét mondja el, mely svéd és orosz hódítók hadi- és gaztetteinek színhelye volt századokig. 1905-ben forradalmi orosz katonák lázadását fojtotta vérbe a cári rendszer, az 1918-as finn polgárháború után pedig a vesztesek, a kommunisták gyűjtő- és kivégzőhelye lett. Mielőtt egészen megcsömörlenénk egy szép és békés ország véres múltjától, elevenítsük fel mégis ellenpontként a bemutató-sorozat egy másik darabját: ez Sibeliust ábrázolja, 1927-ben falusi házában, családja körében.
„Hommage à Pereira dos Santos” címen a Vidas secas rendezőjének dokumentumfilmjeiből kaptunk válogatást. Érdekes volt látni dos Santos televíziós zenei dokumentumdarabjait, a rendező eddig számunkra ismeretlen oldaláról mutatkozott itt be. S tegyük hozzá: kint, a Beaubourg-on túl, Párizs bemutatómozijaiban ezzel egy időben mutatták be három legutóbbi egészestés filmjét, nagy sajtóvisszhang kíséretében.
A brazil dokumentumfilm az utóbbi években újra meg újra felhívja magára a figyelmet, mintha a két évtizeddel ezelőtti „cinema nôvo” egyik ága virágzana újra. Oberhausenben épp az idén ünnepeltek brazil győztest, és az 1985-ös „Cinéma du Réel” zsűrije is brazíliai filmet jutalmazott nagydíjjal. Mert hiába volt érdekes és szemhatártágító például A Davie utca transzvesztitái című, a vancouveri transzvesztita-prostituáltak mindennapjait kedvesen, tárgyilagosan, még humorral is elénk táró dokumentum (Holly Dale és Janis Cole műve), vagy a Szűkös boldogság, egy kínai falu parasztasszonyainak életéről (C. Hinton és R. Gordon amerikai alkotása) – a nagydíjas mű kiemelkedett a mezőnyből.
Halálra kiszemelt ember – ez a címe a kétórás filmnek. Rendezőjének ez a harmadik alkotása, de forgatókönyvíróként már két évtizede tevékenykedik. Ő készítette Bruno Barretóval közösen a nálunk is bemutatott vígjáték, a Flor asszony két férje forgatókönyvét is. Ez főleg azért figyelemre méltó, mert a Jorge Amado regényéből filmre írt Flor asszony... leginkább fikciós képzeletével, víziókkal terhes humorával jeleskedett. Látszólag olyasmivel tehát, mely alig hasznosítható egy dokumentumfilmben. De csak látszólag: ha Buñuel példája (Los Hurdes – Kenyér nélküliföld) nem volt elég a fenti tévhit eloszlatására, a Halálra kiszemelt ember és a film rendezője, Eduardo Coutinho is segíthet. Nem mintha hosszú dokumentumfilmjében szabadon csaponganának az ilyen-olyan víziós jelenetek. Ahogy a Los Hurdes-ben, itt sincs belőlük egy kocka sem. Csak, mint ott, itt is a valóság egésze irracionális és szürreális.
1964-ben meggyilkolták Brazília egyik első paraszt-szakszervezetének vezetőjét. A gyilkosság hátteréről az akkor egyetemista rendező amatőr játékfilmet kezdett forgatni, az ügy valódi szereplőivel. Forgatás közben katonai puccs döntötte meg a liberális Goulart-kormányt, a felvételek abbamaradtak, a film nagy részét „összeesküvésre utaló tárgyi bizonyítékként” lefoglalták. Húsz évvel később Brazília „hivatalosan”, „felülről” demokratizálódik. Az utolsó katonai diktátor, Figueroa elnök önként visszalép majd, de máris liberális színben tetszeleg, nemcsak diktátor, afféle újdonsült demokrata is. Ebben a helyzetben Coutinho felkeresi az egykori falut. De előbb meg kell találnia a meggyilkolt szakszervezeti vezető feleségét, amatőr filmjének hősnőjét. Megtalálja: több ezer kilométerre onnét, Brazília másik csücskében, más néven, elbújva múltja elől. Három, azóta felnőtt gyermeke húsz éve nem hallott róla: rokonokhoz adta őket, hogy elmenekülhessen. A film ennek a múlttal való szembesítésnek feszült drámája. Teresa egyszerre brazil népi hős, akit falujában még mindig ünnepelnek, s egy görög sorstragédiába illő, önvádaktól gyötört, meghasonlott asszony. Látjuk az egykori dokumentumfilmet, s halljuk Teresa szaggatott elbeszélését az elmúlt húsz évről. Most mindent elmond, mert eddig egy szót sem mondott „régi” életéről. Most mindent elmond, mert most már lehet. De azért mindenesetre a film végén könnyes szemmel szinte belekiabálja a hátráló kamerába: „Hála és köszönet Figueroa elnökünknek, hogy most már demokrácia van, és mindezt el lehet mondani.”
A Halálra kiszemelt ember megrendítő dokumentum diktatúráról, demokráciáról és valami még érdekesebbről: egyetlen, hasonlíthatatlan sorsú emberről. Szemlélete, hangja engem a Gulyás-testvérek vagy Ember Judit némely dokumentumfilmjére emlékeztetett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/07 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6072 |
