Forgács Éva
„Festészet vagy film: ez korunk optikai formaalkotásának sorskérdése. Ebben az alternatívában szellemiségünk történelmi fordulata fejeződik ki. A határon állunk egy társadalmilag hatástalanná vált statikus kultúra és világképünk új, kinetikus megformálása között, mely már ma hallatlan mértékben képes meghatározni a tömegek érzékelésmódját.” Kállai Ernő művészeti kritikus 1927-ben írta le ezeket a sorokat, szinte minden művész és műértő kortársánál érzékenyebben, pontosabban és főként kíméletlenebbül fogalmazva meg festészet és film drámai konfliktusát. Hogy álláspontjában milyen gondolati gazdagság és érzelmi ambivalencia sűrűsödik, azt talán csak akkor érzékelhetjük, ha van valamelyes képünk erről a korszakról, a húszas évek második harmadáról, amikor az utópiákból épp felocsúdott avantgarde képzőművészek legalább a technikát meg akarták menteni maguknak – és a képzőművészetnek – korábbi, merészen magasra törő világjobbító álmaik emlékéül és igazolásául.
A fényképezés és a film éppen úgy törtek be a festészetbe, mint az üveg, a vasbeton, illetve a hozzájuk kapcsolódó technológiák az építészetbe: határtalan ígéretekkel, a felgyorsulás, a minőségi és mennyiségi ugrás szédítő reményeit csillogtatva. A legtöbb művész világképébe szellemileg is egyértelműen értékként épültek be, hiszen nyilvánvalónak és logikusnak látszott, hogy ami modernebb, korszerűbb, pontosabban – gépibb! – az jobb is. Mi állt szemben ezzel a technikai fetisizmussal? A festészet mívességének, a manuális tudásnak és tehetségnek a dicsérete? Az új képtechnikai eljárásokért talán a legszélsőségesebben lelkesedő Moholy-Nagy László, aki Kállai fent idézett, Festészet és fényképezés című cikkét vitaindító szándékkal közreadta, egész könyvet szentelt annak kifejtésére, hogy a festészet végképp elavult, hiszen lassú és primitív – kézi – munka olyan időkben, amikor már pontos és megbízható fényképezőgépek és filmfelvevők állnak mindazok rendelkezésére, akik egy látványt a valóságból ki akarnak metszeni, illetve azt laboratóriumban vagy vágóasztalon akarják létrehozni. Kállai elutasította az „utánzás vagy alkotás látszatalternatíváját”, és a két kifejezésmód közötti lényegi különbséget nem a formákban, hanem a kép, illetve a film anyagában látta. A festő egész személyiségének és mesterségbeli tudásának lenyomatát, a képi faktúrát állította szembe a celluloidszalag sima, bármit szenvtelenül rögzítő felületével. Pontosan érzékelte a pillanat drámaiságát. Ma, amikor az elektronika éppen ilyen határhelyzetet teremt – kiszorítja a filmszalagot, az utolsó valamit, amin még a szemünkkel is láthatjuk a rögzített képet, s amit még kezünkkel megérinthetünk –, s amikor elsősorban a videó jóvoltából a festészet és a filmezés között egy ideig tiszteletben tartott demarkációs vonalat már tömegével lépik át a festők, talán különösen elevenen érezhetjük át e két, különböző anyagokkal dolgozó, más-más ritmusú, kultúrájú műfaj első, hatvan évvel ezelőtti konfliktusát.
Ha a videózás és a kábeltelevíziózás küszöbön álló, elvileg határtalan elterjedésére gondolunk, s arra, hogy a japánok már létrehozták, épp csak még nem forgalmazzák a 2000 sorra bontott, a jelenleginél összehasonlíthatatlanul jobb minőségű tévéképet, óhatatlanul a jövő felől szemléljük önmagunkat. Esetlennek, kezdetlegesnek és nehézkesnek – manufakturálisnak – tűnik a romlékony, fakuló filmszalag, a bonyolult, szobányi berendezéseket igénylő vágás és laborálás – mindaz, ami Kállai nemzedéke számára nem kevésbé volt szédítő, mint nekünk ma még az egész elektronika.
Kállai azon kevesek közé tartozott, akik egyszerre érezték és látták a régi és az új egyaránt meglevő értékeit és csapdáit. Rajongott a festészetért, annak minden értékét és lehetőségét jól ismerte, de belátta, hogy ez a semmivel nem helyettesíthető értékeket teremtő műfaj egy letűnőfélben levő kultúra foglya: kiszorult az emberek érdeklődési köréből, s ezzel elvesztette hatékonyságát. Lelkesedett a mozgás rögzítésére, drámák előadására képes filmművészetért, de jól látta, milyen könnyű prédája a néző szinte bármely filmi hatáskeltésnek, és arra is figyelmeztetett, milyen különösen kiszolgáltatott az ember a tömegben, sötét teremben átélt élmény hatásainak. Nemcsak azért figyelt fel a hatékonyságra, mint a film első számú veszélyforrására, mert a film éppen ezen a ponton rivalizált a legsikeresebben a festészettel, hanem azért, mert megérezte, hogy éppen ezt várják az emberek a mozitól: az izolált festmény, a magányos szemlélődés helyett az eseményt. Nyilvánvaló volt, hogy más nyelvet beszél majd az az emberiség, amelynek a film alakítja a látását, mint az, amelynek még volt ideje érteni és becsülni a festészetet. Noha mindez a szükségszerű és sok tekintetben élvezetes életritmus-váltás velejárója volt, Kállai nem tudott elszakadni a film „optikai demokráciája” kedvéért a festészet – ebben az összefüggésben tekintve – szellemi arisztokráciájától. Nem volt könnyű tudomásul vennie, hogy a festői teljesítmény, legyen bármily nagyszabású is, egy egész kultúrával együtt süllyedőben van: a fakturálatlan, illékony fényjátékú film a festmény tömör és otthonos anyagiságához képest éppoly megfoghatatlannak és anyagtalannak tűnt, s éppúgy még beláthatatlan új idők előérzetét árasztotta, mint nekünk a szabad szemmel láthatatlan szilíciumszennyeződések.
A festménynek nemcsak az alkotása, hanem a megnézése is méretlen időt jelentett; tetszés szerinti időzést egy másik univerzumban. Gyökeresen különbözött ettől a tömeges, kívülről diktált tempóban – és ideig – történt filmnézés, amely szükségképpen hozta közös nevezőre, legalábbis a felületi reakciók szintjén, a nézőket.
Hogy anyag és hatékonyság kérdésében mennyire a lényegre tapintott Kállai, amikor a festészet és film viszonyáról beszélt, azt ismét igazolhatja szemünkben az új anyag újszerű hatása, amely ismét új kultúra világát vetíti előre. A videó-clipek ártalmatlan műfaja máris felvillantja egy tömörebb, pergőbb, új asszociációs technikát feltételező képi nyelvezet új világát. Ez a műfaj máris a hagyományos mozinézőtől kissé különböző regisztrálásmódot feltételez: kevesebb jelzésből, rövidebb idő alatt, több kombinációval dolgozó agyat; a lassan hömpölygő, folyamatosan mesélő film helyett csak bizonyos tér-idő pontokat kijelölő közlésfajtát, ahol az információs pontok között a néző teremti meg a – jóllehet sugalmazott – kapcsolatot.
Ebben a távlatban a festészet és a film konfliktusa már-már fosszilis emlék; Kállai írásaiból azonban mai szemmel is frissnek és érzékenynek látható író bontakozik ki előttünk, akinek megvolt az a képessége, hogy két kultúra határmezsgyéjén állva egyaránt sikerült elkerülnie a túlzott nosztalgiák és a naiv illúziók buktatóit.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/07 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6069 |
