Kornis Mihály
Dicsérjük először, ami dicsérhető, hogy hitelt érdemeljen azután a szomorúságunk is.
Miloą Forman, korunk egyik legnagyobb filmrendezője, aki 1968 óta az USA-ban él és dolgozik, hű maradt önmagához, amikor 1981-ben úgy döntött, hogy E. L. Doctorow Ragtime című, méltán nagysikerű regény-lektűrjéből készít filmet, hiszen valóban, a könyv egyik főmotívuma az emberi önérzet és a társadalmi erőszak összecsapásának ábrázolását adja, ez pedig megegyezik szinte valamennyi Forman-film alapvető problematikájával. Formant ez érdekli, s mint eredetileg kelet-európai kultúrlény, nem tud oly sikeres és világhírű Oscar-díjas filmes-milliomos lenni, hogy hirtelen ne érdekelje tovább. A film központi alakja Coalhouse Walker jr., a fekete bőrű „ragtime”-zongorista, alapjában jámbor és békés természetű ember, aki egy tulajdonképpen jelentéktelen megaláztatás következtében terrorista lázadóvá változik a századforduló Amerikájában, s ez a küzdelem halálával végződik.
Ha a mai USA-filmgyártás egészét nézzük, a film „direkt” mondandójának tisztessége kivételesnek mondható. Forman ugyanis a maga talán túlságosan is kiérlelt eszközeivel azt üzeni nekünk, hogy:
1. Az emberi méltóság olyasvalami, amiért egyes-egyedül érdemes a halált választanunk az élet helyett.
2. Az egyéni erőszak eltörpül – s már-már szinte jogosnak tűnik – az állami apparátus erőszakszervezeteinek gazságai mellett.
3. Egy bensejében szabad személy mindig igazul dönt, s ezért eleve áldozat, aki azonban – akár tudattalanul – a személytelen apparátussal (autoritárius hivatal, rendőrség stb.) azonosítja magát, szükségképpen bűnös: először cinkos, azután gyilkos.
Túl politikai mondandójának becsületességén, található a filmben egyetlen megrendítően jó jelenetsor is, de jellemző módon, ebben aztán semmi „amerikai” nincsen, sokkal inkább emlékeztet a Haąek megírta České Budejovicére és annak környékére: az önkéntes tűzoltók ocsmány, formátlan fajüldöző eszméktől ihletett, Walkerrel szemben elkövetett, és a tahó-tréfa jelmezébe öltöztetett provokációjára gondolunk. Miloą Forman nyilvánvalóan nagyon sokat tud az egyes embert fenyegető társadalmi erőszak természetéről és hatalmáról. Tudja például, hogy „az első pofon”, amit az agresszív önkénytől kapunk, nemcsak soha el nem múlón igazságtalan, de mindig tökéletesen értelmetlen is, s hogy ez fura módon nemcsak azok számára világos, akik a gyalázatot elszenvedik, hanem azok számára is, akik elkövetik. Tudja továbbá, hogy a bestialitás korunkban mindig alantas kedélyességgel kezdődik, afféle lumpen-tréfaként, hogy aztán mind undorítóbban elterebélyesedve, városrészeket és városokat, országokat és népeket és földrészeket és egész világokat pusztítson el. S ami a legfontosabb, tudja azt is, aki elsőként üt, mindig az a gyáva, s éppen azért üt elsőként, mert: gyáva, gyáva, gyáva...
Ha a felsoroltakhoz hozzátesszük, hogy ez a 22 millió dollárért forgatott, két és fél órás film – az első egy óra tíz perc bizonytalanságait leszámítva, tehát a tűzoltó-jelenettől kezdve – kifejezetten jó tempójú, helyenként még izgalmas is, s hogy sok rossz, vagy rosszul megválasztott színész mellett – mint amilyen az Apát játszó James Olson, vagy a sajnos már látnivalóan szenilis James Cagney Valdo felügyelő szerepében – két zseniális művészt is láthatunk a vásznon, mindenekelőtt Elisabeth McGovernt, aki hihetetlenül jó Evelyn Nesbit, a végzetszerűen buta és szánnivalóan romlott főúri prostituált alakjában, továbbá Brad Dourifet, akinek boszorkányosan szuggesztív tehetségét már a Száll a kakukk fészkére dadogós Billyjének a szerepében is megcsodálhattuk... – nos, akkor minden lehetséges jót elmondtunk Forman Ragtime-járól.
A film – amúgy – több mint rossz: középszerű, egyszerűen nem méltó Forman képességeihez. Giccs. Hollywoodi gyártmánytermék, műszappan. Forman ezúttal igencsak megalkudott önmagával, és az amerikai kalandfilmek összes alpári sablonját felvonultatja művében. A megfilmesítés a regényből elhagy mindent, ami a nagy mozi-hazugságokhoz szoktatott USA-néző ízlését sérthetné, vagy megzavarhatná azt a nosztalgikusan hamis képet, amelyet az Egyesült Államok önnön múltjáról látni szeretne. Forman a századfordulót és a szabad világ „pioneer-mítoszát” kétértelmű távolságtartással kezeli: ha akarjuk ironikusnak, ha akarjuk apologikusnak tekinthetjük Forman viszonyát a „ragtime-korszak” individuális szabadságeszményéhez. Mindenesetre a regényhez tudatosan hűtlen, példának okáért a filmből hiányzik egy egész motívumrendszer, amelynek főhőse Emma Goldmann, a századforduló kommunista eszmékkel kacérkodó, emancipált anarchistanője volt a regényben, és még inkább hiányzik belőle a kosz, a nyomorúság, a szegénység, ami nemcsak Doctorow szerint volt jellemző erre az időszakra – „odaát” is. A hajdani New York-i kelet-európai szegénynegyedet például úgy ábrázolja a film, hogy az embernek az az érzése, hirtelen a Hegedűs a háztetőn operett-musical kulisszái közé csöppent...
Van a Ragtime-ban minden, csak az nincs, ami az igazsághoz és a hiteles művészethez kéne: van virágoskertben talált, édesen gagyogó, fekete gyerek – a regényben a földből, a föld alól kaparta ki Anya a már félig megfulladt, élve eltemetett csecsemőt –; van „snájdig” zsidó utcai árnykép-készítő, csókosszájú, energikus legény – a könyvben ez a figura, Tateh, tökéletesen ősz, öregembernek látszó, nincstelenségébe félig beleőrült ember, aki csak ortodox tisztességének levetésével csinálhat karriert „a korlátlan lehetőségek” országában –; van angyalian aranyoskára fotografált kislány – az eredeti műben ez a kislány a szegénység iszonyatától a némaságig szótlan gyermek...
Michael Weller forgatókönyve üzletiesen kiszámított, cinikusan profi munka: az érdektelenségig meghamisítja, nem is annyira a történetet, inkább azt a szellemi atmoszférát, amely Doctorow regényét jellemzi, hogy helyette megpróbáljon elfogadtatni velünk egy ősrégi, kaliforniai recept szerint készült, „magányos hős a világ ellen” – típusú városi westernt, amelyből tizenkettő egy tucat, semmi több...
Miloą Forman, a látszat ellenére – s valamennyi filmjének tanúsága szerint – nem különösebben intellektuális alkat. Az a fajta mester ő, aki felgyűri az inge ujját, és mint kádár a hordót, „megcsinálja” a filmjeit. A Ragtime-ot – egy vagy ezer okból, mindegy – nem sikerült megcsinálnia. E két és fél órás mű rendezői szándékait illetően mindössze annyit lehet megállapítani, hogy Forman eldöntötte: a regény gazdag szövetéből ő elsősorban a manapság oly divatos terrorista-szálat bontakoztatja ki. Eközben Shakespeare „párhuzamos”, fugális építkezésű dramaturgiáját kölcsönvéve, mintegy összehasonlítást tesz a tudattalanjától vezérelt, dúsgazdag-rátarti, „aljas” őrült Harry K. Thaw önkényes igazságszolgáltatásának és a színes bőrű bárzongorista kleisti-kolhaasi szent őrületének – az ember jogaiba vetett, megrendíthetetlen és kristálytiszta hitnek – hogyanja és következményei közt. Nem épp didaktikusan és szakmailag sem kifogásolható színvonalon, mégis igényeinkhez képest – melyeket csakis ő keltett bennünk tíz-húsz évvel ezelőtti filmjeivel – túlságosan is „Gulf-Western”-módra, a jellemábrázolás finomságaival keveset törődve. A döntő pillanatban Walker jr. egyenesen a Jóistentől kér tanácsot, folytassa-e az öldöklést igaza védelmében – bezzeg az a csibész Thaw, ahogy kitör a háború, kiszabadul a diliházból, sőt, léha barátaival francia pezsgőt nyakal a világ legszebb korabeli Ford kocsiján!
Forman, filmje végén nagy hangsúllyal arra is rámutat ugyan: a XX. század többek közt abban különbözik a XIX.-től, hogy amíg régen a nyilvánvaló jogtiprás nem kifejezetten az állam fegyvere volt önmaga védelmére, hanem a bűnözőké, addig modern korunk New York-i rendőrfelügyelője habozás nélkül tűzparancsot ad ki a magát megadó, feltartott kezű, tiszta szívű „amatőr terrorista” eltakarítására, mindebből pedig – szellemi értelemben logikusan – nem is következhet egyéb, mint az I. világháború, a maga totális és internacionális, „előre megfontolt” őrületével... – de hát bizony ez, legyen bármennyire igaz, elég nagy közhely, s hogy ne váljék azzá, művében a rendezőnek el kellett volna mondania az egész „ragtime” korszakot, annak minden kedves-szörnyű árnyalatával, ahogyan a film alapjául szolgáló regény megtette, mert bár az sem volt a szépirodalom Himalájája, a belőle készült filmváltozat gondolati gazdagsága úgy viszonylik hozzá, mint Formannak ez a filmje a Fekete Péter könnycsepp-tiszta művészetéhez, vagy a Tűz van babám! – szerintem Kelet-Európa legjobb filmje a XX. században – katartikus filmcsodájához.
A pénz, úgy látszik, nem ihlet. Mióta Forman az USA-ba ment, egyre gyöngébb filmeket csinál, egyre szentimentálisabb – tehát egyre hidegebb – első osztályú konzumtermékeket. Ő nyilván úgy hitte, hogy a nyugati féltekén nagyobb individuális és egzisztenciális függetlenség birtokában majd művészi képességeit is szabadabban bontakoztathatja ki. Ám a Ragtime elgondolkodtató példája annak, hogy a tőke fogsága legalább olyan erős és hathatós, mint más, olcsóbb és kisszerűbb fogságok. Épp csak remélni lehet, hogy ez a nagy rendező törvényes égi hazájába, a művészetbe, egy szép napon mégis hazatalál. Az idő azonban szemlátomást nem neki dolgozik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/07 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6065 |
