Zsombolyai János
1981 augusztusában, amikor először találkoztam T. R. amerikai producerrel, nem gyanítottam, hogy életem legviszontagságosabb időszaka veszi ezzel kezdetét. Balsejtelmek nélkül hallgattam T. R.-t, aki elmondta, hogy azért jött Budapestre, mert frissen alakult cége sok fantáziát lát a magyarokkal való együttműködésben, mindenekelőtt azt a lehetőséget, hogy kitűnően forgalmazható filmeket gyártson csekély ráfordítással, legalábbis az USA-ban szokásos filmköltségekhez képest olcsón. T. R. korábban látta Vámmentes házasság című filmemet, s most az iránt érdeklődött, van-e új forgatókönyvem, mivel a cég szívesen vállalná egy leendő filmem produkálását. Néhány nap múlva elolvasta a szinopszist, amit éppen készülő forgatókönyvemből írtam a számára, s augusztus végén már megvolt a koprodukciós előszerződés, bár Kertész Ákossal még dolgoztunk a könyvön.
Október elején New Yorkba utaztam, T. R. meghívására. A producer a repülőtéren várt, s elkalauzolt manhattani iroda-lakásába, ahol megkaptam az egyik ijesztő ízléssel berendezett szobát és a fürdőszobát. A szoba falait méregzöld selyemmel vonták be, sőt a mennyezet is baldachinszerű benyomást keltett. Aranyozott angyalszobrok közt aludtam, egy alvásra alig alkalmas, empire stílusú ágyban. T. R. figyelmeztetett, hogy a hűtőszekrény teljesen üres, mert ő fogyókúrázik. Az éhezést elkerülendő, néhány napra bevásároltam a magam valutájából, és megraktam a hűtőszekrényt, azonban ez sem volt biztos megoldás, mert a producer rendszeresen megdézsmálta az ennivalómat. Mire kiderült, hogy csak centek csörögnek a zsebében, már összebarátkoztunk. A nagy pénznek a cég tőzsdeügyleteiből kellett volna befolynia; T. R. türelemre intett: ez nem megy egyszerűen, de a pénz biztos. Még nem dúlt fel a dolog, inkább a film előkészítésével foglalkoztam. Színészkeresőben végigjártam a Broadway-színházakat, és részt vettem az akkor még élő Lee Strasberg néhány óráján a Strasberg Institute-ban, amelyek lenyűgözően tanulságosak voltak; New Yorkban és környékén felkutattam a megfelelő helyszíneket a film Amerikában játszódó jeleneteihez, s csak olykor-olykor figyeltem oda, hogyan alakulnak a cég ügyei. Alakultak. Az igazgatótanácsba „magyar kapcsolat” címén bekerült egy fiatal magyar nő, Cs. N. Zs., aki nem sokkal azelőtt költözött New Yorkba, amerikai férjéhez. Biztatónak láttam a jövőt, amint Cs. N. Zs. sorra bemutatta nekem a cég World Trade Centerbeli háttérkapcsolatait. T. R.-ék Public Company-ként akartak érvényesülni: részvények eladásából szerezni bevételeket, amelyeket aztán filmek finanszírozására fordítanának. Karácsony táján, amikor hazajöttem Budapestre, csak az aggasztott, hogy Cs. N. Zs. elhatározta: ő lesz a „president”, s rossz hírét kezdte költeni T. R.-nek, a jelenlegi elnöknek. Ezt egy bankembertől tudtam meg, akit Cs. N. Zs. a T. R. elleni szövetkezésre buzdított, de aki inkább megijedt a részvényes hölgy „magyaros” magatartásától, kételkedni kezdett a vállalkozás szilárdságában. Igaza is volt: hamarosan kitört a belháború.
1982 kora tavaszára Kertész Ákossal befejeztük a forgatókönyvet s megkerestük a magyarországi jelenetek megfelelő helyszíneit. Az amerikai telexek váltig nyugtattak: a pénz közeleg, közeleg, már mindjárt megérkezik. T. R. újra Pestre jött, és aláírta azt a szerződést (a Mafilmmel és a Hungarofilmmel), amelyben elkötelezte magát a forgatás júliusi megkezdésére. Júniusban visszatértem New Yorkba, immár az utolsó előkészítési fázisra. Némi pánikot éreztem, amikor T. R.-ék újfent azzal fogadtak: a pénz „mindjárt meglesz”. Ha nem a tőzsdéről – mondták –, hát privát invesztoroktól, hiszen láthatom, már folynak a tárgyalások. Teltek a napok, közben minduntalan telefonhívások futottak be a filmgyárból. Titkoltam a helyzetet az otthoniak előtt – filmet szerettem volna csinálni, nem pedig bíróságra járkálni –, így persze nem akadályozhattam meg, hogy a szűkebb stáb (operatőr, gyártásvezető, első asszisztens) útra keljen Amerikába. Ekkor már álmatlanság gyötört. A Mafilm eddig csaknem egymillió forintot költött, s most Köllő Miklós stúdióvezető is jelezte érkezését. Ha nincs éppen irgalmatlan hőség New Yorkban, akkor is állandóan folyt volna rólam a víz. A stáb napidíját Alagút utcai valutámból fedeztem, a producer továbbra is fogyókúrázott, tehát rá-rászorította az éhség, hogy megcsappantsa a hűtőszekrény tartalmát.
Elindultam új producert keresni. Kétségbeesett erőlködésem végül is eredménnyel zárult: a magyar származású R. H. úr elolvasta a forgatókönyvet, kiadta véleményezésre néhány readernek, majd nagy sokára alkuba bocsátkozott a fantomcéggel, a fejem fölött. T. R. nyolcvanezer dollárért „átadott”. Az átvételi aktus már a stúdióvezető jelenlétében történt. Augusztusban új szerződés született, ez a forgatás kezdetét legkésőbb októberre jelölte ki. R. H. úr körül akart még nézni, milyen más cégekkel – netán a TV-vel – karöltve vehetne részt a koprodukcióban. A stáb és én hazautaztunk.
Szeptember derekán telex érkezett Budapestre: kapjam a hónom alá a Vámmentes házasság tekercseit és repüljek New Yorkba, ott vár Mary Tyler Moore – az Átlagemberek egyik sztárja –, aki nem akar zsákbamacskát venni velem. Azt már ott tudtam meg, hogy M. T. M. az egyik legnépszerűbb színésznő Amerikában; főleg televíziós show-ja révén, amely éveken át minden este félórás program volt. Szorongtam, mert jó negyvenesnek mondták, holott a filmbe harmincegynéhány éves női főszereplő kellett. Szorongásom csak fokozódott, amikor találkoztunk: M. T. M. semmilyen szempontból nem felelt meg a szerepre, ugyanakkor éreztem, hogy itt ő választ engem, nem pedig fordítva; fogalmam sem volt, mit tegyek most. A vetítés után az egyik legelegánsabb vendéglőben telepedtünk le. Láttam, M. T. M. csakugyan nagyon népszerű: az egész étterem ott nyüzsgött az asztal körül. M. T. M. megebédelt – én alig mertem fogyasztani –, társalogtunk (feszengve éreztem, hogy nincs tisztában azzal, hogy nem vagyok amerikai stílű Rendező), biztató hangsúllyal elköszönt, én pedig ottmaradtam egy ötvennyolc dolláros számlával. Megkerestem R. H. urat, hogy megértessem vele: lehetetlen M. T. M.-mel megcsinálnom a filmet. Ő azonban felvilágosított: már nem ő a producer, a filmet egy Los Angeles-i cégnek adta át. Igaz, ő is a vállalkozásban maradt, mint bonyolító-feladatokkal megbízott line-producer, de M. T. M. szerződtetését a kaliforniai cég két főnöke – a művészeti és a gazdasági főnök – forszírozza.
Most már hárman szóltak bele mindenbe, s alaphangnemük azt fejezte ki: örüljek, hogy forgathatok. De még nem forgathattam, az egyetlen örömöm az volt, hogy az új producerek élvezték a Vámmentes házasság vetítését. A forgatókönyv amerikanizálása előszörre teljes kudarccal járt, főleg a magyarországi részleteket illetően. Bár hosszú beszélgetéseket folytattam az íróval, elrémültem, amikor elolvastam kész művét. Ringó búzatáblák a Hortobágyon és így tovább... minden hiába volt.
Szeptember végén Los Angelesbe kellett repülnöm – a repülőjegy árát azóta sem kaptam meg –, ahol megismertettek Rutger Hauerrel, a kijelölt férfi főszereplővel. A kétméteres szőke hollandot – többek között a Holocaust egyik főszerepét játszotta – nagyszerű színésznek ismertem, s most mint ember is bizalmat keltett bennem. Kölcsönösen egyetértettünk abban, hogy a Libikóka (ez volt a leendő film magyar címe) magyar férfialakját nem ő keltheti életre a legjobban, s amikor bevallottam neki M. T. M.-mel kapcsolatos gondjaimat, ebben is visszaigazolt. Összecsapás következett a producerekkel. Szerencsére M. T. M. váratlanul azzal állt elő, hogy őt egymillió dollár illeti, készpénzben, úgyhogy a cégvezetők maguk sem tartották már alkalmasnak a feladatra.
Újra hazautaztam, vártam, hogy a színészprobléma megoldódjék. Októberben telex érkezett: repüljek azonnal Londonba, a Soho egyik kis vetítőjében Julie Christie fogja várni a Vámmentes házasság vetítését. Fellélegeztem. Ezúttal a karakter megfelelt, s azt is el tudtam képzelni, hogy a negyvenes éveiben járó Julie Christie a filmen harmincöt évesnek mutat majd. A találkozás azonban hidegzuhanyként ért. Julie Christie időre jött, mégsem ismertem rá. Az arca is furcsa volt várakozásaimhoz képest, de leginkább a testét burkoló leírhatatlan, loncsos ringy-rongyok döbbentettek meg. A producerek is nagy szemeket meresztettek, különösen, amikor a színésznő közölte, hogy a forgatókönyvet a metrón fogja tanulmányozni, utazgatva London környéki kuckója és a City között. Hogy egy világsztár metrózik, magam is alig hittem. Később minden világossá vált; megtudtam: Julie Christie kábítószer-elvonó kúrán esett át, válságos napjaiban kommunista lett, s elvből egy csirkefarmra költözött. Hozzám intézett levelén már szinte nem is ütköztem meg. Azt írta, hogy a történetet remeknek ítéli, de arra megkér, dolgozzuk át a könyvet – ezt ugyanis csak akkor van értelme filmre vinni, ha éle az amerikai imperializmus ellen irányul – s akkor őbenne százszázalékos partnerre találok. Ötletekkel is szolgált. Válaszlevelemben tagadtam, hogy a történet alkalmas lenne politikai leleplezésekre. Igazi vita azonban eleve nem alakulhatott ki, mert amikor a producerek értesültek a színésznő radikalizmusáról, felkiáltottak: „No!” – és szó sem lehetett többé Julie Christie-ről.
Időközben reménysugarak tünedeztek fel. R. H.-ék új íróval hoztak össze, Frank Cuccival, aki nagyszerű munkatársnak bizonyult. Budapestre jött, bevette magát a Forum szállóba, hogy a forgatókönyv minden részletét megvitassa velem. A producerek rendszeresen telefonáltak a Forumba, újabb és újabb elgondolásokkal bombázták Cuccit, s jelenetek sorának megváltoztatására utasították, legtöbbször a hátam mögött; alig győztem az utólagos vitákat: ha már így és így akarják, akkor, az istenért, legalább amúgy is legyen... A könyv lassacskán megint messzire távolodott az eredeti elképzeléstől, attól, amiért egyáltalán kedvem támadt ehhez a filmhez, de még helyrepofozhatónak láttam, csak érjük meg vele a forgatást. A másik kedvező fejlemény az volt, hogy a cég, elfogadva javaslatomat, Michael Yorkkal kezdett tárgyalni a férfi főszerepről. Vele egy magyarországi forgatása óta már barátságos viszonyban voltam, s ami szlávos alkatát illeti (York szülei közép-európaiak), ez egyféle magyar karakter is. Új megállapodás született az első forgatási nap időpontjáról, s én bizakodhattam: már csak a női sztár hiányzott.
Január első hetében lelkesítő telefont kaptam: induljak, Diane Keaton már tud rólam. Hirtelen úgy éreztem, 1983 a megváltás éve lesz. Mivel azonban a telefonáló kissé furcsán ejtette a színésznő nevét, s kérdéseimre sem adott egyértelmű választ, kétkedve ültem repülőgépre. Nemsokára szembekerültem a bizonyossággal: Dyan Cannonnal.
Dyan Cannon a 60-as években vált jó nevű színésznővé, amikor Cary Grant felesége volt. Rokonszenves, negyvenes asszony, akit ugyan fájdalmas volt elképzelnem a Libikókában, mégis átrágtam vele a forgatókönyvet, mert ő rábírhatta volna a producert egyes jelenetek visszaírására. Reggeltől estig folytak a kimerítő viták Dyan igézetes Malibu Beach-i házában. Itt sajnos nem akadt más ennivaló, mint a háziasszony kedvencei: sárgarépa és pattogatott kukorica. Bár nagy mennyiségben ettem belőlük, este már megszólalni is alig tudtam. Ráadásul Dyan váratlanul kijelentette, hogy Michael Yorkkal nem hajlandó együtt dolgozni. (Azóta sem tudom, miért nem.) Elképedve hallottam: a színésznőnek kikötött joga van partnerei megválasztására, a producerek megmondhatják. Február végére meg is találta a kedvére való partnert, egy ismeretlen francia színészfiút. (Arab származású fiatalember volt, akivel Dyan egy partyn ismerkedett össze.) Ezzel betelt a pohár. Felvettem a telefont – éppen Budapesten voltam, míg a producereket újra élénken foglalkoztatta a forgatókönyv átdolgozása – és közöltem a céggel: Michael York nélkül nem csinálom meg a filmet. Ordító veszekedés után a Los Angeles-i producerek kiléptek a vállalkozásból, s újra R. H. úrral álltam csak szemben. Új szerződés született, amelyben R. H. úr külön garanciát adott a forgatás július 15-i megkezdésére. Hosszas huzavona kezdődött: jöhet-e York, vagy sem. Dyan Cannon kitartott a magáé mellett, én is. Az előkészületek persze megtörténtek, a stáb együtt volt, javában költöttük a pénzt. A kitűzött nap elérkezett, a forgatás mégsem kezdődött meg. R. H. úr még pénzügyi okokból is halogatta volna a kezdést, a Mafilm azonban kikényszerítette a szerződésbontást. A producer kártérítésként kifizette azt a másfélmillió forintnyi összeget, amit a filmgyár eddig elköltött. Az én személyi ráfordításaim megtérítésére is kötelezve volt, de ennek behajtását egy idő után feladtam, mert már a „libikóka” szó hallatán is rosszullét környékezett.
Október elején egy másik film ügyében az Atrium Hyattben volt találkozóm, itt összeakadtam egy kollégámmal, aki rávett, hogy a Libikókáról meséljek neki. Bosszantó volt, hogy a bárpultnál egy ismeretlen is odafülelt arra, amit mondok: így kezdődött barátságom Joseph Sefel kanadai producerrel. A somogyi születésű Sefel 1956-ban, frissen szerzett olajmérnöki diplomával érkezett Kanadába, ott vált sokszoros milliomossá. Filmek iránti nosztalgiája régi keletű, már pesti éveiben be-besurrant a Színművészeti rendezői óráira. Meggazdagodván filmcéget alapított, s most felkínálta a Libikóka produkálását. Rezignáltan mondtam el neki, hogy a forgatókönyv (a Sefelnek tetsző amerikai verzió) joga R. H. úré, ő fizette ki Cucci honoráriumát, körülbelül húszezer dollárt. Sefel érintkezésbe lépett R. H. úrral, aki készségesen átadta volna a könyv jogát – százhetvenötezer dollárért. Sefel higgadt maradt, letétbe helyezett a Hungarofilmnél ötvenezer dollárt, és a vállalatra bízta az alkut. Telexcsata következett, melynek eredményeként sikerült a vételárat valamivel ötvenezer dollár alá szorítani, R. H. úr azonban százalékot kért a forgalmazásból. Sefel semmilyen osztozkodásba nem ment bele; fizet egy összeget, mondta, de aztán nem akar hallani R. H. úrról. Beállt az a patthelyzet, amely mindmáig tart. A háromnegyed éves alkudozás fordulatai nemigen izgattak, már csak azért sem, mert 1984 tavaszától intenzíven készültem Andrew Silver Return című filmjének forgatására.
Silverrel, a bostoni filmprofesszorral, aki negyvenévesen döntötte el, hogy neki is rendeznie kell, még 1981-es amerikai tartózkodásom idején állapodtam meg; felkért, legyek első filmjének operatőre, s félig-meddig társrendezője. Azóta seregnyi forgatókönyv-variációt olvastatott el velem. Egyik sem tetszett igazán, mert magát az alaptörténetet túlságosan gyermetegnek találtam, a 39. forgatókönyvről azonban elismertem, hogy ez a legjobb. Ezt a könyvet aztán Silver cége csúful megcsonkoltatta, legyen csak olcsóbb a film. Az lett, de sokkal gyengébb is a lehetségesnél, hiába hajtogattam, hogy ez a spórolás pazarlás. Volt egy pillanat, amikor csaknem torkig lettem a Returnnel is. A főszereplők szerződtetése itt sem ment bonyodalmak nélkül, pedig húsz év körüli fiatalokról – egy lányról és egy fiúról – volt szó. Ez még hagyján, de amikor végre remek választék adódott, a főnökök biztos rosszízléssel választották ki a legkommerszebb szőkeséget. Szenvednem kellett: ott volt az orruk előtt többek közt egy sötétes bőrű, fantasztikus színésztehetségű lány (Jayne Mansfield és Micky Hargitay lánya, Mariska Hargitay), de kigolyózták, mint „nem amerikai típust”. Néhány hónappal később már Jack Nicholsonnal forgatott – egy másik film főszereplőjeként.
1984 szeptemberétől három hónapon át forgattunk Los Angeles környékén. Az első két hétben roppant terhelés nehezedett rám. Ellentmondást nem tűrve egy rajzművészt állítottak mellém, akinek minden helyszínen minden jelenetet el kellett magyaráznom, beállításról beállításra. A jelenetszerkesztés egyébként is nagyrészt az én kezembe csúszott át: a kamera mögül folyton vitatnom kellett a még tapasztalatlan rendező megoldásait, s a színészek is inkább hozzám jöttek pillanatonként előforduló szakmai problémáikkal. Lázasan tanultam az itteni zsargonkifejezéseket, elsősorban persze a filmes zsargont – Zsigmond Vilmos és Kovács László segítségével –, de száz szó megtanulása mintha csak annyi lett volna, mint meríteni a tengerből. A nyelvi nehézségeket csak fokozott koncentrációval küzdhettem le – a fővilágosító például úgy darálta az amerikai angolt, hogy társai is alig értették meg –, alkonyattájt a fáradtságtól a nevemet is csak elmotyogni tudtam. Szeptember vége felé a krízis elmúlt, és kedvemre figyelhettem a körülöttem folyó ragyogó stábmunkát, s egyáltalán az itteni filmkészítés körülményeiből adódó – részben nagyszerű, részben rémítő – forgatási sajátságokat, amelyek mindinkább magukkal ragadtak. Olyan hónapok zajlottak most, amelyeket tiszta nyereségként könyvelhettem el. Tökéletes négy év végére értem.
Lejegyezte: Ardai Zoltán
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/08 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6047 |
