Kézdi-Kovács Zsolt
1.
Nem ismerem személyesen Jim Jarmuscht, nem találkoztam vele. Mégis, az öthetes amerikai utazás során szinte minden városban, minden egyetemen az ő nevébe, filmjének hírébe botlottam. A Florida a paradicsom (Stranger than Paradise) tavaly megnyerte a cannes-i fesztivál Arany Kamera-díját, azóta bejárta Európát, mi is megvettük. A filmről többen is írtak nálunk, különösen érdekes, hogy főszereplője, Bálint Eszter (Bálint Endre unokája) magyar, és a film nagy része a clevelandi magyar emigráns család életteréről mutat hiteles, bár nem túl vonzó képet. Meg is jegyezte valaki Washingtonban – aki nem túl járatos hazánk ügyeiben –: „olyan ez a film, mintha a ti kormányotok finanszírozta volna”. Nem vágtam túl értelmes képet, így hát folytatta: „Mintha kommunista propaganda lenne az emigráció ellen.” Megpróbáltam elmagyarázni, hogy Jarmusch filmjét valóban közel érzem magamhoz, de nem azért, amit beszélgető partnerem feltételez, hanem mert stílusában, világában, a szereplők és a történet kezelésében sokkal inkább európai, mint sok európai pályatársam munkája. „Tablókban” dolgozik, egy-egy jelenete egyetlen beállításban, sokszor szinte provokatívan lassú tempóban, látszólag lényegtelen dialógusokkal halad előre. Viselkedésformák, gesztusok, atmoszférák ütköznek, esendő, nem túl vonzó külsejű emberek és helyszínek sorakoznak. A fekete-fehér nyersanyagra készült film akár a Balázs Béla Stúdióban is készülhetett volna. Rendezője harmincegynéhány éves, Nicholas Ray mellett, New Yorkban tanulta a mesterséget, Wim Wenders segítette a film létrehozásában. Az ő filmje jelképezi a másik pólust a Nagy Testvér, Hollywood irányaival szemben.
2.
Néhány szóban illik beszámolni arról: mi is volt ez az öthetes utazás az Egyesült Államokban ez év tavaszán? Az amerikai Tájékoztatási Hivatal, az USIA és a washingtoni American University meghívására magyar filmsorozatot mutattunk be az USA nagyvárosaiban, egyetemein. Filmjeink végigutazták a kontinenst New Yorktól San Franciscóig és New Orleanstól Minneapolisig. Bacsó, Gazdag, Lugossy, Szomjas, Szabó, Rózsa és jómagam filmjei voltak műsoron. Többnyire egyetemeken vetítettünk, de Washingtonban az egyik nagy mozihálózat egy termében is játszották a magyar filmeket – Jarmusch filmje párhuzamosan ment a másik teremben. Chicagóban a FACETS (jobb szó híján művelődési háznak nevezhetnénk) volt házigazdánk, különböző magánintézmények, személyek támogatják, többek között Szathmáry Lajos bácsi, a híres chicagói szakács és étteremtulajdonos. Berkeleyben az egyetem mellett működő Pacific Archives vetített, náluk a magyar filmesek visszatérő vendégek. Még az isten háta mögötti Champaign-Urbanában is ismerősökre leltünk: Edwin Jahiel professzor filmtörténetünk, sőt történelmünk igen jó ismerője. Ez az egyetem egyébként a kukoricatermesztés kutatóközpontja, egyike a legnagyobb egyetemeknek a kontinensen – számunkra hihetetlennek tűnő méretei mellett azzal a meglepetéssel is szolgált, hogy a film iránt igen nagy az érdeklődés: a „Szovjet film története” elnevezésű kurzusra több százan iratkoztak be, és az előadások egy nagy auditóriumban folynak. Jártunk Los Angelesben, ahol az Akadémia adott fogadást a tiszteletünkre, a vetítések a nagyhírű UCLA egyetem filmfakultásának vetítőjében folytak.
Amerikában több száz egyetemen folyik filmoktatás. A filmkurzusok az egyetemi évek részei, a film ugyanolyan tantárgy, mint bármi más, szabadon felvehető, vizsgázni lehet belőle. Úgy is mondhatnánk, az egyetemisták életének része. A jól felszerelt, ingyen használható videotékák, a rendszeres filmvetítések, a filmkészítés lehetőségei, az olykor neves professzorok vezette szemeszterek nem filmalkotókat nevelnek mindez része az értelmiség képzésének, látóköre, szemlélete alakításának. Éppen ezért végtelenül fontos jelenlétünk –folyamatos, rendszeres jelenlétünk – az egyetemek vetítési láncában: a fiatal generációk többnyire innen, filmjeinken keresztül értesülnek először arról, hogy létezik Közép-Európában egy olyan kis ország, amelynek élő filmművészete másfajta életformát, szokásokat, nyelvet, kultúrát közvetít számukra.
3.
Hollywood nem az egyetemekről szerzi utánpótlását. Oda nem jelent ajánlólevelet a mégoly híres egyetem diplomája sem. Hollywood a korlátlan lehetőségek hazája. Ott mindenki megpróbálkozhat, nemre, fajtára, vallásra, pénztárcára, végzettségre tekintet nélkül. Hollywoodban egy számít: a siker. És Hollywoodban a siker egyenlő a pénzzel.
„Csináltam már két-hárommillió dolláros filmet, egy ötmilliósat, és most fogok egy hatmilliósat” – dicsekszik egy operatőr, aki imponálni akar. Az ügynök a Wilshire Hotel márványasztalánál: „Tizenöt-húsz kliensem van, ketten már tízmilliós költségvetésű filmet is csináltak.” Hirdetés a Variety-ban: „A film az első héten kétmilliós bevételt hozott!” Az első héten, pontosabban az első hétvégén dől el minden. Ha akkor a film befullad, két hét múlva már nem találni sehol a műsoron. A hatalmas reklámköltségeket csak úgy lehet behozni, ha a milliókra rúgó költségek napok alatt megtérülnek. A „nagyok” („majors” a nevük a legnagyobb gyártó-forgalmazó cégeknek) a film költségvetésének háromszorosát költik reklámra. A Paramount egyedül San Franciscóban 180 ezer dollárt költött egyetlen filmjének reklámjára. Versenyezzen velük, aki tud. Úgysem versenyképes senki.
A film jó üzlet, érdemes befektetni. A tőke gyorsan visszatérül, néha többszörösen. Ha nyerők vagyunk. Ha nem? Semmire nincs garancia. Biztosra kell menni. Biztos: néhány filmsztár. Ma nincsenek többen fél tucatnál. Clint Eastwood, Búrt Reynolds, Jack Nicholson, Sally Field, Nastassia Kinski. John Travolta, Richard Gere talán. Bár velük már nagyokat lehet bukni. Biztosak még a nem-evilági szörnyek. Kicsik és veszélyesek, mint a Gremlinsben, idétlenek vagy tohonyák, mint a Jediben vagy az E. T.-ben. Biztos még... Biztos? Semmi sem biztos. Hollywood veszélyérzete megnőtt. A Cleopatra hajdani bukása óta nincsenek előre látható sikerek. A hatvanas, hetvenes években Hollywood kockáztatott, mert a világ nyitott volt, minden megtörténhetett. Most a világ – a világ San Franciscótól New Yorkig tart – lassan bezárul. Konzervatívabbak lettek az emberek, újra előretör a hagyományos morál, a biztos értékek, a megállapodottság. Az emberek nyugalomra és szórakozásra vágynak. Ha riogatják őket, ne saját problémáikkal tegyük. Azokból elegük van. Ismerős, nem?
A több millió videomagnó hatalmas piac: műsorokra van szükség, hogy etethessék őket. De a kazettapiac néhány klasszikus kivételével csak az igénytelen, gyors sikerekre reagál. Itt sem érdemes kockáztatni: túl nagy lenne a befektetés. A kábelcsatornák, a műholdas közvetítés úgyis ellátja az amerikai otthonokat mindenfajta műsorral. Mindenfajtával, kivéve a hagyományostól eltérő, nem mindenki által nézhető filmeket. Nem tehetjük ki derék előfizetőinket durva, megrázó, netán amorális élményeknek: átpártolnának a konkurenciához.
Korlátlan lehetőségek? Los Angelesben ötvenezer színész él. Nagyrészük pincérként, bolti eladóként keresi kenyerét. És ki számolja azoknak a filmeseknek az ezreit, akik ingyen is hajlandók elmenni egy stábba dolgozni abban a reményben, hogy majd egyszer a sok kedvező referencia után tagjai lehetnek a nagyhatalmú, megközelíthetetlen szakszervezetnek? A stúdiók százával íratják a reményt keltő forgatókönyveket írókkal és filmrendezőkkel. Jó pénzért, megélhetést biztosítva nekik, ez igaz. Néha elkészülnek ezek a filmek, többnyire nem. Hollywood forgatókönyv-temető.
4.
Talán vannak kivételek. Coppola és a Zoetrope stúdió ilyennek tűnt. Coppola és barátai a korai filmek sikerét kihasználva a régi hollywoodi stúdiók mintájára megpróbálták felépíteni a maguk birodalmát. Mindenre volt pénz: elektronikára, szuper-nyolcas kísérletekre, az Apokalipszis, most hihetetlen tékozlására, Wim Wenders Hammetjére. Mostanára mintha elfogyott volna körülöttük a levegő. Coppola filmjei nem hozták meg az átütő sikert, a Zoetrope-ot el kellett árverezni, a munkatársak nagy részét szélnek eresztették. Maga Francis Coppola más producerek számára kezdett dolgozni. A Cotton Clubot szinte menet közben vette át. A film készülésének története túl bonyolult, hogy elmeséljük: producerek, pénzemberek, forgalmazók szövevényes csatája. (A Cotton Club kalandos históriáját a Filmvilág 1984. 11. száma közölte.) Coppola a húszas évekbeli harlemi lokál történetében sem tagadta meg önmagát: a pillanatnyi ötletek, a hatalmas költséggel megismételt jelenetek, a szinte perverz pénzköltés, a forgatás rendkívüli méretei az eredetileg szolid költségeket 50 millió dollárra, vagy ennél is többre emelték. Ez egyben azt is jelentette, hogy a filmnek 170 millió dollárt kellett volna behoznia, hogy a befektetett összeg megtérüljön. De a Cotton Club szinte egyértelmű elutasításra talált a kíméletlen tollú amerikai kritikusok körében. Coppolát sohasem szerették igazán, utolsó filmjeit különösen nem. Ennek a műnek szétágazó, epikus szerkezete, lassú és nehezen követhető cselekménye ellentétben áll azzal, amit egy musicaltől várnak.
Pedig a film nagyszerű. A harlemi mulató a húszas években a legjobb fekete muzsikusok – és a New York-i alvilág – találkozóhelye volt. A jazznak, a táncnak, és az alvilági bandáknak a leírása, az egyes csoportok rivalizálása, küzdelme egy fehér muzsikus (Richard Gere) és egy fekete táncos (Gregory Hines) történetén kívül a „Keresztapa-előtti” időszakot idézi fel: azt a periódust, amikor a bűnözés rivális bandái között még nem bukkant fel az olasz eredetű maffia. Illetve a film pontosan erről a pillanatról szól: a kisstílű rivalizálásba, az egymást kicsinyesen kiszorító küzdelmekbe hogyan lép be a maffia, és hogyan veszi át a vezető szerepet újfajta módszereivel. Különösen élvezetes mindez a jazz-zenészek és a fekete sztepp-táncosok kívülállásának ábrázolásával.
5.
Coppola jelentené a „másik Amerikát”? Nem, ő renitens, de csak a szisztémán belül renitenskedik, pontosan ismerve a határt, ameddig még elmehet. Akárcsak Paul Schrader a Misimával: a japán konzervatív, jobboldali köröket sérti a film, nem mutatják be a tokiói fesztiválon, de az egyik legnagyobb forgalmazó, a Warner vette szárnyai alá. A „szisztémán kívüliek” nem jutnak fel a „nagyok” listájára. Ők saját pénzüket vagy rokonaikét fektetik be egy-egy filmbe (nem a bankokét), és ezek a kis költséggel megvalósított filmek csak néha bukkannak fel a mozihálózatok műsorán. A Colorado állambeli telluride-i fesztivál minden évben összegyűjti ezeket a filmeseket. Itt, a Sziklás Hegység valószínűtlen díszletei között találkoznak a „kívülálló” filmesek a szintén kívülálló forgalmazókkal. Az utóbbiak külön kasztot alkotnak: néhány becsületes, de fantasztikus filmszerető, akik néhány mozival rendelkeznek, vagy éppen csak az egyetemi hálózatra, a művészmozikra támaszkodva vállalják a nehezebb filmek forgalmazását. Többek között a magyarokét is. ők forgalmazzák Pialat filmjét, az A nos amours-t (Szerelmeinkre), Godard-t, Herzogot, Zanussit. Telluride ideális helyszín: a hatvanas évek elejéig bányászváros volt, utána a társadalmi küzdelmekből lassan kiszoruló baloldali értelmiségiek menedékhelye. A fesztivál fő szervezője Tom Luddy, a Zoetrope reklámfőnöke, producere. Itt a kávéházakban, a múlt századi operaház vetítésein, vagy fenn a hegytetőn találkoznak a kopott farmerbe öltözött, hálózsákos, és rozzant kocsikkal érkezett filmcsinálók a lelkes filmbarátokkal.
Itt találkoztam újra az Északi fények két szálfatermetű alkotójával, John Hansonnal és Rob Nilssonnal. Ők 1979-ben nyerték el Cannes-ban az Arany Kamerát, amely azóta is egy bank páncélszekrényébe zárva biztosítékul szolgál az újabb filmre felvett kölcsönökhöz. Hanson és Nilsson új filmje némileg hasonlít Dárdayék kísérletéhez: amatőr szereplők, improvizált dialógok, laza cselekményvezetés. A hetes állomás San-Franciscó-i taxisokról szól, érdekessége a rendkívül intenzív színészi munkán kívül a felvételi technikája: 3/4 hüvelykes (U-matic) videóra vették fel az egészet, és az összeállított anyagot vitték filmre. Mivel a film egyetlen éjszaka, meglehetősen sötét helyszíneken játszódik, a módszer gyengéi – gyenge képminőség, televíziós „raszter” – nem zavaróak.
Az ő csoportjuk, a Ciné-Manifest egyébként is csak egyike a San Franciscóban létező kis, független csoportoknak. A hippi mozgalom maradékai máig léteznek, többségük forgatókönyveket gyárt, megrendelésre vagy csak úgy magának, van, aki Super 8-ason naplót vezet, vagy híradó-eseményeket rögzít, hogy aztán ezeket eladva a tévéállomásoknak, úgy-ahogy megéljen egy darabig. Mások, mint az osztrák Titus Leber keskenyfilmet forgatott, (Anima): rendhagyó, cselekménynélküli, képi világában egy kicsit Huszárikot idéző filmet, és azzal házal moziról mozira, egyetemről egyetemre. Megint mások, mint Less Blank, megpróbálnak a Zoetrope maradványai segítségével kevés pénzből filmet csinálni: vele Oakland kikötőjének elegáns, feketék által látogatott bárjában találkoztam. A dél- és észak-amerikai zene elemeit felhasználó, a jazz és a tánc határain mozgó zenéről csinál filmet. Dana Deitch a hollywoodi MGM stúdióban vetítette félig kész filmjét. A fiatal filmrendezőnő (anyja magyar) eddig dokumentumfilmeket csinált, ez az első játékfilmje. A Szívek a sivatagban jellemző példája a független filmkészítésnek. Öt évig házalt producertől-producerig témájával, végül részvénytársaságot alapított, és a részvényekért kapott összeget – meg maradék saját pénzét – fektette be a filmbe. A filmet félig készen, a keverés előtti napon láttam, és a rendező még aznap is házalt részvényeivel: a film zenéjének jogdíjára még nem jött össze a pénz. A film egyébként szépen megcsinált, érett munka: a hatvanas években Amerikában még nehéz volt házasságot felbontani. Kivétel Nevada állam volt, ahol hat hét helyben lakás után egyszerűen kimondták a válást. Sok amerikai – főleg értelmiségiek – választották ezt az utat, így lett ez a sivatagba vonulás a válások jelképévé. Ezt az alaphelyzetet használja fel a film: egy értelmiségi asszony érkezik az egyik kis településre, hogy valahogy eltöltse az időt, a kötelező hat hetet a válás kimondásáig. Közben azonban beleszeret egy fiatal lányba, és ez a homoszexuális kapcsolat teljesen felborítja életét. A film stílusa, mesélési módja inkább hasonlít az európai filmekére, mint a megszokott amerikaira.
6.
Vajon csak kudarcokat tud ez a „másik Amerika” produkálni? Nincs példa az ellenkezőre? De van. Az év egyik nagy felfedezése a Desperately Seeking Susan (Kétségbeesetten keresem Susant), egy második filmes filmrendezőnő, Susan Seidelman munkája. A filmről felsőfokon írtak a mindenható kritikusok, a siker végigsöpört egész Amerikán, a Susan rákerült a Variety listájára, a csinos rendezőnő és főszereplője képeivel találkozott az ember a vezető napilapok és magazinok színes oldalain. A történet egyszerű: a jólszituált, némileg unatkozó középosztálybeli fiatal feleség egy hirdetés kapcsán felfigyel egy furcsa punk-figurára, majd egy feltűnő dzseki révén, emlékezetkiesése jóvoltából, összetévesztik a dzseki tulajdonosával, és így a polgár átveszi a punk egyéniségét, szerepét, azonosul vele. A punkos, szokatlanul öltözködő és szokatlanul élő lányt Madonna, a most hirtelen sztárrá lett énekesnő játssza. Ez lehet a siker egyik titka. A másik a szokatlanul naiv, gyermeteg meseszövés, a harmadik: a szépen beilleszkedő, jólfésült yupi-k (fiatal, egyetemet végzett értelmiségiek) utolsó nosztalgiája a társadalmon kívülmaradás iránt. De a film bosszantóan közhelyes, atmoszférátlan, a fő fordulat meg egyenesen mulatságos: a főszereplő színeváltozása annak köszönhető, hogy nekisétál egy lámpaoszlopnak, és elveszíti emlékezetét. Ha a siker az ilyen vagy ehhez hasonló filmet jelenti, akkor megértem a marginálisokat, a perifériára szorultakat, akik eldöntötték: nincs erre a sikerre szükségük. Akik házalnak pénzért, forgalmazásért, elismerő cikkekért, fesztiválrészvételért. Akik megpróbálnak becsületes, hű képet adni erről a konformizálódó országról – világról –, ahol nem illik megmutatni a szennyest.
A független amerikai film – éppúgy, mint a magunkfajta európai – pillanatnyilag vesztett pozícióból indul a közönségfilmekkel, a televízióval szemben. A film üzlet, a siker pénz, a filmvilág ma megszállottabban keresi a siker titkait, mint valaha. A szemek előtt Spielberg, Lucas dollármilliói lebegnek. Vagy éppen a biztos, nyugodt megélhetés. Ki akar ma a művészetért kockáztatni? Ki támogatja a Jarmuschokat, akik négy év alatt készítik el kellemetlen filmjeiket?
(Most kaptam meg Paul Schrader nyílt levelét, melyben a Misima-botrány ügyében írt tiltakozó akcióért mond köszönetet. Nézem a neveket: Woody Allentől Krzysztof Zanussiig, Anderson és Makavejev, Brocka és Fuller, Jireą és Kazan, Kurys és Lumet, Penn és Resnais, Rosi, Tanner és sokan mások. Valahogy úgy képzelem, hogy vonulunk, kis csapat, moziról mozira, fesztiválról fesztiválra, néha az egyik szorul támogatásra, máskor a másik. Semmiben nem értünk egyet, mert mindnyájan másképp csinálunk filmeket, másképp gondolkodunk, máshol állunk. Mégis, testvérek mind ők, a filmművészet testvérei. És testvérünk Jarmusch.)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/08 32-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6046 |
