Bán András
„Ha a plakátok... készítésébe elsőrangú mestereket vonunk be, ha igazán művészi litográfiát viszünk milliós példányszámban a falvakba és az eldugott járásokba, akkor elérjük, hogy az elmaradott tömegeket a korszerű művészethez csatlakoztatjuk” – írja Vjacseszlav Pavlovics Polonszkij, a húszas évek kultúrájának egyik jellegzetes kritikusa, mindenese. A művészet dolga, akárcsak a forradalom dolga, valóban ilyen egyszerűnek látszott: a legjavát kell nyújtani mindenkinek, igazságosan, és az a szabadság és kulturáltság magaslataira emeli a népet.
Más kor volt az, nehéz felfogni, hogy mennyire más. Képzeljünk el egy fotográfiát: totálkép egy macskaköves, széles moszkvai utcáról, amelyen hatalmas embertömeg vonul fel, minden sietség nélkül, megfontoltan. A férfiakon keménykalap, vastag daróckabát, a nők elegáns, széles karimájú kalapban vagy kendőbe bugyoláltan, parasztos nagyszoknyában. Mögöttük meg, a házakon plakátok, ünnepi dekorációk. Ehrenburgot idecitálva: „Eszembe jut 1918. május elseje. Moszkvát a futuristák és szuprematisták vásznai díszítették. A mállott vakolatú házakon, az empire stílusú magánpaloták oszlopos homlokzatain tébolyult négyzetek csatáztak hasonló rombuszokkal; szemük helyén háromszögekkel virító arcok dívtak”.
Ez az új művészet – amelyet talán máig sem emésztettünk meg – eladdig gúny tárgya volt, saját erőből szervezett, megtűrt kiállításokon bukkanva fel. Aztán egy csapásra kinn találta magát az utcán. Kiáltványok keringtek, futurista, konstruktivista, szuprematista, kubista modorban készültek a politikai illusztrációk, az épülettervek, az ünnepi hátterek, szónoki emelvények, a plakátok.
Ehrenburg rosszmájúan azzal indokolja a forradalmi művészet elsöprő győzelmét, hogy a régi rend művészei rendkívüli gyorsasággal csomagoltak és távoztak. A történetíró azonban úgy képzeli, hogy volt valami közös e keménykalapos emberek álmaiban, akik úgy gondolták, hogy most egy csapásra megforgatják a világot, és a fekete inget viselő művészek fantazmagóriáiban, akik úgy gondolták, hogy a művészet nem a kiállítótermekbe, hanem az utcára való.
Különös szerencse, hogy május és június folyamán ízelítőt kaphattunk a budapesti Műcsarnokban arról, hogy milyen is volt valójában a húszas évek szovjet művészete. A szovjet Művelődésügyi Minisztérium százhúsz eredeti filmplakátot bocsátott a magyar fél rendelkezésére e kiállításra, saját archívumából. A Műcsarnok pedig nem csupán a plakátoknak adott helyet, gondos dokumentációjú katalógussal kísérve a tárlatot, hanem most már vetítőnek átrendezett kamaratermében tucatnyi egykorú szovjet filmet is bemutatott, „slágerműveket” és kevéssé ismert alkotásokat is.
Ami meglepő volt ezen a kiállításon: a művek nagyobb változatossága és magasabb technikai színvonala annál, mint azt gondolni lehetett. A bemutatott filmplakátok között jelentős szerepe van az avantgarde által megihletett, inspirált műveknek – egy-egy esetben az alkotó személyében is egybeesés van –, de felvonult sok olyan munka is, amely a húszas évek európai merkantilgrafikájának jól ismert eszközeit használja magas szinten. Röviden: üzletiesebb, mint a – mondjuk – Tatlin-féle megszállott forradalmiság. És a nyomtatás színvonala is kiemelkedően jó: négy vagy még több színnel nyomott nagyméretű litográfiák, erőteljes flekkekkel, és egészen jó raszterbontású fotókkal.
Vetítsük mindezt vissza a húszas évek Moszkvájának vagy más városának utcájára: alig van mit enni, a falakon ezen kívül legfeljebb ékes cirillbetűs hirdetmények, felhívások, és köztük ezek a falragaszok – Hat lány szállást keres. Az ön ismerőse. Csavar egy másik gépből.
Micsoda hatása lehetett akkor egy olyan filmnek, mint az Ember a felvevőgéppel? És micsoda hatása lehetett hozzá a Sztenberg testvérek plakátjának, melyen egymás mellé montírozva miniszoknyás női lábak, géppuskák, szemek tűnnek fel, igazán nem hagyományos szerkesztésmód szerint.
Ha fellapozzuk Dziga Vertov vagy a többi filmes feljegyzéseit, naplóját, lelkesült szavakat olvasunk terveikről, a célokról, és keserű kifakadásokat a körülményekről, a forgatás nehézségeiről, a hivatalok packázásairól. Ugyanakkor teljesítményük nagyszerűségével maguk is tisztában vannak. Hát még a külföld. Gró Lajos például így ír Kassák lapjában: „Ahhoz, hogy a nézőre minél nagyobb hatást gyakorolhasson, hogy a dolgok a maguk teljességében mutatkozzanak meg, a képet a tárgyszerű realitás irányába kellett kialakítani, s meg kellett keresni mindig azt a pontot, amelyről nézve a kép, túl a naturalizmuson, a legkarakterisztikusabb, a legteljesebb volt. Így tette életteljessé az orosz film a fotografikus lényeg kihangsúlyozásával a beállítást, amelyben az egyszerű fénykép már alkotássá vált. A festőiségtől mentes, abszolút fotografikus kifejezésmód, a kis részek összetevődésében: a montázsban, a mozgás kiteljesedésében mutatta az utat, amely a film egyedüli útja.”
Ha az egykori plakáttervezők valamelyike is készített volna feljegyzéseket, az valószínűleg ugyanígy fanatikusan lelkes kitörésekkel és a körülmények miatti panaszokkal lenne telezsúfolva. Nem valószínű, hogy az akkori körülmények között könnyű volt papírt, festéket és egyebeket szerezni a falragaszokhoz, melyek közül nem kevés egyáltalán nem a politikai súlyú filmekhez, hanem a kommersz munkákhoz, szalonvígjátékokhoz készült. Ám a plakátokról szinte szóról szóra elmondható az, amit Gró Lajos a filmekről megállapított. Rodcsenko, a Sztenberg fivérek, Lavinszkij és a többi tervező megtalálta a plakáttervezésnek azt az útját, amely összhangban volt a technikai lehetőségekkel éppúgy, mint a kor képzőművészetével, és összhangban volt – nem utolsó sorban – a filmekkel.
Gró egyedüli útról beszél a filmek kapcsán. A képzőművészek is gyakran hangoztatták eszméik kizárólagosságát. Gyakran voltak olyan kategorikusak, mint Majakovszkij és barátai, az egyik dekrétumban: „Mostantól fogva a cári rend megsemmisítésével egyidejűleg megtiltjuk, hogy a művészetet az emberi lángelme raktáraiban, fészereiben: palotákban, képtárakban, kiállító helyiségekben, könyvtárakban, színházakban tárolják.” A művészet helykeresésének kavarodása közepette, a gyakorlatban azonban semmiféle kizárólagosságról nem volt szó. Ezt a filmplakát-kollekció is jelzi. Vannak ugyan felkapott eszközök, szinte valamennyi grafikus montázseljárásokat használ, mégsem hasonlítanak jobban egymásra ezek a munkák, mint mondjuk Dovzsenko és Ejzenstejn filmjei.
És ha tele lehettek is panasszal napi munkájuk során a grafikusok, rendkívüli feladatukkal ők maguk is tisztában voltak. Így emlékezett vissza erre később a tervezők egyike, Vlagyimir Augusztovics Sztenberg: „Minket, az akkor még fiatal művészeket, magával ragadott a filmplakát a forradalmi eszmék kifejezésének kimeríthetetlen lehetőségével, témagazdagságával. A Patyomkin páncélos, az Október, a Régi és új című Ejzenstejn-filmek, Dovzsenko Arzenál és Föld című filmjei, valamint Vertov A tizennegyedik év, a Filmszem című művei a szovjet filmművészet legkiválóbb alkotásai. E magasra állított mérce megkívánta az új utak fáradhatatlan keresését, amelyek a reklám hatékonyságát és a plakát gondolati telítettségét ötvözik.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/08 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6045 |
