Esterházy Péter
Kardos Sándornak ajánlom
„Arra kérem az Olvasót, ne gondolja, hogy öntelt vagyok. Én sem hiszem azt, hogy jogom van megállapítani: Ilyen a valóság! Vagy akárcsak: Nézd, ilyen vagyok én.”
(H. E. Nossack: Az elveszett fivér)
Mi ez?, kérdezi az, aki végignézi e képeket. Van, aki azt mondja: ez botrány, de mielőtt még a vállalkozással rokonszenvező lelkesen igenelhetne, így folytatja, botrány, de nem az igazságé, hanem a szakszerűtlenségé, botrányosan szakszerűtlen, eklektikus, rend, rendszer és módszer híján való, együtt van művész és dilettáns, jó és rossz és közepes, ötletszerű, esetleges, radikalitása álságos, bizarr, blöff, luxus.
Van, aki azt mondja: ez én vagyok! ez meg a gyerek, az ott a Tóni, az meg a drága Nanyó, vagy legalábbis hasonlít rá, ez megint én, 56 augusztusában, útban Mohács felé, ez meg az Ila, micsoda tánc!, Gyöngyike 3 éves, Margit két hónapos, 71 nyara Karl-Marx-Stadtban, marha olcsó, teljes ellátás, és megnyertem a lángosevő-versenyt, nagy király voltam a Karl-Marx-Stadtban, ez hóttuti.
Van, aki azt mondja: ilyen a valóság! A valóság abszurd és ellenséges, le kell hát rántani az álorcát! Ezért semmi ár nem sok! Hová? Merre? A W. C.-ben befagyott a víz. Hányjunk, bukfencet. Boncasztalunkon varrógép és esernyő találkozik véletlen, és ez szép. Legyünk ironikusak, idézőjelekkel kényszerítsük térdre... kit is? mit is?... mindegyre ez jön ki: magunkat.
Van, aki azt mondja: ez van, és elénk tesz valami csaptelepet vagy gömbcsuklót, csak mert: „tetszik”. Van ennél több?
Van aztán, aki én vagyok. Nekem – persze, persze – mindez egy regény. Realista regény természetesen. A véletlenül talált üvegnegatívokról ismeretlen nagyanyáim néznek a szemembe, megannyi szép, barna élmény, karom felkötve, zubbonyom rojtos, még nem vesztettem el az első világháborút, de el fogom veszíteni, megbízhatóan, akárcsak a másodikat, száll a szárnyas idő a lángosevő versenyekig, tényleg: történelmi regény. Ez a Maxim! King Kong a Corvin-közben.
De nem akarok ellovagolni egy metaforán, anélkül, hogy mondanék valamit.
Rögtön, természetesen, visszakozom is, kicsit. Mert ez a sok egymásra hajigált, ilyen-olyan, talált, csinált, művészi és művészkedő, profi, amatőr, jó, rossz kép – hogy ez valóban mű-e vagy sem, ezen talán tényleg lehetne vitatkozni, őszintén szólva azonban engem ez a vita nem nagyon érdekelne. Nem a tények hatnak meg, nem a dokumentum, de azért mégis: a hír, hogy valamiről beszél, ahogy az úgynevezett tényirodalom is, valamiről, amiről az úgynevezett magas irodalom nem, vagy ritkán. Ha ez fotó, akkor sok más nem az, így vádol egy ilyen gyűjtemény. Mi, művészek szívesebben és könnyebben vesszük, ha fölülről cincálnak (oly szépen heroikus – ha túléljük!), mintha alulról (hogy jön hozzá – a dilettáns!). De hát ez már csak így marad: cincálás, cincálás jöhet akárhonnan.
A visszakozáshoz tartoznék még az is (vagy csak az irodalmi ember önfelmentő manővere?): mintha a fotó itt másként működnék, mint az írás, zene, kép, vagy akár a film. A talált tárgy itt, úgy hiszem, könnyebben lesz alkotás. Az ártatlan fényképész, aki legszívesebben maga is ott ülne a családi nagyfotón, elmázolt, édes mosollyal, ki tudja hogyan, a szándék akaratlan lelepleződésével? egy csak úgy arra futó kutya miatt? a technika furcsa és váratlan lázadásai következtében? – mindenesetre kiemelkedik a saját világából, amely így, rögtön, ábrázolt világ lesz, mű. Igazságtalanság, az biztos, mikor mi, művészek, annyit, de annyit dolgozunk, szorgalmunk szövetkezvén szaktudásunkkal.
Miről szól tehát ez a regény, ha az? Hát ez az, ami abszolút érdektelen. A regények mindig ugyanarról szólnak, minden regény. De hogyan? Ez az, ami megkülönbözteti őket...
Regényünk nem sok jóval kecsegtet. Eléggé kilátástalan itt minden. Túl sok zománc lekopott, a felületek ragacsosak, a nők lomposak, a férfiak kietlenek, mindenki normális, a dizájn piti.
De egy regény sosem lehet csak ennyi. Egy riport igen, egy történelmi dokumentum igen, egy fénykép igen, az életünk igen. A regény nem. A regény az elfeledett jobbik énünk, kopott, ragacsos, lompos, kietlen, piti és még valami!
Most is, nézzük ezt a mozdíthatatlannak tűnő, elcsellózott, normális, nyomorúságos világot, amit e képek mutatnak, és akkor váratlanul repedések nyílnak, a reménynek szűk és veszélyes ösvényei. Hogy mi ez a remény? talán hogy a vasbeton mosolyra fakad? vagy még ennél is kevesebb? nincs itt mit mérni, van, s arcunkat a réshez tapasztjuk, s a fodros felhők mögül az Úr hangját halljuk, komolyan, ironikusan, csalás és nem csalódás nélkül: Változtass életeden!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/08 28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6044 |
