Koltai Ágnes
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Az oberhauseni rövidfilmnapok három évtizedes történetében lezárult egy korszak. Oberhausen tavaly ünnepelte – a hírek szerint meglehetősen szomorúan és anyagi gondokkal küszködve – harmincadik születésnapját. A harmincegyedik fesztivál még az elmúlt éveknél is súlyosabb vihart ért meg. A pénzügyi nehézségek és a filmnapok programját érintő viták végül is a fesztivált tíz éve igazgató, a latin-amerikai és a fejlődő országok filmművészetét különösen pártoló Wolfgang Ruf távozásához vezettek. A tartományi, a városi és a fesztiválvezetés között támadt ellentét nem csupán személyes kérdés, rányomta bélyegét a filmnapok színvonalára is.
Oberhausen jó szemmel és ízléssel kiválogatott versenyprogramjaival vívta ki hírnevét, most mintha lejjebb tették volna a mércét, vagy egyszerűen csak a világ rövidfilmgyártása betegeskedik? A rövidfilm problémáit hajlamosak vagyunk műfaji válságként értelmezni, anyagi és forgalmazási nehézségekkel magyarázni, s eközben talán megfeledkezünk a legnagyobb veszélyről: a televíziós esztétika uralmáról. A televízió fogva tartja látásunkat, a statikus kamera, a leszűkített képek és a didaxis dramaturgiája észrevétlenül hat. Hiába, felnőttek, és alkotókorba léptek a televíziós gyerekek...
A vizuális elsatnyulás éppen a dokumentumfilm műfaját fenyegeti a legjobban. Pedig az idén igazán érdekes – nem csupán informatív, hanem drámai – alkotások ebben a műfajban születtek.
Természetesen nem beszélhetünk egységes dokumentarizmusról. Latin-Amerika filmesei például egy sajátosan expresszív stílust alakítottak ki: sokkolóbbak a képek, élesebbek a vágások, kevésbé rafináltak a filmes „manipuláció” eszközei. Ez az érzelemdús hang jellemzi a nagydíjat megosztva nyert brazil alkotásokat, Marcello G. Tassara: A Hold népe, a vér népe, és Renato Tapajós: A nemzeti biztonság nevében című filmjét. Marcello G. Tassara, aki egyébként a São Paulo-i Egyetemen tanít filmesztétikát, Claudia Andujar fotóit és hangfelvételeit használta fel filmjéhez. Claudia Andujar tíz évet töltött a Brazília északi részén élő janomani indiánok között, interjúkat készített velük, és több tucat fényképen örökítette meg a törzs mindennapi életét. A Hold népe, a vér népe a janomani indiánok szokásait, kultúráját mutatja be, és arról a végzetes pusztításról beszél, amit a „fehér ember” okozott Brazíliában. Az elégikus hangú film a toleranciáról, az eltérő kultúrák és a hagyományok tiszteletéről szól. Harcosabb, politikusabb film A nemzeti biztonság nevében. Renato Tapajós Brazília egyik legismertebb politikai filmese, a „nemzeti biztonság” doktrínáját szembesíti a latin amerikai országok terrorhangulatával. Szenvedélyes filmpublicisztikájában azokat a rejtett politikai mechanizmusokat tárja fel, amelyek a nemzeti biztonság ürügyén állandósítják a félelmet, a pánikot és a véres megtorló akciókat Latin-Amerikában. Meglehet, a politika mégsem annyira ördögi és cinikus játék, mint ahogy azt A nemzeti biztonság nevében sejteti, mindenesetre a félelem öngerjesztéséről pontos, árnyalt képet kaphatunk.
A konszolidált Európa a kelleténél simábbra csiszolt dokumentumfilmekkel képviseltette magát. A köznapi dokumentumok sorából csupán a francia Claude Weisz és a dán Claus Bohm filmje emelkedett ki. Megtört, idős asszony néz szembe a kamerával. Láthatóan nehezére esik a beszéd, de nem tudja elfojtani keserű emlékeit. A rendező, Claude Weisz édesanyja tárgyilagos hangon, tömör mondatokban mesél a háborúról, férje haláláról, az ellenállásról, a kollaboránsokról és gyötrelmes meneküléséről; 1942-ben hároméves fiával együtt kijutott a megszállt Franciaországból. Legkeserűbb mondata a film címe: Ez volt életem utolsó éve. Cseppet sem túlzó a cím, a szorongás, a kimoshatatlan félelem rejtezik e szavak mögött. Utazás az emlékek mélyére – írta filmjéről a rendező. A szó szoros értelmében utazás, hiszen a kamera felkeresi a negyvenkét évvel ezelőtti események színhelyét. Az emlékező nem magasztosul hőssé, nem is vádol, ez az asszony mintha Annie Lauran Hitler sapkája vagy a felejtés kora című dokumentumkötetéből lépett volna ki: nincs benne gyűlölet, megpróbál a szenvedésekkel együtt élni, de a múltat nem tudja elfelejteni.
Claus Bohm a punkokról készített filmet. A Totem nem formabontó mű, ám a rendező következetessége, ízlése figyelmet érdemel. A rendező nem ragadt le a külsőségeknél; a látványos „őrjöngéseknél” és a cifra ruháknál többet mutat. A Totem az ellenérzésekkel fogadott, agresszív punk ifjúság gondolkodására, életérzésére, világlátására kíváncsi. A kamera estéről estére elkíséri az egyik külvárosi punkzenekar gitárosát a koncertre, végtelen türelemmel kivárja, amíg a fiú elkészíti toalettjét, tarkára festi szemhéját, arcát, összeborzolja haját. Majd megindul a kopott mellékutcákon, mocskos aluljárókon át a klubba, ahol ideig-óráig elütheti az időt. Lehet, hogy hordába gyűlve ijesztőek ezek a kifestett, maskarás fiatalok, valójában magányos, perspektívátlan gyerekek – sugallja a film. A Totem a zsűri díját nyerte. A díj indoklásakor a zsűri a témaválasztást és az expresszív képeket emelte ki, ám a film legnagyobb érdeme, hogy szembeszállt egy előítélettel: a punkokat nem csodabogaraknak mutatja be.
Az utóbbi időben egyre többen kongatták meg a vészharangot: haldoklik a filmművészet. Ma a vizuális kultúra átalakulásának lehetünk tanúi, ami a film nehezen kivívott rangját is fenyegeti, de a mozi, a filmkészítés szerencsére még mindig vonzza a megszállottakat. Mind például a fiatal spanyol Luciano Pineirót. Pineiro patikus a Spanyolország északnyugati részén fekvő Vigóban, Super 8-as kamerával több amatőrfilmet készített, katalán nyelven, első normál filmjével, az Asunción mamával szerepelt Oberhausenben. Az Asunción mama kisjátékfilm, egy elképzelhetetlenül szegény galíciai faluban forgatta a rendező, a parasztok közreműködésével. Asunción mama hajlott hátú öregasszony, fia negyven évvel ezelőtt kivándorolt Amerikába munka és jobb élet reményében. A mama minden áldott nap eltipeg a postára, némán áll és vár, hátha az ő nevét is megpillantja egy borítékon a postás. Végre levelet kap, amit elolvasni ugyan nem tud, csak hálás szemmel nézegeti a betűket. A levél, amelyet a szomszédok olvasnak el, bántóan semmitmondó. Tízévi hallgatás után fia nemcsak levelet, hanem pénzt is küld, egy aktatáska dollárt, amit a falu apraja-nagyja tátott szájjal bámul. Asunción mama bemegy vályogviskójába, és elégeti a dollárköteget. Láttunk már ilyen filmet, nem is egyet, de megkapó Luciano Pineiro etűdjének iróniája, az a bölcsesség, amellyel a rendező át mer lépni a filmes tabukon, a sötét drámát humorral fűszerezi. A filmművészet klasszikus alkotásai valószínűleg ezentúl sem az ipar perifériáján, „házilagos kivitelezésben” készülnek majd, de az amatőröktől, a szó eredeti értelmében vett dilettánsoktól a művészet mindig is sokat tanult.
Valahol a filmgyártás közelében, egy Santa Monica-i film- és videostúdióban készült az amerikai Bob Rogers Álmaid autója című paródiája. Bob Rogers amerikai autók 1948 és 1984 között készült televíziós reklámjaiból állította össze filmjét. Az Álmaid autója rafinált filmburleszk, egyszerre gúnyolódik a reklámfilmeken és a gépkocsimánián; a gyáripar guruló istenein, az ormótlan, grandiózus autókon, amelyek megszédítik, és játszadozó gyermekké teszik a mosolygó, kicsattanó képű háziasszonyokat éppúgy, mint a nyakkendős, szigorú üzletembereket. A zsűri díjával jutalmazott Álmaid autója akár a kísérleti filmek kategóriájában is versenyezhetett volna, stílusa, nyelvezete legalább annyira új és szokatlan, mint a francia Utolsó képé, amely egy Beckett-dráma és egy De Chirico-festmény keveréke. Jerôme Enrico, a film rendezője a szorongás belső képeit próbálta meg kivetíteni, az idegenség érzését e tárgyakkal túlzsúfolt világban. Kár, hogy a történet – fiatal lány bolyong egy kihalt városban – helyenként krimiszerű fordulatokkal bonyolódik.
A közönség és a zsűri egyaránt jól fogadta a magyar versenyprogramot: Vajda Péter dokumentumfilmje, a Hazatérés, és Rófusz Ferenc rajzfilmje a Gravitáció a zsűri díját kapta. De akár kísérleti filmünk, az Experanima, akár az Otthon, Balog Gábor alkotása is szerepelhetett volna a díjazott produkciók között.
A harmincegyedik oberhauseni fesztiválon a filmtörténet vizsgázott a legjobban. Buster Keaton, Ilja Trauberg, John Ford, Edwin S. Porter, René Clement, Josef von Sternberg és Alekszander Medvegykin. A Vasút és a film című retrospektív sorozatban vonatokról készült dokumentum- és játékfilmek peregtek. Bármily bizarrnak tűnik is, tekintélyes lista állítható össze (Angliában szakirodalma van a vonatot ábrázoló filmeknek, John Huntley Railways in the Cinema címmel 1969-ben írt könyvet, ehhez hasonló Ulfilas Meyer kiadványa, a Kino-express). Edwin S. Porter A nagy vonatrablásától kezdve John Ford Az acéllovasán és Ilja Trauberg A kék expresszén át Sternberg Sanghaj Expresszéig bezárólag több örökbecsű játékfilm, riportázs került elő az archívumok mélyéről. John Ford 1924-es néma westernjét, Az acéllovast legfeljebb a kézikönyvek említik (meglepő, hogy Gregor-Patalas filmtörténetében még a címét sem olvashatjuk), legalább ennyire elfelejtett mű A kék expressz (1929) is, amely a mandzsúriai háború idején játszódik, rendezője a Kozincev munkatársaként ismert Leonyid Trauberg öccse.
Oberhausen új korszak elé néz, rebesgetik, a videóval kacérkodik. A videó minden bizonnyal felélénkíti a fesztivált, kérdés persze, hogy akik a rövidfilm válságáról beszélnek, látnak-e majd kiutat az új médiában?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/08 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6040 |
