Zilahi Judit
A Park Avenue egyik luxusszállójának földszintjén egy mellékfolyosóról nyíló ajtón szerény tábla hirdeti: Manhattan Film Center. Ez Woody Allen irodája, házi vetítője, vágószobája, s itt fogadja az interjúra érkező újságírót is. Az előszobában egyetlen titkárnő ül, de az ajtónyílás hangjára a jól ismert arc is azonnal feltűnik a belső, tágasabb helyiségből, ahol kényelmes, alacsony, szürke bársonnyal bevont ülőgarnitúra van. A kockás inget és kordnadrágot viselő házigazda a támla nélküli puffon foglal helyet, annak is a szélén.
– Először is engedje meg, hogy megmutassam a lapot, amely az interjút közli majd. Ebben a számban éppen a Szentivánéji szexkomédiáról olvasható kritika.
– Érdekes, nem is tudtam, hogy ezt a filmet játsszák Magyarországon.
– Ön nem szerepel legújabb filmjében, a Kairó bíbor rózsájában, márpedig ilyesmire a Szobabelsőkön kívül még nem volt példa. Mi késztette erre a szokatlan döntésre?
– A varázslat és valóság viszonya a réges-régen írt Kugelmas epizód című tárcámtól az 1981-ben bemutatott Lebegő villanykörte című színdarabomig mindig is izgatott, sőt azóta is foglalkoztat. Ez utóbbi darabnak egy félszeg kamasz fiú a főhőse, aki talán én voltam, most viszont úgy véltem, áttestálhatom a szerepkörömet Mia Farrow-ra. A filmben ő az, aki minél jobban szenved, annál jobban hisz a csodákban.
– Ön tehát sokkal inkább tekinti magát rendezőnek, mint színésznek?
– Leginkább talán írónak tartom magam. Először csak gegeket írtam másoknak, majd monológokat, aztán jeleneteket, krokikat, s így jutottam el a forgatókönyvig. Mindmáig elsődleges az írás: szinte kényszeresen írok, naponta néhány órán át, és ami kikerekedik a tollam alól, abban aztán vagy van nekem való szerep, vagy nincs. Semmiképp sem lehet szempont az, hogy én szerepelek-e filmben. Vannak olyan filmjeim, ahol én magam, a lényem, az alkatom a humorforrás, ha szabad ilyet szerénytelenség nélkül mondanom. A Fogd a pénzt és fuss! az Alvó, a Szerelem és halál és a Minden, amit tudni akartál a szexről... a Marx-fivérek szellemében írott komédiák, s ahogy a Duck Soupot nem lehet elképzelni Groucho Marx nélkül, ezeket sem lehet nélkülem. Ám az említettekkel egyidőtájt készült Játszd újra, Sam egészen más história. Azt először színdarabnak írtam meg, s a cselekménye sokkal hagyományosabb, kerekdedebb, egészen más ízlésvilágot tükröz. Játszhatja akárki, mint ahogy játszották is sokan, különböző színpadokon nagy sikerrel, s lehet, hogy közülük egyesek jobbak voltak a szerepben, mint én.
– Hadd vessem itt közbe, hogy Budapest egyik legrangosabb színházában is éppen most megy a Játszd újra, Sam, és az a – megjelenésében és hanganyagában önhöz igen hasonló – színész játssza a főszerepet, aki az ön valamennyi Magyarországon bemutatott filmjét szinkronizálja.
– Ez érdekes. Megragadó gondolat, hogy valamiféle alteregóm él Magyarországon, s tulajdonképpen nagyon szeretnék egyszer találkozni vele. De azért riasztó is, hogy egész országnyi ember van, aki látja a filmjeimet, de még életében soha nem hallotta az én hangomat.
– Milyennek ítéli meg viszonyát a közönséghez?
– Elég bonyolultnak. Én is szeretnék sokakhoz szólni, mint mindenki, de semmiképp sem ennek kizárólagos vágya vezeti a tollamat, a kamerámat. Így aztán gyakran hányják szememre, hogy a humorom ezoterikus, mert sok olyan név, utalás van a filmjeimben, amit Manhattan szigetén túl valóban nem sokan értenek. Én azonban ragaszkodom ezekhez az apró részletekhez, mert úgy vélem, hogy a helyi értékük ott, a film adott pontján nagyobb, mint az a veszteség, ami a szószerinti megértés hiányából fakad. Hiszem, hogy a filmjeim legkisebb részletéből is áradó őszinteség kölcsönöz nekik valamiféle univerzalitást, ami átlendíti a kívül rekedteket is a számukra esetleg homályos pontokon. Örülök, hogy nem lett igazuk a jósoknak, akik még pályám kezdetén, amikor a Greenwich Village-ben léptem fel kabarékomikusként, azt mondták, hogy e művész-bohém környék határain túl nem fognak megérteni. Aztán, amikor a belvárosban szerepeltem, a szöveg úgy módosult, hogy New Yorkon kívül nem nyílik majd számomra tér. Aztán utazni kezdtem, s akkor azt mondták: igaz, a nagyvárosok még fogékonyak erre a fajta humorra, de, mondjuk, Denverben semmi esélyem sincs. Ám végül ott is akadtak, akik értették a vicceimet, sőt külföldön is. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a filmjeim sohasem átütő kasszasikerek, még legjövedelmezőbb filmem sem versenyezhet a kasszánál a mostanában szériában készülő kamasz- és diákhumor-filmekkel. Az én híveim viszonylag kicsiny, de állhatatos csoportot alkotnak, s ők csak akkor okoztak csalódást, amikor két „komoly” filmemet, a Szobabelsőket és a Csillagporos emlékeket hűvös elutasítással fogadták. Egyesek még a szememre is vetették, hogy miért nem azt csinálom, amihez értek, vagyis komédiát. Erre csak azt válaszolhatom, hogy nekem a saját filmjeim közül a legkedvesebb a Csillagporos emlékek, úgy érzem, ott tudtam a legtöbbet s a legfontosabbat elmondani. (E film forgatókönyvéből 1985. 2. számunkban közöltünk részleteket. A szerk.)
– Szerintem a Csillagporos emlékek önéletrajzi elemei, valamint ars poetica jellege miatt egyaránt az ön Nyolc és félje. Egyetért ezzel a meghatározással?
– Sosem gondoltam rá, hiszen ezt a filmet éppenséggel nem egyedül írtam, hanem egy társszerző, Marshall Brickman segítségével. Annyira tehát nem önéletrajzi jellegű, mint amennyire gondolná az ember.
– De remélem, nem tartja irritálónak a Nyolc és fél-párhuzam említését.
– Dehogyis. Kívánom, bár indokolt lenne.
– Fellinit is azok közé sorolja, akik nagy hatással voltak önre?
– Valamiképpen biztosan, de nem elsődlegesen. A legfontosabbak Ingmar Bergman, a Marx-fivérek, Mort Sahl és Bob Hope. E névsor elég furcsán hangozhat így együtt, de ezek voltak, akiktől sokat tanultam, persze mindegyiktől mást és mást. Bergman számomra a mérce, a csúcs, a tökély, a Marx-fivéreknél a tempó a lényeg. Azt hiszem, elmondható, hogy a világ minden vígjátékában vannak lassú percek, ellankadások, a Duck Soup az egyetlen, amelyben egyáltalán nincsen holtpont. Mort Sahl erős politikai érdeklődésű kabarékomikus, akire már pályám elején felfigyeltem, tőle szívleltem meg azt, hogy az intellektuális igény nem okvetlen válik a humor kárára. Bob Hope-nak meg az időzítése példás, az úgynevezett egysoros poénoknak ő a legnagyobb mestere. Senki sem tudja azokat úgy felvezetni, és olyan kecsességgel elsütni, mint ő. Amit valaha e téren produkáltam, azt mind neki köszönhetem.
– Beszélgetésünk elején elhangzott, hogy ön az írott szó s nem a technika világa felől indult el a filmhez. A Zelig rendkívüli hatása azonban a jeleneteken belüli montázsok, valamint az archív képanyag és az újonnan felvett jelenetek összemontírozásának köszönhető. Kérem, meséljen valamit e film keletkezésének történetéről.
– Munkatársaimmal együtt mintegy hatvanezer méter filmanyagot néztünk át, amit a Hearst Metrotone Híradó, a 20th Century Fox Movietone Híradó, az Országos Filmarchívum, a Kongresszusi Könyvtár, a New York-i Cornell Orvosi Központ archívuma és a német Transit Film Gesellschaft bocsátott rendelkezésünkre. Hónapokig tartott a válogatás, és aztán, e munkafolyamat végén vetődött csak fel a kérdés: mi legyen a sorsa az új felvételeknek, hogyan tudjuk majd azokkal is a régi filmek illúzióját felidézni. Itt meg kell említenem, hogy a jelmeztervező Santo Loquuastóval és a díszlettervező Mel Bourne-nal már több filmen dolgoztam együtt, s az, hogy mi már félszavakból értjük egymást, a Zelignél különösen felbecsülhetetlennek bizonyult. Jómagam igyekeztem a játékmodort, a mozgásokat a charleston ritmusához igazítani; Gordon Willis, az operatőröm effektszűrőket tett időnként a lencse elé, de mindezzel együtt az 1982-ben vagy 83-ban celluloidra rögzített kép mégsem lehetett olyan minőségű, mint a felhasznált korabeli anyagok. Fogtuk hát a napi musztert, s még levetítés előtt betettük a fürdőkádba – ott azon az ajtón túl, amit most lát –, és a kívánt ideig ráengedtük a zuhanyt. Ez a fizikai ráhatás „öregbítette” a filmet, a vízcseppek nyoma kölcsönözte azt a szemcsésséget és vibrálást, ami a régi filmek sajátja.
– A filmben megidézett kortárs „tanúk”, Irving Howe, Susan Sontag, Saul Bellow és Bruno Bettelheim mind tollforgatók, nem színészek, ám amit mondanak, azt oldott természetességgel, hihetetlen meggyőződéssel mondják. Saját szövegük-e az, vagy ön írta?
– Olyan embereket kértem fel, akikkel egy hullámhosszon vagyok, ők mind szívesen vállalták a közreműködést, és látható lelkesedéssel csinálták, de mind külön-külön kikötötte, hogy a szövegüket én írjam meg.
– A Manhattan végén Isaac Davis magnójába mondva felsorolja azon dolgokat, melyekért élni érdemes. Utólagos hozzájárulását remélve én Isaac listáját Woody Allen saját listájának tekintettem, és az élet értelmét adó dolgok közül csak egyvalami hiányzott feltűnően, a munka. Élvezi a munkáját?
– Egy napig sem tudnék meglenni nélküle, de méltánytalanul nehéznek is tartom azt, amit én csinálok. Nem a nevettetés nehéz, ahhoz vagy van adottsága valakinek, vagy nincs, nekem pedig van. Időközben a technikával is megbarátkoztam. Ma már tudom, esőben vagy napfényben forgassak-e, milyen napszakban milyen lencsét használjak, mikor használjam a fahrtkocsit. A fájdalmas az, hogy mindezek birtokában is ritkán csinálhatok olyat, ami vizuálisan nagyigényű. A vígjáték rendezője nem gondolhat látványos felvételekre, mert sarkában van az idő szörnyetege, s követeli, hogy gyors és mulatságos legyen. A vígjátékrendező és a közönség között kimondatlan alku van, s ezt szegem meg, ha szép, merengő, balladisztikus képek kedvéért kiesem a ritmusból. Akkor mindennek vége. A Suttogások, sikolyok például tele van közelképekkel, s a színek skálája külön tanulmányt érdemelne. Az ilyesmi egyszerűen nem illik a vígjátékhoz, a képi túlburjánzás hadilábon áll a nevetéssel. Azért gondolom, hogy a komoly filmek rendezőinek mulatság az élete, mert nekem a pályám legkellemesebb élménye volt, mikor a Minden, amit tudni akartál a szexről olasz epizódját rendeztem. Mivel Viscontit és Antonionit parodizáltam, semmivel sem kellett törődnöm, csak a kameraállásokkal, szín-valőrökkel, az egyes beállítások puszta szépségével, eleganciájával. Nem kellett azon izgulnom, hogy a kép sötét, hogy valaki félig árnyékban van, vagy a másik színész elébe áll, mert a homályosság itt, a paródiában csak erősíti a viccet. A vígjátéknak viszont halál a kétértelműség, mindennek a lehető legcélratörőbbnek, egyszerűbbnek, s áttételtől mentesebbnek kell lennie. Az egyszerűség a komédia sine qua nonja, márpedig az egyszerűség és a gazdag képi fantázia többé-kevésbé kizárják egymást. Nagy kitérővel tehát ez a válaszom a kérdésére: élvezem a munkámat, de úgy érzem, hogy a vígjáték sajátosságai sok lemondással járnak. Hiába nehezebb vígjátékot csinálni, mint komoly filmet, végül mégis az utóbbi az értékesebb. Efelől semmi kétségem nincs. A vígjáték meg sem kísérli megoldani a problémát, amiről szól, csak körüljárja, csipkelődik vele. A dráma beléássa magát, s ez a megközelítésmód érzelmileg sokkal kielégítőbb. A nyers igazság az, hogy a vígjáték mindig másodrangú marad, ha igazi nagy drámához hasonlítjuk. Soha egyetlen komédiának nem lesz olyan rangja, mint Az ügynök halálának, A vágy villamosának, az Amerikai Elektrának. Minden idők legnagyobb vígjátékai: A rágalom iskolája, a Modern idők, a Duck Soup, Aristophanes Békákja... Még ezek sem mérhetők a Hetedik pecsét vagy a Patyomkin páncélos mércéjével.
– Ön saját filmjeinek főhőseként többnyire veszít, alulmarad. A való életben azonban hazájának, szakmájának legrangosabb kritikusai, köztük a Time, a Newsweek és a New York Times korunk egyik lángelméjének kiáltották ki. Tehát mindent összegezve Woody Allen nyertes vagy vesztes?
– Azt hiszem, nyertes. Minden film új szakasz, új lehetőség. Kivívtam magamnak annyit, hogy kizárólag olyanokkal dolgozom együtt – legyen az partnernő, producer vagy kellékes –, akihez affinitásom van, akivel kölcsönösen kedveljük, de legalábbis megbecsüljük egymást. S végül ott vannak az Isaac listáján szereplő dolgok, a Jupiter szimfónia második tétele, Louis Armstrong, Frank Sinatra, Marlon Brando, a baseball no meg Cézanne almái és körtéi...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/08 15-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6039 |
