Hegyi Gyula
Talán mulatságos túlzásnak tetszik a szinkronizálás, illetve feliratozás ügyében nemzeti, sőt „geopolitikai” összefüggésekre hivatkozni, mégis érdemes megemlíteni, hogy Európában a szinkronizálás elsősorban azokon a nyelveken (olasz, német, francia) vált általánossá, melyeket egy-egy, magát legalábbis középhatalomnak tekintő országban hivatalos nyelvnél többnek, világnyelv-mivoltában feltétlenül megerősítendő nemzeti ügynek, kulturális missziónak is tartanak. A magyarhoz hasonló elterjedtségű nyelveken Keleten és Nyugaton egyáltalán nem, vagy csak kivételes esetekben szinkronizálják a moziba kerülő filmeket: míg az a magyar televíziós gyakorlat, mely szerint még a nemzetközi vitaműsorokban, híradórészletekben, külpolitikai dokumentumfilmekben megszólaló személyek eredeti hangja helyett is szinkronhang beszél, gyakorlatilag egyedülállónak számít. (A tévétársaságok többsége nyilván már csak a hitelesség igazolása miatt is ragaszkodik ahhoz, hogy a külföldi politikus, nyilatkozó eredeti mondatai hallhatóak legyenek.)
A szélesebb közönség elé kerülő filmes és televíziós produkciók szinte százszázalékos szinkronizálása, az idegen nyelvek közegének majdnem totális kirekesztése a magyar mozikból és főleg a televízió műsoraiból olyan, nemzetközi méretekben kivételes kultúrpolitikai gyakorlatnak számít, melyet a kézenfekvő szélsőséges jellemzés (nyelvi sovinizmus) mellőzésével is legalább különösnek kell neveznünk. Ha nem feltételezzük, hogy Magyarországon az analfabétizmus sokszorosa a holland, svéd, dán, lengyel, szerb-horvát és román átlagnak (mely nyelvterületek a „feliratozó Európához” tartoznak), olyasfajta egyéb sajátosságokra kell gondolnunk, melyeken érdemesnek látszik a változtatás igényével elgondolkodnunk. Elöljáróban szeretném nyíltan kimondani, hogy személy szerint, a kisgyermekeknek készülő produkciók esetét leszámítva, mindenfajta szinkront feleslegesnek érzek: de az ellenérveket tisztelve azt is szerencsés vívmánynak tekinteném, ha egyelőre csak csökkenteni sikerülne a szinkronizálás generálszószával agyonöntött, nyelvi közegüktől megfosztott, kultúránk általános nyitottságával homlokegyenest ellenkező nyelvi szűklátókörűséggel kezelt külföldi filmek és tévéprodukciók számát – a színvonalas és olvasható feliratok gyarapításával.
Realitásérzékem tehát azzal is kiegyezne, ha minden esetben alapos megfontolás alapján döntenének a felirat vagy szinkron között – az erősebb fogalmazásnak most azért érzem szükségét, mert egyelőre a szinkronizálás nyomasztó túlsúlya, mi több, büszke termelési grafikonokkal kimutatott dinamikus fejlődése elsöpörni látszik minden halk ellenvetést, egészségesebb arányokat kívánó óvatos megjegyzést. A szinkron kizárólagosságához ragaszkodó mozi és tévé óhatatlanul azt sugallja a rajta felnövő újabb és újabb nemzedékeknek, hogy olvasni felesleges luxus, az idegen nyelvek csak afféle ostoba karattyolások, s általában véve a fránya külföldről érkező produkciókat csak gondos atyai előrágás, magyaros ízekkel való nyakon öntés után érdemes elfogyasztani. Túlzok? Bizonyosan. De vajon nem túloz-e az a gyakorlat is, mely Európa közepén a televízió műsorából tökéletesen száműz minden idegen nyelvet, s magyarul szinkronizáltat külpolitikai adásaiban amerikai újságírót, szovjet kiskatonát, libanoni keresztény papot és berlini háziasszonyt? Nem túlzás, hogy ha a televízió életműsorozattal tiszteleg egy olyan nagy színész emléke előtt, mint Humphrey Bogart, akkor egyetlen egyszer sem idézi fel az eredeti hangját, mintha némának született volna szegény, s ráadásul hétről hétre más magyar színészekkel szinkronizáltatja? S nem túlzás a filmforgalmazás részéről egy amatőr szereplőkkel forgatott angol dokumentarista játékfilm szinkronizáltatása hivatásos, s persze, jó pár évvel idősebb magyar színészek hangján? Nem túlzás angol–francia nyelvi háborúskodásokról, a két nyelvet felváltva beszélők játékos civódásáról szóló filmet magyar szinkronszöveggel a mozikba küldeni? Az ilyen túlzások, sajnos, vég nélkül sorolhatók.
A mozi nemzetköziségének „aranykorán” – a némafilm időszakán – túllépve többféle technikai és szervezési megoldással igyekeztek a külföldi hangosfilmeket a hazai közönség számára is érthetővé, élvezhetővé tenni. Leghasznosabbnak kétségkívül a saját filmgyártás fellendítése látszott: így született meg igazából a spanyol nyelvű latin-amerikai filmgyártás, otthonra találva az észak-amerikai némafilm által már előkészített közegben, s ugyanígy kezdhetett, legalábbis számokban dinamikus fejlődésébe a magyar hangosfilm. A harmincas évek jellegzetes megoldása volt az azonos forgatókönyv alapján, azonos díszletek között, egymással szinkronban felvett különböző nyelvű változatok elkészítése – többek között éppen magyar–német viszonylatban. A felirat Európa-szerte gyorsan általánossá vált, hamarosan megjelent a szinkronizálás is, s feltűnt – olcsó és különösen idegesítő megoldásként – a hangbemondás, mely kétségkívül minden lehetőség közül a leginkább illúzióromboló és zavaró. A többféle megoldás jelentkezése és huzamos együttélése is jelzi, hogy mindaddig, amíg idegen nyelvek és külföldi filmek léteznek, magyarításukra tökéletes és minden szempontból támadhatatlan recept nincsen – a szinkronnal sok más ok mellett azért sem rokonszenvezem, mert a többi lehetőséggel szemben nagyvonalúan elfedni, eltakarni igyekszik ezt az örök dilemmát. (Szemben a felirattal, mely minden szerénysége és szűkössége ellenére legalább őszinte, legalább folyamatosan ellenőrizhető, saját maga esetlegességét vállaló megoldás.)
A magyar moziszinkron az 1948-as fordulatot követően, a Révai nevével fémjelzett kultúrpolitika egyenes akaratából vált esetleg választható filmforgalmazói megoldásból politikailag ünnepelt, a filmművészet demokratizmusát propagáló vívmánnyá: aligha véletlen, hogy a „szocreál” egyik legreprezentatívabb épülete éppen szinkronstúdió céljára készült. (Más kérdés, hogy napjaink oly divatos posztmodern építészete végső soron, „önként és dalolva” hasonló stíluseszményeket követ.) Három és fél évtizeddel később kevés értelmét látom az akkori döntésen való tűnődésnek: nem elképzelhetetlen, hogy a mozilátogatók számának és összetételének változása valóban szükségessé tehette a tömegeknek szánt, haladónak minősített filmek szinkronizálását a nézőszám növelése érdekében, különösen olyan időszakban, amikor a háború előttinél sokkal-sokkal kevesebb magyar film készült. Utólag talán mégis megkockáztatható, hogy a művészet demokratizálásának lehetett volna fontosabb területe is: az analfabétizmust lényegében már a század első felében sikerült felszámolni, a mozi a háború előtt is tömegszórakoztató intézmény volt, így a feliratoktól való tartózkodás utólag indokolatlannak látszik.
A szinkron elmúlt évtizedekben tapasztalható dömpingjét azonban maga Révai sem láthatta előre, s bizonnyal meglepődne, ha megtudná, hogy kultúrpolitikai célkitűzései közül éppen ez az, amelyet sokszorosan túl is teljesítettek. Ha a szinkron mellett nyilatkozók érveit megvizsgáljuk, akkor őszintén meg kell mondani, hogy még mindig a demokratizmusra való hivatkozás látszik a legelfogadhatóbbnak: az tudniillik, hogy a lakosság egy része egyszerűen nem képes folyamatosan olvasni, és egyidejűleg még a vásznon futó cselekményt is nyomon követni. Ezt az érvet én sem kívánom nagyképűen félresöpörni: épp csak hét pontba szedve, legalább hét ellenérv-csoportot szeretnék a mérleg ellentétes serpenyőjére felrakni, azzal az előzetes megjegyzéssel, hogy nem éppen vidám dolog, ha az előbbi érv ma is ugyanúgy érvényes, mint Révai korában, mikor az olvasási kultúra hiányosságait történelmi okok magyarázták. S most lássuk egy elszánt „feliratpárti” érveit.
1. (Egy, s egyben a legfontosabb.) A filmszínész nem kétdimenziós képregény-szereplő, hanem hús-vér személyiség, akihez anyanyelvi műveltség, hanglejtés, szóképzés, egyszóval tudatosan felépített művészi beszéd is hozzátartozik, ami a sajátja, s gesztusaitól elválaszthatatlan: ettől megfosztva alakításából az egyszeri személyiség egyik fele máris kiiktatódik. Fokozatosan áll ez az amatőr szereplőkre, a dokumentumfilmekben megszólaltatottakra, akiknek gesztusai a kamera előtt többnyire mesterkéltebbek, míg a hangjuk őszintébb. Általában: mivel a beszéd több, más is, mint ami belőle szótár segítségével egy másik nyelvre lefordítható, az eredeti hang elhagyása a külföldi filmek durva, fájdalmas, önmagában sem menthető megcsonkítása.
2. Irigykedve említjük, hogy a kis nyugat-európai országok lakói milyen kiválóan beszélnek egy-két-három idegen nyelven. Más okok mellett nyilvánvalóan közrejátszik ebben az is, hogy kora gyermekkoruk óta természetes közegük moziban, televízióban, tehát naponta több órán keresztül is, az idegen nyelv. Részint közvetlenül megtanulhatnak sok-sok friss, életszagú, gyakorta használt kifejezést, részint – s ez a fontosabb – késztetést éreznek a nyelvtanulásra, mivel a filmek óriási többségét csak így érthetik meg igazán. A dán, a svéd, a holland gyerekek így sem néznek kevesebbet televíziót, mint magyar kortársaik, épp csak valami indirekt hasznuk is támad a rengeteg külföldi filmből.
3. Ennél is fontosabbnak érzem, hogy az idegen nyelvi közeg állandó jelenléte moziban és televízióban folyamatosan jelzi a nézők számára: a magyar mégsem világnyelv, a világ nagyobbik része idegen nyelveken beszél, s ha valaki nem tud magyarul, attól még egészen kiváló színész és szimpatikus hős is lehet. Nem véletlenül, játékos passzióból írom ezt le: arcpirító látni és tapasztalni, hogy a magyar lakosság jelentős része egyszerűen szellemi fogyatékosnak tekinti mindazokat, akik nem beszélnek magyarul, s e meggyőződését elég feltűnően ki is mutatja. Félreértés ne essék, nem elsősorban a hazánkba érkező külföldieket sajnálom: az ilyesmi a turistának csak két hétig fáj, de az országnak tartós károkat okoz. A totális szinkron, akarva-akaratlanul, ezt a tendenciát erősíti napról napra.
4. Nemcsak analfabéták és folyamatosan olvasni képtelenek élnek köztünk, hanem halláskárosultak is, százezres nagyságrendben: lévén a hallásromlás korunk egyik jellegzetes népbetegsége. Különös, hogy rájuk nem gondol a filmforgalmazás (leszámítva egy-két mozi nagyothalló-készülékeit, melyekhez, rokonom tapasztalatából tudom, gyakorlatilag lehetetlen hozzájutni.) Igazán nem akarom embertelen módon kijátszani egymás ellen a kétfajta fogyatékosságot: de a halláskárosult bizonyosan nem maga tehet róla, s a legjobb szándékkal sem változtathat már rajta.
5. Döbbenten olvastam nemrég azt a szinkronpárti érvet, mely szerint az olvasáskultúra annyira lesüllyedt, hogy a fiatal nézők jelentős része már egyszerűen nem képes a feliratot elolvasni. Optimista emberként ezt nem vagyok hajlandó elhinni, még komolyan végiggondolni sem. De ha mégis, valóban akad benne némi igazság, akkor fogadjuk el egyszer s mindenkorra megváltoztathatatlan adottságként? A televízió valaha mindenfajta szabadegyetemekkel próbálta derűre-borúra közművelni közönségét, ami bizonyosan maximalizmus volt, de a másik véglet, a gyakorlati analfabétizmus nyugodt tudomásulvétele is túlzásnak látszik a huszadik század végén. A mozi, a tévé végeredményben kulturális intézmény is, s mindenfajta további művelődés alapjára, az olvasásra szelíd erőszakkal is nevelnie kellene hűséges közönségét. Ez felelősség is: s a szinkron ennek tagadását jelenti.
6. Nem döntő, nem világrengető érv, nem vagyok a turisták önalázó körüllihegésének a híve, de Magyarországra mégiscsak évente több millió külföldi turista érkezik, aki esetleg szívesen elmenne magyar moziba is valamely nemzetközi világsiker kedvéért. (Nem csak New Yorkból érkeznek hozzánk idegenek.) A magyar moziforgalmazás nemhogy erre nem gondol, de még azt is lehetetlenné teszi, hogy a film eredeti címét akár külföldi, akár hazai érdeklődő előzetesen megtudja: nincs plakát, jegyzék, hirdetés, mely ezt tartalmazná.
7. (Végül: a legjobban csengő.) Ha mindeme „humán” érv kevésnek tetszik, hadd hozzam elő a legdivatosabbat, amire „komoly emberek” is odafigyelnek. Két éve, nem mástól, mint a szinkronstúdió vezetőjétől, egy cikkemhez pontos adatokat kaptam a szinkron és felirat anyagi oldaláról, költségeiről. Az árak két év alatt változhattak, az arányok aligha. Egypercnyi filmegység magyar szinkronja a televízió számára 1260, a MOKÉP számára 2420 forintba kerül, míg a felirat ára percenként 168 forint, vagyis alig több mint a szinkronköltség tizede-huszada. (Heti Világgazdaság, 1983/16.) Jelen gazdasági körülményeink között alighanem egyedülálló eset, hogy két, egymást helyettesíthető és vitatott értékű megoldás között a sokszorosan drágábbat fejlesztik, és nyomják minden erővel előre. Tudom persze, hogy a dolognak ez a része valamivel bonyolultabb, részint vállalatok közötti árakról van szó, részint a modern feliratozó-benyomó gépek beszerzése egyszeri beruházásként költséges lenne, aztán meg „a gép forog”, a szinkrongyártás érdeke a terjeszkedés: minderről lehetne részletesebben is szólni, azt azonban senki, soha nem tagadta, hogy a felirat lényegesen olcsóbb a szinkronizálásnál.
Szinkronügyben még sok minden mást is el lehetne mondani. Azt többek között, hogy a magyar szinkron élvonalának művészi értékét nem vitatom, épp csak úgy gondolom, hogy a belefektetett rengeteg energiát a művészetek más területén hasznosabban lehetne alkalmazni. („Semmi sem zülleszt jobban, mint azoknak a munkája, akik jól csinálják azt, amit nem érdemes csinálni”, mondja Gore Vidal). Bizonyos továbbá, hogy a szinkron fokozatos visszaszorulása megnövelné a magyar produkciók iránti igényt és érdeklődést, s nem utolsósorban ezek számát is. Szólnom kell arról, milyen tisztelettel olvastam a szinkronstúdió házi lapjában neves szinkronrendezők dohogását egyes filmek szinkronizálására való kijelölése ellen: a forgalmazók megbízását teljesítették, de lelkiismereti kötelességüknek tartották kifejteni azt a meggyőződésüket, hogy az adott filmeket súlyos hiba volna szinkronizálni. Tisztában vagyok azzal, hogy a türelmetlenség általában káros, a szinkron szakszervezeti nyelven szólva „szerzett jognak” számít, s viharos csökkentése tömeges ellenérzést válthatna ki. (Bár „türelmetlenségről”, „viharosságról” eddig csak a szinkronizálás növekedésével kapcsolatban beszélhetünk, több évtizedes távlatban.) Tudom és értékelem a filmforgalmazásnak azokat az óvatos kísérleteit, hogy egy-egy szuperprodukciót szinkronizálva és feliratozva is bemutassanak, becsülöm a tévé ugyancsak igen óvatos kezdeményezéseit egy-két idegen nyelvű, feliratos film műsorra tűzésének erejéig: érzékelem, hogy mindezeken a gondokon mások is tűnődnek csendben és szerényen. De azt hiszem, túlságosan is szerényen és csendesen.
„Hier steh’ ich und kann nicht anders”, hogy a témához kissé zengzetes Luther-idézettel zárjam e vitairatot. Itt állok, s nem tehetek mást: szinkron és felirat egészségesebb arányának érdekében vállalom az elszánt szinkronellenességet is, noha a szinkronstúdió rokonszenves munkatársainak és vezetőinek munkáját emberileg és művészileg egyaránt becsülöm, s értem azokat a nézőket is, akik gyakorlatilag már a szinkronban nőttek fel, s egyelőre elképzelni sem tudják hiányát. De hát a feliratok is a szinkronstúdióban születnek, s léteznek az eddig használtaknál sokkal olvashatóbb, kellemesebb feliratokat benyomó berendezések is. Hiszem, hogy érdemes lenne ezt a több évtizedes „pert” alapjaitól újragondolni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/09 32-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6019 |
