Szemadám György
Orosz István, Dániel Ferenc és alkotótársaik szép vállalkozása – szokatlan műfaji meghatározással élve – animációs dokumentumfilm. Ez már önmagában is abszurditásnak hat, de meglepőbb ennél, hogy az ízig-vérig animációs ötletek valóban képesek az összegyűjtött dokumentumok hitelességét erősíteni, s hogy a dokumentumrészleteket is átitatja az animáció álomképszerű fantáziagazdagsága.
Ez a film magától értetődő természetességgel formálja szokatlan egységgé a legkülönfélébb vizuális-technikai megoldásokat: archív filmfelvételeket és fotókat, a játékfilmes elemeket és a fotó-animációt, a fotót és a rajzot, a statikus és a mozgó képsorokat. Emlékezetes maradt például számomra a Somogyi Győző megformálta, szeretetteljesen groteszk figura néhány másodperc alatti meg-öregedése, s a jelenet alá montírozott „amerikás” magyar Petőfi-interpretációja. Orosz István rajzai – a végtelenbe rohanó út, az elfáradt lábat masszírozó kéz, vagy a többi lényegtelennek tetsző, ám jellemző mozzanat, azok a részletek, amelyekben nem öncélú forma-asszociációkkal tűnnek át egymásba a motívumok – bravúros érzékkel elhelyezett „hangsúlyok” a film egészén belül.
Szólnom kell a stáblistán az ani-mátorok egyikeként igazságtalanul „lefokozott” Haris László munkájáról, aki valójában a film képi atmoszféráját nagyban meghatározta. A fotós Haris munkáját dicsérik a film legszokatlanabb és talán technikai megoldásaikat tekintve legbravúrosabb részei: azok az animációban eleddig alig felhasznált effektusok, melyek képesek hidat verni a statikus fotó és a mozgókép látványértéke közé. Amikor például egy archív fotó egyes szereplői váratlanul megmozdulnak, és sejtelmesen elmosódó be-mozdulásaik a fotós és a filmes látásmód határmesgyéjén egyensúlyoznak, nem csupán a film vizuális „kötőanyagát” teremtik meg jobb-rosszabb kompromisszum gyanánt, hanem olyan kísérletek eredményeit összegzik, amelyek mintha egyre ritkulnának a Pannónia Filmstúdió műtermeiben.
Kitűnő a film hanganyaga is, melyben archív hangfelvételek váltakoznak színészek által elmondott versekkel, újságcikkekkel, riport- és levélrészletekkel. A szöveg montázsszerűsége, de még a hangminőség változékonysága is remekül egészíti ki a látványt.
Az Ah, Amerika! egyetlen tévedése egy – különben remek – dramaturgiai ötletből ered. A film történései lineárisan, de fordított sorrendben követik egymást, hogy ezzel is az általános reménytelenség érzetét keltsék, azaz a film Amerikában, az ott dolgozók sorsával indul és az otthoni készülődéssel fejeződik be. Sajnos, ez a film szaggatott ritmusa miatt nem érvényesül a képernyőn, s csupán a térben és időben való ugrálást érzékeli a néző.
A film hosszúsága – körülbelül fél óra – a majdani moziforgalmazás szempontjából gondot okozhat ugyan, ám más szempontból kiutat mutathat a három perces „geg-film” vicc-sztereotípiái és az animációs ötletekkel meg sztorival alig bírható „egész estes” filmek elkerülhetetlennek vélt csapdájából.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/10 63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6008 |
