Bérczes László
Nyugodt lelkiismerettel csak akkor beszélhetünk le valakit egy filmről, ha tudunk helyette másikat ajánlani, így aztán nem a rendező tehet arról, hogy a szülőket és gyermekeiket nem beszéljük le a legújabb magyar természetfilmről. A gyerekeknek nincs miből válogatniuk, eszik nem eszik, nem kapnak mást. Örüljön az a „büdös kölyök”, hogy elviszik a moziba. Bár talán jobban tennék a szülők, ha kulcsot kötnének a gyerek nyakába, mint tették azt egyik főhősünk, Gáborka esetében, aki a nagy üres vakációban szélnek eresztve egész napját az állatkertben töltötte. Ott igaziban láthatta mindazt, amit mi filmen. Sőt, az állatkertben azt nézte, amihez kedve volt, nem pedig azt, amihez a rendezőnek tanzániai felvételei akadtak.
Ebben a filmben ugyanis mindenki Tanzániáról álmodik. Legfőképpen Pista bácsi, az éjjeliőr, akinek oroszlános álmai Hemingway öreg halászát idézik. Igaz, ő nem találkozik nagy hallal, csak delfinekkel (az igazságnak tartozunk azzal, hogy ezek a delfinek nem tanzániai illetőségűek). Pista bácsit egyébként Garas Dezső bácsi alakítja, bizonyítva, hogy egy nagy színész sem képes bármit eljátszani. A kulcsos gyerekkel és a papagájjal próbál beszélgetni, de Peterdi Pál jópofáskodó, a gyerekhumort imitáló dialógusaiba és a kiindulásában mesterkélt alaphelyzetbe ő is képtelen természetességet csempészni. A bölcs és rutinos színész rezignált beletörődéssel fogadja történetei végén a papagáj minősítését: „Hazudooós!”.
A valódi főszereplőkkel – bocsok, sivatagi rókák, a pelenkába gyömöszölt Rudi majom, Sandokan, a jászberényi tigris és a többi állat – elégedettek lehetünk. Alakításukat nem befolyásolta, hogy egy feleslegesen kitalált történet résztvevői voltak. Merthogy Kollányi Ágoston „állatkerti történetet” eszkábált össze. Van benne egy értelmiségi éjjeliőr, aki szereti az operát, a filozofálást, és a félvilágot beutazta, és van egy, a nézőknél érdeklődőbb kisgyerek, aki az éjjeliőr kalyibájából kommentálja a nekünk vetített „álomképeket”. Történetet összeeszkábálni azonban fölöttébb nehéz. Pista bácsi a maga világjárta bölcsességével ezt így fogalmazza meg: „Mesét mondani, hogy az igaz is legyen, meg mese is, nehezebb, mint a fáramászás.” A film azt sugallja, hogy szerzői még el nem sütött afrikai és egyéb tekercseket igyekeztek hasznosítani, egy állatkerti reklámfilmmel összeragasztva, Kovács Kati dalaival „poposítva”.
Háboroghatnánk azon, hogy két bőrt lenyúzunk egy afrikai országról – ha nem ismernénk filmgyártásunk szánalmas anyagi lehetőségeit. Bizony, ilyen szegények vagyunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/10 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6000 |
