Széky János
„Engem érdekelnek azok, akik a hallgatás függönyét át tudják szakítani: hogyne tartanám hát a csodával határosnak, hogy valaki az egész világot meghódítja műveivel. Kálmánnak sikerült. Jöhettek forradalmak, háborúk – az ő népszerűsége maradt.” Így nyilatkozott az Élet és Irodalomnak 1982-es budapesti látogatása alkalmával Jurij Nagibin, a kitűnő orosz novellista. Akkoriban készítette elő a Kálmán Imre-életrajz-filmet (s az elképzelések szerint a rendező Koltay Gábor, a látványtervező Szász Endre lett volna); most Palásthy György rendezésében, Az élet muzsikája címmel mutatták be nálunk és a Szovjetunióban. Nagibinnak teljesen igaza volt, amikor a beszélgetés egy későbbi passzusában leszögezte: „engem a sznobok nem érdekelnek”. Hiszen akárhogy nézzük és akárhogy értékeljük, a Csárdáskirálynő például kardinális helyet foglal el a magyar színházi kultúrában. A „csodával határos” kifejezést pontosnak, egyszersmind a film legfőbb magyarázó elvének tartom.
A csoda ugyanis azt jelenti, hogy a természeti törvények egy időre hatályukat vesztik. És tudnivaló, hogy e törvények nem kizárólagosan, hanem statisztikailag érvényesek. A fizikusok szerint nincs valószínűtlen esemény, csak olyan, amelynek valószínűsége rendkívül kicsiny. Elvben, ki tudja hány oktrillió eset közül egyben az is megtörténhet, hogy az a bizonyos alma fölesik a fára. Kálmán Imre életműve – s amint a filmből kiderül, élete – nem ilyen mérvű csoda, de több szempontból határeset.
Attól a pillanattól fogva, hogy a négyéves Imruska Lisztet kezdi fütyülni, pontosan tudjuk, hogy ami most következik, meghazudtolja a statisztikai törvényszerűségeket. A rendezettség pillanatai sokkal gyakoribbak lesznek, mint abban az életben, amely a többségnek kijut. A kommersz művészéletrajzok egyik alaptípusában az alkotót sehogy sem érti meg kora, a másikban tökéletesen megérti – így hát a konfliktusoknak egyik esetben sincs tétje, mert úgyis tudjuk a végét –, itt azonban olyan sorsot látunk, amelynek lényegéhez tartozik, hogy összeférhetetlen a konfliktusokkal. Ha kint tombol is a káosz, belül ragyogó rend uralkodik.
Az első világháború frontjainak mindkét oldalán azzal indulnak rohamra a katonák, hogy „a lyányok, a lyányok, a lyányok angyalok”. A Kálmán-féle rend felülkerekedik a politikán és a halálon. (Érdemes megfigyelni, hogy Gábor Andor szövege nemcsak hogy olyasmit állít a lányokról, amit a statisztikai gyakoriságon alapuló tapasztalat el nem ismer, hanem a tények e kitüntetett együttesét zártnak és egyöntetűnek is minősíti: „a férfiakkal csak komédiáznak”. A csak-ot bízvást magyarázhatjuk így is.)
A zeneszerző szerelmei, illetve házasságai nem tagadják, hanem kiegészítik egymást. Végül pedig csöndes halála épp olyan tiszta és rendezett, mint az élete.
Tiszta az a világ is, amely a muzsikust körülveszi. Herczenik Miklós pontos tekintetű kamerája minduntalan fehér, vajszínű és világoskék felületeket észlel: a nap többnyire süt. A sötétség erőit alig-alig látni. A magyar változat egyetlen brutális jelenetéből kiderül, hogy a komponista – teljesítménye és szerencséje folytán – ellenük is fel van vértezve. Hitler külön mentesíti a faji törvények alól, de mint magyar állampolgár, a megalázó kegyelemnek ezt a gesztusát is visszautasíthatja 1938-ban, Bécsben.
Ha egyébként többet tudnánk meg arról, hogy mihez képest kivételes ez a sors, Nagibin és Palásthy György forgatókönyvét akár dickensinek is mondhatnánk. Hiszen az örök pénzzavarban szenvedő atya (Szabó Sándor), a gondoskodó és megértő első feleség (Piros Ildikó) s a butuska, de selymes egyéniségű második hitves (Eszenyi Enikő) alakja mind a csodával határos realitás angol mesterét idézi föl. És természetesen a Dickens-regények naiv, nem hibátlan, de Copperfield Dávid módjára burokban született (és erkölcsileg is szerencsés adottságú) fiatalembereire üt a főszereplő, akit Huszti Péter személyesít meg – hogy korhű szóval éljek: sármosan.
Mert a filmbéli Kálmán Imre valami csodálatos bájjal kerüli el a beszennyeződés minden lehetőségét. Nem kapatja el a siker, nem rontja meg a gazdagság, nem veszti el józan eszét a nők miatt. Kivételes helyzete semmiféle módon nem torzítja el személyiségét. Ebben is kivételes.
Nem azt kifogásolom, hogy a film nem felel meg a valóságnak. Igenis megfelel. Nem giccs. Ha mégis, akkor csak annyira, amennyire az élet giccses tud lenni. Eszemben sincs azt állítani, hogy felfújja Kálmán Imre szerepét. Nem fújja föl. Ekkora volt. Még azt sem kifogásolom, hogy a mű Kálmán Imrét mint a szerencse fiát és az emberiség jótevőjét mutatja be. Valóban a szerencse fia és az emberiség jótevője volt. Nem tartozom ama sznobok közé, akiket Nagibin oly élesen bírál. Csupán az elszalasztott lehetőség nyugtalanít. Ha zűrzavaros, véres, kegyetlen századunkban bekövetkezhetett egy ilyen majdnem-csoda, akkor talán érdemes lett volna egy-két szót (képet) elejteni arról, milyen társadalmi és kulturális közegben születtek a klasszikussá vált operettdalok: hogy a Nagibin említette „demokratikus szellem” és „bámulatra méltó szatíra” miért lehetett demokratikus, illetve minek volt a szatírája; hogy miért éppen Bartók és Kodály nemzedékében támadt egy Kálmán Imre is.
Azaz a kivétel mellett nem ártott volna utalni a törvényekre. Mert így a film tekinthető emlékműnek vagy rehabilitációnak – ki-ki hogyan nézi –, tekinthető életrajznak, egy jelenség leírásának. De korrajznak, a jelenség magyarázatának aligha.
Túl van az Óperencián.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/10 50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5999 |
