Bikácsy Gergely
1. „Vannak igazságok, amelyeket úgy érez az ember, mint az éhséget vagy a vizelési ingert.” Camilo José Cela a vizelési inger kellemetlen igazságvágyával írta meg remekművét 1950-ben. Hangneme kérlelhetetlenül tárgyilagos, egyszersmind majdhogynem arcbaokádóan felháborodott, s csak álmélkod-hat a művészet és politika kapcsolatát meglehetősen jól ismerő magyar olvasó, hogy az első argentin kiadás után 1957 Franco-Spanyolországában már a harmadik edícióban jelent meg. Azóta afféle „félklasszikussá” vált.
Dos Passos-i mozaik-technikával, párhuzamos irodalmi montázzsal, Céline undortól görcsös indulatával, egy Montherlant dölyfös ember-viszolygásával íródott ez a könyv. De, hogy hazai párhuzamokat is keressünk: Cela Méhkasa a magyar olvasót leginkább Nagy Lajos némely elbeszélésére emlékeztetheti. Az Utcai baleset például szervesen illeszkedne a szövegbe, s az egész hangnem jól ismerős, mondjuk, az Egy délután a Grün-irodában lapjairól. Erre mondta még Osvát is: „nem művészet a társadalom arcába köpködni!” Mégis művészet, legalábbis századunk orcájának éppen megfelelő művészet.
Cela regénye az első, felszínes olvasatra, akár egy forgatókönyv. Jelenidejű elbeszélésmód, hegyes dialógok, élesen megvilágított helyzetek, kemény vágások. Filmszerű! S ez az a bizonyos irodalmi filmszerűség, amit nem lehet átmenteni a vászonra. Mintha kissé sok szereplője volna: az író 346 figurát mozgat. Főszereplője viszont egyáltalán nincs, elmond-hatóan kikerekedő cselekménye sincs. (A cselekmény, igen, a poszt-avantgarddal frigyre lépő újkonzervativizmus csodafegyvere!) A könyv úgy fejeződik be, ahogy elkezdődött.
Madrid, 1943 piszkos tavasza. Minden látszat-életet él, minden rohad, minden büdös, minden fázik, minden mozdulatlan.
2. Az új spanyol filmművészet és filmgyártás reprezentatív, összefoglaló műve lett Mario Camus filmje, a Méhkas. Teljesen független a regénytől: érdemei és hibái is függetlenek tőle, önálló alkotás. Jól hallik ki a „reprezentatív”, meg az „összefoglaló” jelzőkből valami művészet-idegen, fülsértő csendülés. Az elismerés itt inkább egy kollektív erőfeszítés sikerét illeti, a filmgyártás egészét inkább, mint egyetlen film esztétikai értékét. A szabaddá vált spanyol filmművészet már évekkel ezelőtt megpróbálkozott valami hasonlóval, legelőször talán Berlanga a Nemzeti vadászatban, de még Saura A mama százéves című opuszát is az összefoglalás, az összegzés igénye hatotta át. Inkább publicisták, netán társadalomkutatók feladata? Bizonyára, de egy nemzeti filmgyártásnak ünnepi szüksége van a nagyszabású önigazolás nem annyira esztétikai, mint inkább szociológiai filmsikerére is. Ilyennek érzem a Méhkast.
A rendező, Mario Camus az ötvenes éveinek elején jár, rutinos filmcsináló volt eddig is, a magyar tévénézők hónapokon át nézhették a Fortunata és Jacintát. Filmbölcsész-borzoló dolgot fogok most mondani, magam is pironkodva: lehet, hogy ezt a filmet, ugyanilyen jól – majdnem tökéletesen – a spanyol film egy másik jóízlésű professzionistája, mondjuk Jaime de Armiñan is megrendezhette volna, ez a film nem a rendező sikere, hanem a nagy feladat érdekében váratlanul – mert eddig soha nem – összefogó egész spanyol filmgyártásé. A Méhkas a spanyol értelmiség szakrálisan tisztelt regénye: filmrevitele bukással biztató istenkísértés, ide aztán producer kell, meg profi forgatókönyv, meg profiszínészek, hogy a profiszintet jóval meghaladó alapműből jó és igaz film lehessen. Ritka az ilyen: minden feltétel teljesült.
A film formanyelve bravúrosan és hibátlanul következetes: a negyvenes-ötvenes évek néhány plánozási, beállítási, jelenetezési sémáját, kliséjét használja, oldottabban, könnyedebben, nem mereven, de érezhetően tudatosan. Ehhez a forgatókönyv egy bizonyos, erre szolgáló ácsolata kellett, mely persze huszonnyolc szereplőre vonja össze a többszázat, a regény majdnem egész Madridot felvillantó helyszíneit háromra szűkítve: a Kávéházra, a Titkos találkahelyre és a Kuplerájra. A Méhkas Celánál Madridot jelenti, a filmben a Nagykávéházat. Említsük meg, hogy a forgatókönyvet az egyik legismertebb producer írta: az a Dibildos, aki persze eddig sem volt járatlan a szcenáriumok műhelyében, Saurának és másoknak is dolgozott már.
Mintegy nemzeti összefogásként a film huszonnyolc szerepére, ellentéteket és rivalizálást, magánérdeket és klikkszempontokat félretéve a spanyol filmjátszás legjobb huszonnyolc professzionistája fogott össze: anélkül, hogy belülről ismerném – mert csak fesztiválokról és filmhetekről – a teljes filmszínészi választékot, úgy látom, csak néhány, inkább katalán színész hiányzik innen a „nagyok közül”: dehát Madrid ménkasmocskához ők kellettek, a madridiak. Egy roppant dinamikus, rengeteg tehetséggel megáldott, de gazdaságilag akadozó, szétforgácsolt, nem egységes filmgyártás gazdasági és művészi önigazolása lett a Méhkas, bizonyítva, hogy nemcsak Saura létezik, nemcsak évekig hallgatásra kárhoztatott Nagy ígéret és Nagy Tehetség (Victor Erice), nemcsak egyenetlenül is ki-robbanóan tehetséges „fenegyerek” (Gutiérrez Aragon), nemcsak egymástól független jó filmek, hanem közös filmmítosz létrehozására is alkalmas kinematográfia is megszülethet.
3. A nagybetűs Impotencia. A nagybetűs Butaság. A Kupleráj és az elkurvulás. Ezek a lehetőségek és adottságok, ezek a helyszínek elevenednek meg ebben a filmben. A vesztesek kávéháza ez, ahol a hamis Parkerekkel szélhámoskodó úriembernek még a belügyi nyomozójelvénye is hamis, de az ál-élőlények (maguk is hamisak, másolatok), ugyanúgy félnek tőle, mint egy utcán igazoltató igazi nyomozótól.
A madridi Nagykávéház meglepően hasonlít Nagy Lajos Budapest Nagykávéházára. De talán itt, Madridban, 1943 tavaszán az önjelölt ifjú írók, az önjelölt akadémikusok még butábbak, mint 1935 nyarán Pesten. És feltétlenül butábbak, mint Csurka Briíant/ájáriak kiábrándult vesztesei: ez utóbbiak gonoszak, de tehetségesek. Isten tudja, hogy Cela, Dibildos és Camus Méhkasából hova tűntek a tehetségek. Börtönben vannak? Meghaltak? Meghülyültek? Tehetségtelenné váltak? Melyik lehetőség a rémítőbb?
Cela mindenesetre, mint patkányoktól, úgy viszolyog a vesztesektől. A film kicsit megértőbb, olykor elégikusan elandalodó, már amennyire egy vizeletszagú kupleráj napi ügymenetén el lehet andalodni. Mégis, a filmben a patkánylétezés mélyéből néha emberi arcok is feltűnnek. Talán a nők. Egy idősödő kékharisnya, aki fonnyadt testét ugyanúgy bérbe adja, mint művészetről vallott közhelyes gondolatait. Egy fiatal és szép lány, aki dühödten és keményen prostituálódik. Egy főpincér, aki a tulajdonos-nő parancsára sem rugdalja össze a fizetni nem tudó egykori diákot. A napfény is néha besüt az ablakon, s a napfény leírása még Zola Germináljában is valamiképp életkedvet ad, pedig Zola nem mulasztja el megemlíteni, hogy a napfény zöldes köpetre vág a kocsma padlóján. (Cela minden bekezdésében alkalmaz hasonló megoldást).
A látványnak van valami belső logikája, írta B. Nagy László. A film szelídebb, fájdalmasan megbocsátóbb, enyhén lírai hangja „békévé oldja az emlékezést”. 1943 óta, sőt a könyv megírása, 1950 óta is sok idő telt el. A múlt még ocsmányabb, de már kövület: pompeji emlék.
A Méhkas egyik szereplője, Martin Marco távoli (mennyire távoli?) rokona egyébként a Bálanya öngyilkos főhősének. Ez a madridi irodalmár talán valamikor tehetséges volt: ma Katolikus Izabella lelki állhatatosságáról publikál cikket a nemzeti mozgalom lapjában, és remegve igazolja magát a kivágott cikkel, ha a nemzeti mozgalom detektívjei elébe állnak. Nem, ő már nőkre nem gondol. Harmincéves, de megszűnt létezni. Szállása nincs, a kuplerájban alszik, egy baráti kurvával közös ágyban. Egy nap összeakad hajdani egyetemi szerelmével: a lányon arany ékszerek, szép ruha: „ne hidd, hogy kurva lettem”, Martin majdnem sírva tiltakozik. Általában, a filmbeli figurák még közelebb állnak a síráshoz, mint Cela panoptikum-alakjai.
Truffaut mondja valahol, hogy a legirtózatosabb tárgy vagy ábrázolt lét is élővé, tehát sajnálnivalóvá-szeretnivalóvá elevenülhet egy jó filmben: ez talán az a bizonyos látvány logikája, a kép hatalma, az ér-zékletesség diadala, amire B. Nagy László is gondolt.
4. A madridi nagykávéház örökké fázó és rettegő, ostoba és testileg prostituálódó veszteseinek kávéházi asztala mind egy-egy sírkő: a tulajdonosnő így szerzett olcsón márványlapokat. Egy napsugár-villanásra emberiek, de igazából mégsem azok. Vesztesek és gyávák nélkül nincs zsarnokság. „Belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy”. Camus filmjének fegyelmezett és titkon elégikus formanyelvi konzervativizmusa a vetítés után napokkal, hetekkel is közvetít valami mély reményt: a fű majd kizöldül, Franco nemzeti mozgalma negyvenöt évig terelte be ebbe a kupleráj-kávéházba a ‘tehetségtelenné és kurvává agymosott veszteseket, mégis – most már végleg eltávolodva a film saját világától, ki az esztétikának fittyet hányó mindennapokba – manapság Madrid és Barcelona Európa két legérdekesebb és legtehetségesebb városa.
Azért is kalandozhatnak talán gondolataim a valósághoz, mert csak a regény remekmű, Camus filmje nem: „csupán” kitűnő, ízléses, lábatlan alkotás. Dölyfös filmbölcsész vagyok magam is: nekem csak a remekművek, vagy az isteni szikrát szóró szabálytalan, akár dilettánsnak gúnyolt filmek tetszenek. Az enyhén konzervatív nyelvű profimunkáktól irtózom. Mario Camus Méhkasa a kivétel. Ezt a filmet, ha szomorúan is, szeretni lehet. Fejezzük be egy Cela-idézettel: „Semminek sincs orvossága: ezt a nyilvánvaló igazságot undorral és lemondással kell elviselnünk.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/10 21-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5994 |
