Gazdag Gyula
Egy könyvkiadó szerkesztőségében játszódik a Kék hegyek, avagy egy hihetetlen történet című grúz film. Főszereplője egy kisregény szerzője, akinek nem sikerül elérnie, hogy mindazok, akiknek ez lenne a feladatuk, elolvassák a művét és véleményt mondjanak róla. A szerkesztők, titkárnők, igazgatóhelyettesek és az igazgató mind saját mániáikkal, állandóan ismétlődő bajaikkal elfoglalt,.megnyomorított emberek, akiknek sem idejük, sem energiájuk nem maradt arra, hogy a munkájukat végezzék, és mivel ezt tudják, állandó rossz lelkiismerettel hazudoznak. Mindez egy régi, ócska épületben zajlik, amelyet a szó szoros értelmében aláásnak, ugyanis az épülő metró alagútját vájják alatta, aminek következtében eleinte csak a mennyezet repedezik itt-ott, aztán a történet végére összeomlik a ház. Ha ezt a nyilván epizodikus szerkesztésű történetet valaki elmeséli nekem, és hozzáteszi, hogy mindez Tbilisziben játszódik, és egy grúz filmben látható, amelyet Eldar Sengelaja, a Különleges kiállítás rendezője készített, látatlanban elhiszem, hogy ez a film izgalmas, érdekes, jó, sőt olyan fajta film, amit – azon túl, hogy erényeit elismerem – bizonyosan szeretek. A történetet hallva eszembe jut Ermanno Olini nagyszerű filmje, Az állás, aztán az is eszembe jut, hogy az a film a hatvanas évek elején készült, amikor a film még művészet is volt, persze nem csupa nagybetűvel, csak éppen annyira, hogy alkalmasnak mutatkozott arra, hogy tehetséges emberek rajta keresztül elmondhassák, hogy ők, személy szerint mit gondolnak a világról, mit látnak fontosnak, izgalmasnak, milyen egyszerű, hétköznapi emberek érdeklik őket, akiknek az életében, sorsában olyan érdekességeket, drámákat látnak és láttatnak meg, amilyeneket mások nem, az is eszembe jut, hogy ez mára divatjamúlt lett, és a film inkább nyereségre törekvő ipar, szórakoztatóipar, aminek következtében az ilyenfajta filmek a szükséges pénz és érdeklődés hiányában meg sem születnek, amit én fájlalok, mert nekem, személy szerint hiányoznak a mozivászonról. Miután mindez eszembe jut, örülök, hogy ezt a hiányérzetemet mégiscsak enyhíteni fogja egy film, ez a grúz film, amely ízlésem szerint való lesz.
Az első öt percben talán valami ilyesmit vártam a Kék hegyek, avagy egy hihetetlen történettől, aztán egyre jobban lelohadt az érdeklődésem, és elkedvetlenedtem. Pedig tulajdonképpen a történetben, az alapmotívumokban mindennek a lehetősége adott volt. De valahogy mégsem ragadott magával a film, sőt arra is időt hagyott, hogy közben elgondolkodjam, vajon mi lehet az oka, hogy nem tetszik, amit látok. Az a benyomásom támadt, hogy egy dramaturgiai gépezet hol olajozott, hol meg csikorgó működését figyelhetem. Sok epizódszereplő, mindegyik egy-egy apró történetkével, vagy inkább csak egy-egy jellemző tulajdonsággal, mániával felruházva bizonyos rendszerességgel megjelenik a főhőssel szemben, aki – miután vesztésre ítéltetett – egyre kevesebb meggyőződéssel próbálja célját elérni, míg végül is feladja a küzdelmet. A mellékszálon megjelenik egy másik – a főhősnél kevésbé rokonszenves, de legalább szánandó és titokzatos – figura, az egyetlen, akinek feltűnik, hogy a falak egyre jobban repedeznek, hogy itt valami nincs rendben. Senki nem figyel rá, bolondnak nézik, hiszen egy szerző csupán, aki állatmeséi érdekében kilincsel napról napra a szerkesztőségben, végül azonban diadalmaskodik, igaza lesz – könnyű neki, mert mint kiderül, valójában bányamérnök a tisztes polgári foglalkozása –, és összedől a ház. Rossz lenne ez a szerkezet? Nem hiszem. Sok hasonló szerkezetű filmet láttunk már, jó filmeket, olyanokat, amilyeneket tízhúsz évvel később is szívesen néz meg újra az ember. Azt hiszem, Sengelaja filmjét azért nem tudtam megszeretni, mert csak a szerkezetet láttam benne. Amikor az egyik mániákus dührohama közben megjelenik egy másik mániákus, hogy saját mániáját képviselje, akkor az a kellemetlen érzésem támad, hogy csak a dramaturgja küldte be őt a jelenetbe, amelynek azt kell reprezentálnia, hogy a két mánia együttesen őrült és nevetséges világgá válik, és ennek bizonyításán kívül az illetőnek semmi keresnivalója e pillanatban a filmvásznon. Ezért aztán ezek az emberek egy idő múlva nem érdekelnek többé. Közömbös a számomra, hogy mi lesz velük, és az is, hogy eddig mi történt velük. Azért közömbös, mert nem valódi emberek. Nincsenek igazi érdekeik, igazi szenvedélyeik, amelyek megütközhetnének egymással, csupán szorgalmasan képviselnek egy rendezői elgondolást, vagy dramaturgiai struktúrát, és ez egy idő után hitelét veszíti.
Nem tudom, milyen egy könyvkiadó Grúziában, nem tudom, milyenek az ott dolgozó emberek, de biztos vagyok benne, hogy nem ilyenek. Az egy szobában dolgozók bizonyosan figyelnek egymásra, ismerik egymást és harcolnak egymással, szeretik, gyűlölik a másikat, ahogy éppen a pillanatnyi helyzet hozza. Csakhogy ebben a filmben nincsenek helyzetek. Kövületek ülnek az íróasztaloknál, a „vegyék le a fejem fölött lógó képet a falról és vigyék innen”, a „franciául tanulok linguaphon lemezről és más nem érdekel”, a „minket csak a sakk érdekel”, a „meg kell fúrnom a szomszédos sportpályát bérlő motorbicikli-futball egyesületet, mert nem bírom hallgatni a zajt, amit csinálnak” – címkékkel ellátott kövületek. És kövületségük változatlan az egész filmen keresztül.Ráadásul mindez rezzenéseket sem képes kelteni a mindig nyugodt, barátságos és mosolygó, és cseppet sem acélos Szoszo (ez a neve a Kék hegyek című kisregény szerzőjének), a főhős arcán. Szoszo még azt is boldogan vállalja, hogy kiküldetési rendelvénnyel hivatalos felderítőútra szálljon alá az épület alatt húzódó metróalagútba, csak azért, hogy a helyzet abszurditása még a legostobább néző előtt se maradjon rejtve. Más oka nemigen lehet rá.
Persze könnyű gonoszkodni egy elhibázott film láttán, és az igazság az, hogy a Kék hegyek, avagy egy hihetetlen történet – még sok lehetőséget kínál az efféle gonoszkodásra» de nincs kedvem élni is ezekkel a iehető-ségekkel. Azért nincs, mert tulajdonképpen nagyon elszomorítóit, amit láttam. Sokáig tartott, amíg az életerős, újabb és újabb arcokban újraéledő, megölhetetlen hollywoodi dramaturgia mellett polgárjogot nyert az a fajta filmkészítés, amely valóságos emberekről valóságos történeteket elmondva, bonyolult igazságokat megfejtve és elmesélve mégiscsak meg tudta magának nyerni a nézők egy részét. Mostanában úgy tűnik, mintha a játszmában megint vesztésre állna. Művelői közül egyre többen szorulnak a pálya szélére, vagy kénytelenek elhagyni a pályát. Ezt tudtuk, sajnos nincs ebben ma már semmi meglepő. Az azonban újdonság a számomra – és a Kék hegyek, avagy egy hihetetlen történet szolgált ezzel az újdonsággal –, hogy a játéktérnek ezen az oldalán is lehet valaki sematikus. Itt is lehet „működő” szerkezetekkel operálni, a történet elemeit, motívumait, szereplőit égy gépezet részeinek tekinteni, amelyek jól összeszerelve használható termékké válnak. Biztosan így van. Mindössze azt nem értem, hogy akkor mire jó ilyen filmet készíteni?
A jól működő szerkezetek fogyasztói egészen másfajta filmeket szeretnek megnézni, akik viszont szeretik, ha meglepik őket a moziban, becsapottnak érezhetik magukat. Kíváncsi lennék, valójában milyen filmet is akart rendezni Eldar Sengelaja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/10 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5992 |
