Faragó Zsuzsa
Az úgynevezett „átlagnéző” makacsul szereti azokat a filmeket, amelyek egyszerű vagy bonyolult, szomorú vagy vidám történetet, de: történetet mesélnek el. Bármi jelentkezzen is a filmművészetben – ő ragaszkodik a mese jogához. És a filmművészetben sok minden jelentkezik: szürrealista, dadaista, időfelbontásos film, új hullám, cinéma vérité és dokumentarizmus. Csökken, majd újra nő a hatalma – a sztori marad.
A szovjet filmművészet iparszerű rendszerességgel ellátja az amúgyis epikusabb hajlandóságú szovjet nézőt lineáris szerkesztésű, kellőképpen mai, kellőképpen problematikus, kellőképpen érzelmes novellafilmekkel. Egy olajozottan működő „művészet-ipar” ad tehát magabiztos hátteret az Utolsó szökésnek.
A nagy és népszerű színész, Mihail Uljanov egyéniségére írott film egy nevelő intézet évzárójának reggelétől az éjszakáig terjedő időben kíséri végig a valószínűtlenül lelkes zenekarvezetőt és védencét, a tehetséges trombitást és konok kamaszt. Még szociológiailag is igaz és jellemző az a kép, amit a rendező elénk rajzol a mai szovjet valóságról: a lakótelep, az érzelmileg elhagyott gyerekek, a válás, a „modern zene” és az orosz asszonykórus vetélkedője a kultúrházban, és nem utolsó sorban a Nagy Háború veteránja, a csudabogár. Mellén kitüntetésekkel, lábát húzva, szívbetegen is lohol és lobog, és ebbe az érzelemszegény, elbizonytalanodott korba hoz üzenetet a régmúltból – magatartásmintát. Tehát szociológiailag hiteles film, de főképp a blickfang nélkül egymást követő képekből áradó szomorúság teszi igazzá. Csupa tanácstalan színész-arc, csupa „neki is igaza van, de őt is megértem” helyzet, csupa szív-szorítóan kilátástalan vita. Egy nemzedéktől búcsúzik ez a film családias bánattal s az újakat üdvözli tétován.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5986 |
