Bársony Éva
Eduard Zahariev, aki nálunk nemcsak azért élvez megkülönböztetett figyelmet, mert jó húsz éve itt, Budapesten végezte a filmrendezői szakot, hanem azért is, mert először dokumentum-, majd játékfilmjeivel egyik meghatározó egyénisége lett a hatvanashetvenes években beérett bolgár rendezőnemzedéknek, eredetileg az Elégia címet adta új filmjének. Valóban gyászdal ez a történet, bánatos és szomorú, de miután az Elégia nekünk már örökre Huszárik remekművét jelenti, így a magyar keresztségben a jellegtelen Kunyhó a nádasban címet kapta e különös alkotás.
Mert ez a legkülönösebb film, amit eddig Zaharievtől láttunk. Korábbi munkái is olyan rendezőnek mutatták, aki kiváló érzékkel tud összetett tartalmakat, hangulatokat, ellentmondásos lelkiállapotokat sűríteni a mindennapi élet legbaná-lisabb mozzanataiba, aki önmagukban jelentéktelen gesztusokból pontosan érzékelhető viszonyrendszert épít, amelyben hősei háromdimenziós emberek lesznek, és a karaktereknek meg a cselekvéseknek nemcsak színe van, hanem fonákja is. Továbbá az új film gondosan kidolgozott és tudatosan vállalt mikrorealista ábrázolásmódja és az ezzel hitelesített konfliktus ezúttal is meggyőz arról, hogy Zahariev olyan rendező, aki tud bánni azzal a valósággal, amit filmjébe átemel, mert nemcsak „közérzete” van, és nemcsak „lelkiállapota”, hanem pontosan kialakított és értelmezett véleménye is. De ez a filmje mégsem hasonlít egyik korábbi alkotására sem. Nein folytatása a Férfias idők időtlenségbe emelt lírai meséjének, és nem is a szatíra vagy a hétköznapok abszurdjának, a groteszknek a jegyeit viseli, mint A nyulak népszámlálása, illetve a nálunk A társaság tisztelt tagjai címen bemutatott Villanegyed. A kunyhó a nádasban a zavar, a szánalom és a tanácstalanság filmje, elégikus hangú elsiratása a legközvetlenebb emberi kapcsolatok egy szerepét vesztett formájának.
Csupa banalitás, csupa mindennapiság az alaphelyzet, amelyből kinő a film. Falusi környezet, már külön lakó, de még összetartó nagycsalád, apa, anya, fiú, meny, unoka. A hagyományosan szoros kapcsolatban élő két család, a szerény körülmények, az igénytelen hétköznapok; minden-minden a legszok-ványosabb, úgynevezett normális élet képét mutatja. Ha vannak is, hát láthatatlanok (vagy elrejtettek) rajta a hajszálrepedések. Ezeknek a hajszálrepedéseknek a szakadékká mélyülését, a két családot összetartó burok szétrepedését, a szét hullás pillanatait kíséri végig a film.
Zahariev az apa alakját emeli a középpontba, a fiával kirobbant konfliktust az ő szemszögéből mutatja, az ő viselkedésén át tükröz-teti mindvégig. Az apa rájön, hogy fia, aki este, a közösen elköltött családi vacsoránál a gondos férj és a szerető apa harmonikus elégedettségét mutatja, napközben légyottokra jár alkalmi szerelmeivel az ő kis összetákolt halászkalyibá-jába. Véletlen szemtanúja is lesz, amint a fia egy szép cigánylánnyal szerelmeske-dik a nádasbeli kunyhóban. Ez a mozzanat a film végére a tragédiák lavinájává lesz, s maga alá temet vétkest és vétlent, válogatás nélkül.
Az apa sem felfogni, sem elfogadni, sem megbocsá-tani nem tudja, hogy a fia egy merőben idegen életforma szerint, a maga módján él. Megindítja hát a saját igaza, a saját morális törvényei szerint jogosnak hitt büntetőhadjáratát, konokul és megszállottan. Ádáz hadakozásában szavai nincsenek, hogy beszéljen a fiával, még a feleségével sem osztja meg a számára feloldhatatlanul nyomasztó titkot. Minél kétségbeesettebbek és minél ádázabbak a tettei, annál érthetetlenebb és annál ijesztőbb ő maga a családja és a világ számára.
Zahariev fokozatosan viszi el a legvégső pontig e kietlenül magányos és néma tiltakozást, s minden rokonszenve és együttérzése ellenére kegyetlen tárgyilagossággal mutatja meg az apa képviselte morális törvények érvény vesztését a fiú világában. Sőt: minél ádázabbul tiltakozik az apa, annál mélyebben cinkosa lesz fiának. A kis cigánylány értelmetlen halálának pillanatától, amikor a mocsárba veszett testet éjszaka együtt keresik a film legmegrendítőbb, legszebb jelenetében, a közösnek felvállalt titoktól már cinkossá teszi őt további némasága.
Ellentmondásos és egyértelműen alig megfejthető alakot teremt Zahariev az apa figurájában. A hagyományokon nyugvó patriarchális kapcsolatrendszer felbomlásával beállt kusza helyzetben, a kapaszkodók nélküli világban nem ismeri fel saját szerepét, mert itt még nincs új szereposztás. Ebből fakad az a tragikus félreértése is, hogy mint valami elaggott Hamlet, megpróbálja a kizökkent időt helyretolni, visszafelé. Amit folytat, bár együttérzést ébresztő erkölcsi tisztaság nevében teszi, mégis értelmetlen utóvédharc egy elvesztett csata után, amelynek győztese nem, csak megkésett, utolsó áldozata lehet.
Zahariev filmjében nincs valódi közlekedés a legszorosabb családi kötelékben élő nemzedékek között, sőt, az egymáshoz tartozó családtagok is elfelejtették, vagy tán soha nem is tudták – mert egy hagyományoktól szabályozott életben nem is volt rá szükség – a ma kommunikációnak nevezett kapcsolattartás és konfliktusfeloldás módját.
Egészen kiváló színészi játékot látunk Zahariev minden szereplőjétől. A film kényes egyensúlya mégis az apa figuráján múlik. A Huszárik Zoltán Csontváryját alakító Iszak Fincit meglepő volt viszontlátni a falusi nyugdíjas vasutas szerepében. A rendezőt azonban nem a folklorisztikus megfelelés érdekelte, hanem a lélektani hihetőség. Az intellektuális és az idegességig érzékeny alkatú Finci el tudta hitetni a fojtott indulat konokságát, a tehetetlenség ön- és közveszélyes eszeveszettségét és azt a tragikus vakságot, amivel valaki mindent szétrombol maga körül, amit védeni akart.
A film utolsó jelenetében kilyukasztja maga alatt a csónakot a tó közepén. Utoljára azt suttogja: „Hé, emberek... sok ostoba...” A néző pedig eltűnődhet rajta, hogy ha a fiúk bűne az apákra száll vissza, mi marad az apákról a fiúkra a felgyújtott kunyhó üszkös maradványain kívül?...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5980 |
