Kézdi-Kovács Zsolt
Ha vannak meghatározó, „alap”-filmek az ember életében, akkor a Szerelmem, Hirosima szamomra mindenképpen az. 1960 táján éppolyan felszabadító, felfedező hatást tett rám – és egész generációnkra – mint a Négyszáz csapás vagy a Kifulladásig. Míg az előzők a kamera, a színészek, a történet szabad kezelésével, a „felelőtlen játékossággal” ejtettek lázba bennünket, a Hirosima a szerkesztés szigorúságával, a dokumentumok és az irodalmiasság addig összeegyeztethetetlen szélsőségeinek összepárosításával, a többféle idősík természetes összejátszásával, a zenei szerkesztésmód következetességével ragadott meg. Azok a gyors, váratlan vágások a múltba és vissza, Fusco fúvós kamarazenéjének fenyegető és nosztalgikus, feszített akkordjai jónéhány filmben „köszöntek vissza” a világ minden táján.
A csalódás a televízióban vetített Hirosimánál nem annak a ténynek szólt, hogy a film megöregedett: a klasszikus filmek egy ideig öregszenek, aztán, akár a nemes bor, visszakapják fényüket, a hajdanvolt ízek újakkal egészülnek ki. Azok a hajdani „merész” vágások mára megszokottá váltak, az idősíkokkal is szabadabban bánik manapság egy kezdő főiskolás rendező is, de a szerkezet logikája, szigorúsága, Riva fájdalmas szépsége, a dokumentumok következetes egymásutánja ma is élővé, élvezhetővé tennék a filmet.
Tennék, mondom, mert a csalódás nem tagadható, ahogy nézem a filmet. Lehet már vagy 15 éve is, hogy utoljára láttam, felkészülök jóelőre, hogy szinkronizálták és emiatt Emmanuelle Riva furcsa hangja, Okada különös francia akcentusa elvész majd, de ahogy telik az idő, egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Egy film az emlékezetről, ahol engem is cserbenhagy az emlékezetem? Hol a pontos szerkesztés? Hol vannak az ellenpontok: a dokumentumok, és a szerelmi szál ellentéte, Nevere és Hirosima édesen fájdalmas párhuzama? Hol a szeretkezés elsöprő lendülete, melyet anélkül kellene érzékelnem, hogy magukat a testeket látnám?
A film eredeti zenéjét, Fusco és Delerue művét – néhány taktus kivételével – mással cserélték fel.
Mondjuk meg mindjárt: nyilvánvalóan szükség diktálta megoldás. Valószínű, hogy a film eredeti kópiáján kívül nem állt rendelkezésre az az – egyébként megszokott – úgynevezett nemzetközi zene és zaj-szalag, amelyet manapság már minden filmhez, szerte a világon, elkészítenek. Épp a szinkronizálás megkönnyítésére. Akkor ugyanis, ha a film hangszalagján nem különül el a dialógus és a zene, a zörejek és az emberi beszéd, a leszinkronizált filmnél mindezt újra kell csinálni. A zörejek esetében még csak elfogadható megoldás, zenénél többnyire lehetetlen. Régebben készült filmeknél sokszor kell ahhoz a kényszermegoldáshoz folyamodni, hogy az eredeti zenét mással pótolják. Talán már nincsen meg az eredeti szalag, talán tönkrement a cég. Nyilvánvaló, hogy a Televízió szakértő gárdája, Nánási Katalin zenei szerkesztő és főként Gerhardt Pál, akiről tudom, milyen csodálója az új hullám filmjeinek, nem készakarva „rontotta el” Resnais filmjét. Kényszerhelyzetben nem tehettek mást: kiválogatták a hangulatában legközelebb álló japán és franciás zenéket, és a film alá keverték.
És mégis. Ez a film megcsonkult. Elvesztette eredeti formáját. Elveszítette egyik legfontosabb szerkezeti tartópillérét, amely az egészet egybefogva, ellenpontozva, értelmet – érzelmet – adott a képeknek. Nagy szavak, mondhatja az olvasó, egy filmet a zene nem határoz meg annyira, hogy ennyire megváltoztatná az értelmét. Valóban, az értelmét talán nem változtatja meg. De a film komplex, több síkon ható művészet, és az érzelmeknek, hangulatoknak néha nagyobb a súlyuk, mint a kimondott szavaknak.
Próbáljuk meg elemezni – emlékezetünkre hagyatkozva – a két változat közötti különbséget.
A film elején, a főcím utáni néhány kocka alatt még az eredeti zenét halljuk: a zongora kicsit üresen koppanó akkordjait, a fúvósok feszülő hangközeit. Ez a „szerelem-motívum” állandóan visszatér a filmen – az eredeti filmen. Itt azonnal átvált abba az elógikus, kicsit monoton, de mindenképpen kötött mérték nélküli japán zenébe, amely majd végigkíséri szinte az egész hirosimai részt. A dokumentum-blokk alatt az eredetiben zaklatottabb, szinte beállításonként a képekhez idomuló – itt elsősorban ritmikai idomulásról van szó – zene szól, amely a kis zenei együttes kamarazene-hangzása miatt mégsem válik bombasztikussá. A pótlék itt bartókosan elégikus, összemossa az eredeti filmfelvételeket a „ma” dokumentumaival, és ráadásul szimfonikus zenekaron szól. Azután a hirosimai borzalmak alatt az elégikus hangzású japán fuvola tér vissza. Ennek a szükségszerű összemosásnak a következménye például, hogy az eredeti filmben olyan kitüntetett helyet kapott kép: a hirosimai múzeum előtti tér, rajta egyetlen macska sétál, teljesen belemosódik a képek sorába. Pedig a filmben a macskának fontos szerepe lesz: a lány a pincében az örökkévalóságig nézi az egyetlen élőlény, a macska mozdulatlan szemét.
Még mindig a dokumentum-részeknél vagyunk, a mai Hirosima képei alatt megszólal a „felejtés-motívum” – később a filmben egyre fontosabb szerepet kap – a szöveg és a képek az Ota folyó torkolatáról beszélnek, könnyű és felejtő zenével. Ebből a feledésből nő ki az egyre gyorsuló dialógus, az egyre gyorsuló előre rohanó kocsizások segítségével, a zene puha, de határozott, repetitív erejével a szeretkezés. Ez a film egyik csúcspontja: anélkül érzékeljük a szeretkező pár orgazmusát, hogy akár csak egy pillanatig is látnánk őket. A pótlók-zene azonban nem tud mást tenni: egyhangú nosztalgiát kelt, nem követi a fokozást, így aztán az érzelmi lüktetésben a dialógus egyedül marad – „Te nem tudhatod, megölsz. Jót teszel velem. Enyém az idő. Falj fel. Formátlaníts el egészen a rútságig...” Mindezt a fuvola és a pengetős hangszer monoton aláfestése kíséri. A „hirtelen milyen nyugalom, milyen csend” – szavak értelmetlenné válnak. Ezután a kamera hirtelen kinyit a férfi hátáról a nő arcára, az eredetiben, épp a hangeffektusok pontos váltása következtében érzékeljük az ébredést, hirtelen a realitásba kerülünk. Ha ezt a merev kettéválasztást a hang nem kíséri – mint ahogy a pótlékon nem kíséri – nem érthető a zeneszerű dialógus reálisba-csapása: „Az enyém? Én vagyok itt!”
Tegyünk itt egy közbevetést a szövegmondásról. Szinte lehetetlen feladat a szinkronizált filmen érzékeltetni azt, hogy az egyik főszereplő törve beszéli a franciát, azt a nyelvet, melyen a dialógus folyik. Pedig ez a pillanatnyi összetartozás-hosszútávon lehetetlenség gondolatnak nagyon fontos eleme, a film egyik alaptémája. Timár hiába beszél tagoltan, a szinkron készítői jól érezték: csak nevetségessé tennék, ha nyelvtanilag hibásan, vagy akcentussal beszéltetnék a színészt. Ugyanakkor az olyan dialógusok, mint: „Jól beszélsz franciául”, „ami engem illet, nem is vettem észre, hogy te nem beszélsz japánul” – nos ezek a mondatok bizony eléggé nevetségesnek hangzanak magyarul.
Idézzünk most két ellenpéldát: ahol sikerült megőrizni az eredeti zenét. Milyen pontos például a délutáni szeretkezés utáni kép, a biciklisekről a nőre forduló kamera alatti zene: a pikkoló-zongora kopogós együttese, majd az alvó japán férfiról felsejlő nevers-i emlék egyetlen gyors bevágása, a kés, a véres arc, a csók: egyetlen baljós fúvós-akkord. Vagy a béke-felvonulás fokozását: az először szokvány forgatásnak ábrázolt felvonulás egyre fenyegetőbbé, haragosabbá válik. A zene szinte beállításonként követi a képeket – pontosabban a képeket vágták eleve a zene ritmusára. Itt a szinkron-változat készítőinek sikerült az eredeti zenét megtartani, mert a néhány rövid dialógus alatti zenét máshonnan kipótolták.
Ne folytassuk. A filmben elhangzik, a hirosimai tragédiáról készült filmeket idézve: „A másolatokat a lehető legpontosabban készítették...” Ez a másolat, a Szerelmem Hirosima másolata csak távoli visszfénye egy remekműnek. Ne értsenek félre: nem kívánom, hogy a televíziós – vagy a mozi – tömegtermelés minden terméke mostantól feliratos legyen. Azt sem állítom, hogy minden film mindig veszít értékéből, ha szinkronizálják. (Ki tudna elviselni egy olyan filmet, mint mondjuk a 12 dühös ember, feliratozva?) De vannak határok. Amikor egy film egyik elemét – zenéjét – felcseréljük, túllépjük ezeket a határokat.
Hogy a feliratos filmek „vissza-csempészésével” a nézők széles rétegeit erőfeszítésre kényszerítjük? Biztosan baj az, hogy a mai széles olvasás-kultúra (kulturálatlanság) sanyarú állapotában hasznos hatással lehet a nézőkre ez az erőfeszítés? Talán ráébreszthet néhány embert arra is: egy idegen nyelv szép is lehet, azonkívül érteni is hasznos. És talán arra, hogy az emberhez hozzátartozik a hangja is, akár a fizimiskája.
Addig pedig: várom a pillanatot, amikor egy sötét vetítőben újra megnézhetem az igazi Hirosimát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 47-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5978 |
