Réz András
avagy a domesztikált végpusztulás
Mindenről a videó tehet. Mi, kérem szépen, csak üldögéltünk békésen a nappaliban, beszélgettünk, néztük a televíziót. Aztán jött a videó. A videótulajdonosok először hazavitték a kölcsönzőből azokat a különösen leleményes lányokat, akiket addig csak a pornómozikban lehetett megkapni – a vendégmunkások társaságában. Így végre intimmé vált a kapcsolat, amelyet a pornómozikban menthetetlenül megzavart a másik harminc férfi lihegése, szuszogása és kéjes verítékezése. A leleményes – és legapróbb porcikájukig megismerhető! – lányok után jöttek a szuperhősök pisztollyal, késsel, nuncsakuval vagy puszta kézzel, jött Drakula és Frankenstein, a Farkasember, a dülledt szemű szörnyek a víz vagy föld alól, a szigetről, az űrből, jöttek a zombik és a kannibálok. Ma már néhány márkáért (dollárért, koronáért, fontért) bárki kikölcsönözhet néhány napra egy könnyed eszkatologikus víziót vagy mulattató nukleáris végítéletet. Űgy tűnik, mintha a videó megjelenésével iszonyatosan megszaporodtak volna a tömegfilmek, s ezeken belül is a horror és az erőszakfilmek. Ha nem hiszik, térjenek be egy nyugati videótékába és nézzék meg a címeket. De ne ítéljünk elhamarkodottan, ugyanis a pusztulás home video formájában domesztikált képei túlnyomó többségükben már a kifejlett videókorszak előtt megszülettek. Drakula gróf például 1921-es – magyar! – megfilmesítése óta személyesen vagy rokonai által képviselve 1984-ig 148 filmben mutatkozott meg, erősen háttérbe szorítva Frankenstein doktort, aki mindössze 96 alkalommal vállalt főszerepet. De a többi műfajról, illetve műfaji alcsoportról is könnyen kimutatható, hogy gyökereik fölöttébb messzire nyúlnak vissza. Igaz, amikor először jelentek meg a film világában, még senki sem tekintette őket műfajnak. Szóval a videó mégis bűnös, hiszen a jelenben sűríti a hosszabb történeti periódusban kialakult műfajokat, s általa lehetővé válik, hogy a néző egy csokorban tekintse meg azokat a műfajú filmeket, amelyek tradicionálisan az időben és a mozikban szétszórtan jelentek meg. Victor Halperin White Zombie-ját és George A. Romero vagy Lucio Fulci zombi-filmjeit körülbelül fél évszázad választja el egymástól, de – hála a videótékának! – ma nem kell hozzá különösebb erőfeszítés, hogy valaki ugyanazon este borzongjon tőlük – otthon, a képernyő előtt. De miért viszik haza a szörnyeket? Megértjük, amikor hazaviszik a leleményes lányokat, megértjük azt is, ha valaki hazaviszi a románcot, kikölcsönzi a hőst, a romantikus elvágyódást, a nosztalgiát. De érthetetlen, miért engedi be otthonába a Gonoszt, a Pusztulást, a Vért, a Mágiát. Avagy: ki az az őrült, aki azért nézi a horrort, hogy utána zombit sejtsen még az ágy alatt is?
A tömegfilmek, s ezeken belül a horrorfilmek is hagyományosan a mozik számára készültek, s nem az archívumoknak vagy később, a televíziónak. A tömegfilmek (műfaji filmek) nézője ugyanis a zárt szerkezetű filmeket a mozibefogadás során mint élményt is lezárja, és világosan szétválasztja az Uránia moziban látottakat a Rákóczi út eseményeitől. A televízióval és a videóval való kapcsolatunk más természetű. Ezen utóbbi berendezések agresszíven jelen vannak az otthonunkban, s velük való kontaktusunk sokkal intimebb. A 250 sorból álló, kisméretű, részleteiben szegényebb videókép befogadása korántsem olyan intenzív, mint a mozifilmek befogadása. A videó (televízió) más tekintetben mégis maradandóbb nyomot hagy befogadójában: ugyanis beépül a család általános otthoni gyakorlatába, helyettesíti, pótolja, kiegészíti a közvetlen emberi kontaktus-formákat. Az egyik esetben tehát meglátogatom a szörnyet a moziban, a másik esetben viszont meghívom a szörnyet vacsorára.
A horrorfilmek védelmében
Nehogy azt higgye bárki is, hogy a fentiek bármilyen mértékben is kétségbe vonhatják a horrorfilm létjogosultságát! A horrorfilmek populáris mitológiája ugyanis alapvető fontosságú társadalmi érték- és viszonyrendszerek hordozója; a rémekkel való találkozásaink igen szorosan hozzátartoznak szocializációnkhoz, társadalmi beépülésünkhöz. S mint ahogy nem kívánom kiseprűzni a kultúrából a tündérmesék rémeit, szörnyetegeit, kegyetlenségeit, ugyanúgy nem kívánom a mozihorrort sem exkommunikálni. Sőt! Kérem, ne óvjanak meg engem a horrorfilmtől, mert lehet ugyan, hogy az elhalóban levő folklór-mítoszoknak a technikailag reprodukálható populáris mítoszok csak gyönge pótlékai, mégis átvállalják valamilyen mértékben a mítosz azon korábbi társadalmi funkcióit, amelyek ma sem maradhatnak betöltetlenül. A félelem és a pusztulás parabolái már közvetlenül a felszín alatt is olyan kardinális kérdéseket tárgyalnak, mint például az ember-természet viszony, avagy civilizáció kontra természet, a világ kontrollálhatósága, az élet és halál egymáshoz való viszonya, a külső és a belső, a saját és az idegen stb. De ugyanezen modellekben megjelenik a társadalmiasított szexualitás és a család, a vad és a szociális agresszió. S mindezen modellek mélyén ősi félelmek, iszonyatok, az állatvilághoz való ősi kötődésből eredő szorongások lappanganak. Arról már nem is beszélve, hogy a populáris alkotások egyben feladatmegoldó modellként is szolgálnak, s bár az általuk javasolt megoldások mindig sztereotipizáltak, az egyedi esetekre csak bizonyos megszorításokkal alkalmazhatók, az, aki követi ezeket a döntési mintákat, nagy valószínűséggel úgy dönt, ahogyan egy konform, de működő közösség döntene.
A horrorfilmek kizökkent világa a film végére újra helyreáll, s a restauráció módja, mikéntje modell-értékűvé válik. S itt nem pusztán az operatív instrukciókra gondolunk: például a vámpír utálja a fokhagymát, az ördög a szenteltvizet. Hanem arra, hogy milyen emberi magatartás lehet eredményes a Gonosszal folytatott harcban. A horrorfilmek nagy tradíciója szerint az ilyen küzdelemben mindig csak az Ember győzhet: mindig találtatik hős, aki sikerrel veszi fel a harcot a deviánssal, a patologikussal, vagy egyenesen a démonival. Mostanában úgy tűnik, mintha ez a tradíció gyengülne. Egyre több az olyan horrorfilm, amelyben a világ rendje még a vége főcímben sem áll helyre. Ne feledjük: Drakula grófnak minden egyes filmben el kell pusztulnia, Frankenstein szörnye nem élheti túl egyik megfilmesítését sem, a katasztrófának kell hogy túlélője legyen, a zombiknak pedig vissza kell térniük sírjukba, hogy ott aludjak örök – ismétlem: örök! – álmukat. A cápát nem elűzni kell, hanem megölni, legyen annak rendezője Spielberg vagy akár Joannot Szwarcz. Ez azonban csak akkor oldható meg, ha az egyetemes ellenség kívül van. Ugyanis, ha belülre került, a Gonosz elpusztítása egyben önpusz-títás is. A belüllevő Gonoszt először kívülre kell vinnünk ahhoz, hogy megkezdhessük a harcot ellene. Elég jól elvagyunk a „kívül megtestesült, nem fertőző” Gonosszal. Sőt! Az ilyen Gonosz még szánandó is lehet. Frankenstein doktor szörnyetege vagy a Gólem formátlansága és emberfeletti ereje ellenére is mutat rokonszenves vonásokat. A nagy „Kong király”, King Kong pusztulásában megtisztul, a „mienk” lesz. Amikor pedig Tokió szinte teljes elpusztítása után szörnyetegek családja boldogan egymásra talál, hogy együtt térjenek vissza arra a lakatlan szigetre, ahonnan az emberek hurcolták el a kis szörnyfiókát, a Gappa-bébit, a néző titokban letörli szeme sarkából azt a könnycseppet, amelyet egyébként sanyargatott árváknak és kitett kutyakölyköknek tartogatott.
Természetesen egészen más a helyzet a „kívül megtestesült fertőző” Gonosszal: a vámpírral és a farkasemberrel. Az ellenük folytatott harc sokkal nehezebb, hiszen harapásuk átörökíti a vámpírságot, a farkasemberséget. Igaz, hogy őket el lehet kerülni. King Kong vagy Gappa, esetleg Frankenstein doktor gyermeke városokat képes elpusztítani, s a velük fémjelezett populáris filmek valójában katasztrófafilmekként működnek. A vámpír és a farkasember viszont individuálisan és alattomban támad. Az ilyen támadásokat ki lehet védeni fokhagymával, kerettel, bibliával, a falra rajzolt pentagonnal. Ha ráadásul az ember nem mászkál az erdélyi hegyekben vagy holdtöltekor, nagy a valószínűsége annak, hogy elkerüli a Gonoszt. (A populáris film ily módon osztja fel a teret és az időt”mienk”-re és”idegen”-re.) A Hősnek viszont – magától értetődően – meg kell találnia a konfrontáció idejét és helyét.
De még a vámpírban és a farkasemberben is van valami szánandó. Ezt a mozzanatot ragadta meg Werner Herzog meta-vámpírfilmjében, a Nosferatuban, ahol Drakula-Nosferatu maga is szenved vámpírságától. A tradíció szerint ugyanis a vámpírnak is van személyisége – csak hasadt. Rokona ez a képlet a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-féle modellnek, ahol a személyiség többé már nem képes elfojtani a gonosz felét, de szenved is tőle.
A horror még keményebbre fordul a „belül levő” Gonosz különböző alfajaiban. Ennek enyhébb változata a Sátán által való megszállottság, a személyiség belülről való dezintegrá-lódása, amely „nem fertőző” (ennek példája az Exorcist: ördögűző) című amerikai film.
A horror horrorja azonban a „belül levő, fertőző” Gonosz, amely a legtisztábban a zombikban jelenik meg.
Kik a zombik és honnan jönnek?
A Gonosznak a populáris mítoszokban való korábban tárgyalt megtestesülései (a vámpírok, mesterségesen létrehozott szörnyek és társaik) a mi kultúránkban is működőképesek. Részint azért, mert valamilyen alakváltozatuk már korábban is jelen volt a folklorisztikus, illetve a populáris tradícióban, részint pedig a filmek által teremtett populáris mitológia révén. A zombik még meglehetősen „idegenek” a mi kultúránkban, bár az egyre intenzívebben terjedő videó-zombik minden bizonnyal nálunk is kiépítik a populáris mítosz tartóelemeit.
Mindazonáltal nem valószínű, hogy a zombik éppoly otthonossá váljanak nálunk, mint például az óriás-majom, a vámpírok vagy a kísértetek. Tőlünk meglehetősen idegen az a folklorisztikus közeg, amelyből a populáris zombi-mítosz kifejlődött. Ez ugyanis karibi eredetű, s szorosan kapcsolódik a voodoo-hithez. Eredetileg a zombik olyan halottak, akiket egy nagy hatalmú voodoo-varázsló életre kelt, hogy őt szolgálják. A zombik élő halottak, személyiség nélküli bábok, gépemberek – önálló személyiség nélküli lények, akik/amelyek csak a varázsló utasításait képesek teljesíteni. A populáris mítosz megőrizte ezeket az alapelemeket (voodoo-varázsló, lélektelen test, teljes távvezéreltség stb.), bár az egyes zombifilmek kisebb-nagyobb változtatásokat eszközöltek az alapmodel-len. Megjelentek olyan zombik, akik félig még őrzik embervoltukat The Dead don’t die (A holtak nem haltak meg), más filmek kiiktatták a voodoo-varázsló alakját Dawn of the Dead (A holtak hajnala), illetve a zombikat a kannibalizmus és a harapva fertőzés mozzanatával gazdagították Dawn of the Dead, Night of the living Dead (A holtak hajnala, Az élő halottak éjszakája); vagy Lucio Fulci zombijai. Még zombi-ellenes zombik is születtek: Dead and buried (Holtan és eltemetve). Más altatók – így például Don Siegel az Invasion of the body snatchersben (A testfalók inváziója) – science fiction-né nemesítette át a zombi-mítoszt, megőrizvén annak alapvető szerkezeti mozzanatait. A populáris filmmítoszban a zombi szinte elpusztíthatatlan, hiszen csak a varázsló elpusztításával lehet a holtakat visszaküldeni a sírba – ha van egyáltalán ilyen varázsló. A zombi-filmek bizonyos változataiban van varázsló, ő az, aki a temetőből vagy a hullaházból állandóan feltölti, sőt gyarapítja „gyermekeinek” seregét. Más változatban a zombik maguk „térítenek”; akit a zombi megharapott, maga is zombivá válik. Aki pedig meghal, rögtön halála után máris zombiként kelhet ki a sírból vagy a hullaház hűtőrekeszéből.
Mivel a zombi-lét nem köthető sem a szívhez, sem az agyhoz, a zombit nem elég lelőni – szét kell lőni vagy fel kell robbantani ahhoz, hogy többé ne térhessen vissza. (Bár van eset, amikor ez sem segít. Gary A. Sherman Frankenstein-szerű varázslója például egészen megviselt maradékokból is ügyesen restaurálja az elhunyt porhüvelyét.) A zombi azonban viselheti a meghalt testvér, szerető, barát arcát, testét, és ilyenkor nagyon nehéz megsemmisíteni a távvezérelt testet.
Miről ismerszik meg a zombi?
A zombi legfontosabb ismertetőjegye: a mozgása, lassú, erőteljes, gépszerű mozgás. (Gyakorlati jó tanács kezdőknek: ha egy zombi-filmben valaki fut, az nem lehet zombi.) Egyenes gerinc, merev ízületek, iszonyatos erő, bulldogra emlékeztető szájzár vagy vaskapocs-szerfi szorítás. A tekintet üres. A zombi rendszerint magán viseli a halál különféle nyomait (az akasztóra kötelének nyoma, a villamosszék elektródjának nyoma), illetve a síri lét nyomait (oszlás, rothadás). A színes filmnek hála, ma már a sminkjéről is megismerszik a zombi: arca, végtagjai kékesszürkék vagy zöldesek, ügyesen felrakott hullasápadtsággal váltogatva.
A zombik többnyire tömegesen közlekednek. Mozgásuk nem olyan magas fokon koordinált, mint mondjuk egy katonai alakulaté, de a zombicsoportok helyváltoztatásában mégis megfigyelhető az irányultság (egy ház vagy egy magára maradt ember bekerítése, egy nyitott ajtó felé való hömpölygés).
Van azonban a zombiknak egy rendkívül félelmetes változata. Ez pontosan úgy fest, mint egy valóságos ember.
A filmi tradícióról
A korai zombí-filmek minden bizonnyal még mint egzotikus horrorfilmek születtek meg. Victor Halperin filmjei (White Zombie; A fehér zombi – 1932); Revolt of the zombies (A zombik lázadása – 1936); Kertész Mihály The walking Deadje (A hazajáró holtak – 1936), vagy Jacques Tumeur / walked with a Zombie-ja, (Egy zombival sétáltam – 1943) még erősen kötődnek a nyugat-indiai szigetvilág folklorisztikus tradícióihoz. Megmutatkozik ez a helyszínválasztásban is, hiszen ezek a filmek rendszerint még visszatérnek a karibi szigetekre. Ez a tradíció a későbbiekben is folytatódott, például John Gilling The Plague of the Zombies (Zombijárvány – 1966) című filmjében. Ugyanezen vonulaton belül megjelentek „átfrankensteinesedett” változatok is (Del Tenney: I eat your Skin; Eszem a bőrödet – 1964), ami arra utal, hogy bizonyos alkotók a zombi-témát visszavezetik a folklorisztikus eredethez, illetve átemelik egy erősebben mitizált filmi műfajba. Don Siegel Invasion of the Body Snatchers (A testfalók inváziója – 1956), majd pedig a műfaj klasszikusának tekinthető George A. Romero filmjei azonban azt mutatják, hogy a tömegfilm világában megszületett egy önálló zombi-tradíció is.
Don Siegel filmjét rendszerint nem a zombi-filmek, hanem a sci-fi-horrorfilmek között emlegetik, azonban éppen ezt a filmet tekinthetjük a zombi-film nagy fordulatának. (Egyébként se hagyjuk magunkat becsapni: a science-fiction keret önmagában véve nem műfaj-meghatározó. A sci-fi sajátos téridejében horrorfilm, szexfilm, gengszterfilm, vagy akár western is létrejöhet.) Ez az 1956-os film vonatkoztatja el először a zombi-létet mint általában vett „agymosott”-létet. Ez a gondolat George A. Romero filmjeiben (Night of the living Dead; A holtak hajnala – 1978) már domináns. A Romero-filmek már voodoo-varázsló nélkül működnek, bennük a zombik maguktól valók és egyetemesek, a filmeket pedig ellepi az általános szorongás.
Az elzombulás
A zombi-film nézője a hőst nem a haláltól félti, hanem a zombivá válástól. A halál nem a legvégső rossz: az irracionalitás terrorjának legvégső pontja a személyiség dezintegrálódása, teljes elveszítése, a kívülről irányítottság totálissá válása. A zombik – a kívülről vezérelt „látszólag-emberek” – egyre többen lesznek, a világ helyrehozhatatlanul kibillen egyensúlyából, hiszen többségbe kerül az abnormális, s szinte örvényként rántja magához a még épen maradt keveseket. És egyre csábítóbbá válik az „elzombulás”: a beépülés az egyre népesebb tömegbe, az egyéni döntés kételyeitől és gondjaitól való megszabadulás lehetősége, a halott – autonóm létének terheitől megszabadított – testvérrel, gyermekkel, szeretővel való egyesülés a függőleges gerincű és merev ízületű tömegben. Különben is... Lehet, hogy az élet új, perspektivikus formájáról van szó... Amikor Gary A. Sherman filmjében – Dead and buried (Holtan és eltemetve) – megérkezünk a történet helyszínére, a hely-ségnóvtábla alatt szerény felirat hirdeti: „A new way to life”, „Új út az életbe” esetleg „Új életforma”. Igen, kérem! A javíthatatlan konzervatívok, a zombiellenes front harcosai küzdenek csak olyan vadul a zombik ellen. Pedig a zombi lehet derék polgár, aki vendéglősként, benzinkutasként, orvosként vagy rendőrként nagyon jól ellátja a feladatát. A zombiellene-sek ráadásul magukra maradnak, s küzdelmük egyre reménytelenebb lesz. A Dawn of the Dead (A holtak hajnala) közegében a zombik többé már nem a démoni erő rendkívüli megtestesülései, hanem a társadalom regisztrált, tudomásul vett – televízióban tárgyalt – rétege, s ezzel maga az emberi társadalom már le is mond a személyiség, sőt, a közösség autonómiájáról, hiszen nem folytat harcot a legvégső ellenség ellen. Míg hagyományosan a társadalom valamennyi csoportja összefog a Gonosz ellen: a deviáns segít a patologikus elleni harcban, s még a patologikus is szövetségessé válik, amikor a démonival szemben folyik a háború, a modern zombi-filmben a deviánsok (egy motoros banda tagjai) kiszabadítják a bezárt, s ily módon neutralizált zombikat. Az elhatalmasodó társadalmi erőszak és a viruló deviancia együttműködik az irracionálissal, a violencia a démonival. Az Ember feladja a harcot a Gonosszal szemben.
A tabuk döntögetésének gyönyörűségéről
A tömegfilmek nézői rendszerint kevésbé válogatósak, mint a művészfilmek „vájtfülű” közönsége. Vannak azonban olyan tömegfilm-műfajok, amelyekkel szemben előítéleteket táplálnak. Ilyen tömegfilm-műfaj a zombi-film vagy akár – hogy a közelmúltból ragadjunk elő egy jobban áttekinthető, fejlődésében is alaposabban vizsgálható példát – a pornófilm. Amikor a pornófilm viharosan rázúdult a világra, a felháborodás, a tiltakozások és a cenzori beavatkozások ellenére is nyilvánvaló volt, hogy hamarosan megdöntetnek korábban szilárdnak vélt szexuális tabuk. Megnyíltak – azóta már be is zártak – a sex-shopok, ezrével születtek soft és hard, néhány perces és egész estes pornófilmek, sőt a műfajnak lettek klasszikusai is. A pornóhullám már levonult, s bár hatása nem egyértelmű, mégis látható, hogy pozitív mentálhigiénés funkciót is betöltött: felszabadított gyötrő gátlásokat, átlépte a szexualitás régen felállított és jelen társadalmi praxisunk által nem igazolható korlátait. A nézők egy része azonban teljes elutasítással reagált a pornófilmekre: az ölelés tabuinak durva megsértése taszította őket. A közönség egy másik része viszont éppen a tabusértés gyönyörűségeiben fürdőzött a pornó-mozikban.
Hasonló a helyzet a zombi-filmek-kel is. Ezek is tabusértő filmek: az öles végső tabuit robbantgatják. Hiszen ha az ember megszabadul a személyiségétől, megszabadul a legvégső tabutól, az öles tabujától is. Sokan vannak olyanok, akik mereven elutasítják a zombi-filmeket, s még többen azok, akiket vonz a tabuk szétzúzásának látványa: kéjesen borzonganak Lucio Fulci agy- és zsiger-kiloccsantó zombijaitól, Romero kannibál-zombijaitól, Sherman fotografálva gyilkoló zombijaitól, akik kéjben fürdőzve ölnek, s ezt még filmre is rögzítik. A néző ilyenkor könnyen „elzombul” és nem veszi észre, hogy a moziban vagy a képernyő előtt ülve az öles és pusztulás ugyanazon képeiben gyönyörködik, mint amelyekben a személyiség nélküli élő halottak.
Hogy mi lesz a sorsa a csak tizennyolc éven felüliekhez szóló zombi-meséknek, nehéz lenne megjósolni. Lehetséges, hogy gyorsan elhalnak, de lehetséges az is, hogy a személyes integritás elveszítésétől való általános félelem még aktuálisabbá teszi őket, s a nézők milliói látják majd megtestesülve szorongásaikat a zombikban, s majd megszületnek az új mesék is, amelyek valahogy így végződnek: „A zombi-fiú és a szép zombi-lány egymáséi lettek, tojáshéjba kerekedtek, a Küküllőn leereszkedtek. Holnap legyenek a ti vendégeitek!”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 31-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5976 |
