Szabó Miklós
A „nagy akció”, melyet Bereményi Géza új filmje egy résztvevő visszaemlékezése alapján felidéz, egy értelmiségi generáció nagy politikai élménye volt. A második világháború előtti utolsó évben; a rohamos német terjeszkedés és a hazai nyilas előretörés nyomasztó napjaiban; azokban a napokban, amikor a németellenes kormányzati szárny legformátumosabb politikai figurája, Imrédy Béla a „szélkifogás” lehetőségei után kapkodva átvált a szélsőséges fasizmus táborába, a népi írók ihlette társadalmi reformtörekvés értelmiségi élcsapata nagy fegyvertényre készül. Sikerült elérnie, hogy az ország égbekiáltó társadalmi viszonyait a leghivatalosabb égisz alatt megrendezendő kiállításon tárja a kormányzat és az „odafigyelő” társadalom elé. Ez a demonstráció volt, lett volna hivatott learatni az évtizedes falukutató, leleplező, tényfeltáró tevékenység vetését, lépéskényszerbe hozva a kormányzatot döntő reformkezdeményezések – utolsó pillanatban való – megtételére.
Az óra alkalmasnak látszik. A kormányzat németellenes szárnya reformokkal kényszerül „lekörözni” a náci demagógiát s mögötte azt a valóságos elégedetlenséget, melyhez a nyilasok már utat találtak. A kiállítás patrónusa maga gróf Teleki Pál, az akkori kultuszminiszter. Ő nyitja meg a kiállítást, majd a megriadt úri establishment reagálását észlelve ő tiltja be néhány nap múlva. A kiállítás, melytől a népi mozgalom szinte minden irányzata azt remélte, hogy utat tör sokkhatásával a népies reformaktivitás hivatalossá válása felé, az elszigetelődés faktorává válik egyik pillanatról a másikra. Valóságos esemény a film témája, noha játékfilmben kerül elénk, minden do-kumentarista „beütés” nélkül. Felidéz egy akciót, mely – nagy remények utáni kudarca által – a történetírás lapjának margójára került, csak a résztvevők és a specialisták emlékében él. Elmerült ama bizonyos süllyesztőbe, noha a népi mozgalom fontos állomását jelentette a Márciusi Frontig éretes kezdete és a fényes szelek diadala között megtett úton. Azt a korszakot, amelyet – Szárszó előtt legalábbis – az ilyen események jellemeztek leginkább.
A kiállítás története kitűnő lehetőséget kínál arra, hogy a film felvesse – hiszen egykor a például vett esemény történése során az élet is sorra felvetette – a társadalomjavító aktivitás sorskérdéseit: reform vagy forradalom? – csak halványan, a horizont messzi kékjébe veszve; oppozíció vagy integráció? – kimondatlanul, de a levegőben annál nagyobb’ feszültséggel ott szikrázva; radikalizmus vagy „kijönni a hatalommal” – ez már konkrétan, a cselekmény szálaiba beleszőve. Ezen kívül pedig a kor társadalomváltoztató irányzatai spektrumának egy jellegzetes szegmentuma. Három reformer áramlat: jellegzetes képviselőivel, kimunkáló műhelyeivel, ezek feszültségekkel terhes viszonyaival: a történelemformáló mozgalom mindennapjaival. Peremükön pedig három más, nem társadalomváltoztató törekvés, mely érintkezik, ütközik és kapcsolódik a reformer törekvésekkel, politikai környezetét alkotja. A sokban eltérő három reformtörekvést az sorolja a spektrum egy szegmentumába, hogy mindhárom valamilyen módon a népi írók ihlette reformtörekvések körébe tartozik, jóllehet csupán egyik a háromból – filmen legkevésbé konkrétan megjelenített – tartozik egyértelműen a népi mozgalom táborába. A film a Horthy-kor egy – a maga idejében nagyon ismert, de ma már csak szakértők által számontartott – reformárumlatával, Magyary Zoltán jogtudós, közigazgatási szakember tanítványi körével foglalkozik a legrészletesebben, mintegy emléket állít neki. Emléket állít, de távolról sem kritikamentes rajongással. Magyary a film központi szereplője, nevével szerepel, nem kulcsfiguraként. Az általa képviselt irányzat nem kifejezetten népies jellegű. Ellenkezőleg, a szó szorosan vett értelmében urbánus. A város közigazgatási helyzete csaknem olyan fontos kérdés számára, mint a nagybirtok által fojtogatott parasztság nyomora. Magyary és a Magyary-iskola meghirdetetten és programszerűen technokrata. Ez akkor nem elüresedett politikai szlogen volt, mint manapság, hanem egy Amerikából indult politikai mozgalom próbálkozása, Howard Scott mérnök kezdeményezése, mely nagy érdeklődést váltott ki a kontinensen. Ha Magyary nem használta – sem a filmen, sem a valóságban – a technokrata kifejezést, csupán azért, mert törekvései tudományos voltát hangsúlyozta és politikai jellegét igyekezett elrejteni a tudományosság védőpajzsa mögé. A szigorú, rezzenetlen arcú Magyary a filmben ízig-vérig tudós. Reform vonala alfája: tudományos módszerekkel végrehajtott tényfeltárás. „Csak a tényeket mondja!” – inti szigorúan a beszámoló tanársegédet, amikor az Teleki öngyilkosságának hírét mondja el. A tanítványai által összeszedett tényfeltáró anyag lényege, hogy minden adata szigorúan ellenőrzött és bizonyított. A reformaktivitás ómegája: szakértő stábot létrehozni, mely a feltárt anyagra támaszkodva bármely kormányzat számára kidolgozhat reformprogramot. Bármely kormányzat számára. Ez a technokrata iskola belső problémája, frivolan pikantériájának is mondhatnánk. Ezt a stábot ugyanis teljes mértékben hidegen hagyja a kormány politikai vonala, melyet reformra inspirál és „szakért”. Természetesen etatiszti-kus kormányokról, erős államiságról lehet csak szó, de annak terrénumán lehet szélsőjobb vagy szélsőbal, de lehet a polgári közép is. A technokratát egyik sem vonzza, egyik sem taszítja. Magyary – a valódi is – hangsúlyozott objektivitással figyel minden etatisztikus kísérletre, minden új igazgatási eljárásra. A fasiszta Itáliában ugyanúgy tesz tanulmányutat, mint Amerikában és – nagy politikai szenzációt keltve – a Szovjetunióban (erre a filmben célzás is történik). Számára a közigazgatás politikai tartalom nélküli technika, a modern államot pedig egyre nagyobb mértékben ennek a technikai dimenziónak jelenléte, sőt eluralkodása jellemzi. Közigazgatásra minden rendszernek szüksége van, hangoztatja szüntelenül a filmben, reformstábját bármely változás számára neveli. A film drámai csomópontján: a kiállítás betiltásakor Teleki szájából el is hangzik a vád: „Te bolsevista vagy, vagy náci?” Az utóbbi lehetőségre a film kegyetlen élességgel utal. Magyary rezzenetlen arccal elnököl tanszéke egy rendezvényén, amelynek keretében egy náci államtitkár (valóságos személy, megtörtént esemény!) előadást tart a lerohant Lengyelország megszállási közigazgatásának rendszeréről. Ebben a pillanatban esik be a terembe Teleki tanársegédje a miniszterelnök öngyilkosságának hírével.
A film azt sugallja: Magyary technokratizmusa a nácik által ugyanúgy megvalósítható, mint a kommunisták által. A történeti idő előrehaladtával ez is felmerül a filmben. 1944 véres napjaiban a professzor már-már eszelősen veri tanítványai fejébe: ők az egyetlen garnitúra, mely a jövő kormány számára kész reformtervvel rendelkezik. Ez a reformterv a film hangütésében a technokrácia karikatúrájává lesz. A világégés közepén Magyary megszállott görcsösséggel lovagol – mint óriási fontosságú reformterven – Nagybudapest létrehozásának programján. Senki sem kívánja jelentőségét kisebbíteni, de az ország sorsfordulóján mégiscsak kicsinyes, periferikus igazgatási kérdés ez. Ide juttatja szűklátókörű technokratizmusa a tudóst, aki 1938-ban valódi prófétai megszállottsággal küzd azért, hogy a kiállítás feltárja azokat az égető társadalmi problémákat, melyeket pusztán közigazgatási úton már nem lehet megoldani, mert egységes társadalmi-politikai átalakítást igényelnek, messze túlnőve azon a körön, melyet a legtágabb értelemben véve sem lehet közigazgatásként leírni. Noha a filmhez nem tartozik és lényegmegragadó invencióját nem csorbítja – hiszen a technokra-tizmus szatírája nagyon is indokolt –, meg kell említenie a történésznek, hogy a történeti Magyary „jobb volt” ennél a film által róla adott képnél. Noha valóban igyekezett ezt leplezni, nem értékelt egyformán minden etatizmust, hanem egy demokratikus változat volt a mintája: Roosevelt New Deal-je. Ez iránt igyekezett felkelteni – talán sok technokrata illúzióval, viszont (Zilahy Lajos mellett ő is) nem egészen sikertelenül – Gömbös érdeklődését. Stuckart államtitkár tanszéki előadásába is több „csavart” rakott bele a történelem, mint ameny-nyit a film (nem hibája!) érzékeltet. Elhangzik: a német államtitkár a belügyminiszter vendége – neki tesz tehát szívességet a professzor. Ez a belügyminiszter pedig nem valami náci szimpatizáns, hanem Keresztes-Fischer, a kiugrási politika legfontosabb kulcsfiguráinak egyike.
A másik irányzat, a Magyary tanszék „szomszéd vára”, a rivális értelmiségi csoport: Teleki Pál tanszéke. A gróf maga köré gyűjtötte a reformgondolatokat tápláló fiatal tudósokat és lehetőséget adott nekik az adatgyűjtésre, biztatta őket. Az áttelelő népi reformtörekvésnek fontos legális fedezéket jelentett a Telekitanszék. A harmadik reformáramlat a szoros értelemben vett népi tábor. A szétzúzott Márciusi Front „dek-koló” radikálisai. Míg Magyary és Teleki névvel szerepelnek, valódi mivoltukban, ennek az áramlatnak filmbeli vezéralakja fiktív név: Török Imre, de ábrázolása jól érzékelteti a történeti mintát: a modell egy valóságosan létezett Imre: Kovács Imre, a Néma forradalom szerzője. Ő a radikális. A filmben úgy tűnik fel, hogy éppen elviszi a rendőrség, egy műve miatt – a célzás az említett könyv ügyére utal. Megjelenik egy rajongó fiatal nő: a valódi Kovács Imre ilyen sikereiről is híres volt. A paraszti származását provokatíve hangoztató népvezér – mint a valóságban is – nem nélkülöz aranyifjú vonásokat: társasági ismeretsége révén szerez a film hősének, a faluról éppen feljött paraszt diáknak házitanítóságot egy mulatós grófi palántánál.
A kettős reformműhely környezeteként, politikai működési feltételeként jelen van a filmben a három másik irányzat is. Legfontosabb a műhely patrónusának, Telekinek szerepe. A filmben megmutatott alakja a hatalom és reform több korszakra érvényes, mondhatni „örök” viszonyának példázata. A politikus nem reformot akar, de – feltehetően – akarja azt, hogy a nagy fenyegetettség napjakban a kiálfítás jótékony sokkterápiával felrázza saját táborát, az úri társadalmat, és szabad kezet biztosítson e hatás a németellenes politika számára, ha nem is reformokra, de a feszültségeket csökkentő szociális intézkedésekre. A filmbeli (és a valóságos) Teleki nem csupán politikus, hanem politikába keveredett tudós is, akinek professzorként, mentorként is szívügye tehetséges fiatal értelmiségiek pártolása. Az örök paradigma: meddig van arról szó, hogy leszerelje, integrálja, a rendszer medrébe terelje a veszedelmessé válható reformaktivitást, s meddig valóságos fogékonyságról törekvéseik iránt, igazi empátiáról indulataik tekintetében. A modell jól ismert és a filmből is kisejlik: A „szelek” manipulálása: kifogni a szelet az ellenségek (nyilasok, Márciusi Front) vitorláiból és befogni a parasztgyerek értelmiség, a technokrata szakszerűség jobbító indulatának szelét a veszedelmes vizeken hajózó kiugrási kormányok vitorlájába. Az ellenzékiséget rendszerbe illesztő politikus szerepe, akinek „felfelé” képviselni kell a radikális védenceket, „lefelé”, feléjük, a hatalmat. Milyen mértékben őszinte Teleki, milyen mértékben mondja saját véleményét s milyen porcióban a miniszter kötelező szövegét, amikor a nagy akció – neki ugyanúgy nagy akciója, mint akik benne bíztak – nein sikerül? A provokált úri társadalom nem jótékony sokkot él át, hanem „túlreagál”. A film remekül mutatja ezt be. A nézőként kivonult katona- és rendőrtisztek ábrázatát, a fokozódó hisztériát, amely sodrában idős úriemberek utcagyerekként tépik le a „botrányos” diagrammokat, egészen addig, amint az aranyifjú gróf, a hős „tanítványa” azt vágja a gróf miniszter szemébe, hogy Károlyi legalább a saját vagyonát akarta kiosztani, de az ő – Teleki – földjei Erdélyben maradtak. A kétfelé politizáló miniszter megkapja csalódott tanítványaitól, hogy bizony ő is csak gróf, és megkapja osztályos társaitól, hogy leégett demagóg gróf, aki mások pénzén nagylelkű.
A reformműhelyek társadalmi-politikai környezeteként ott van a grófi család is, ahol a film hőse házitanító. Az apa, az idős gróf másfajta társadalomátalakításra játszik, ö is „újító”. Mindenben. Saját futballcsapatot treníroz birtokán, sportrepülő – és béreseiből nyilas különítményt állít fel. A minta itt is valóságos lehet: Festetics Sándor, a kacskaringós múltú nyilas arisztokrata.
Másfajta irányzat is tartozik a politikai környezethez. Nadányi jogász professzor, Magyary és reformtörekvései elszánt ellenfele, ő a régivágású, úrias, – ahogy akkor mondták – a „csáklyás” liberalizmus harcosa. Jelszava: a tudomány autonómiáját, pártatlanságát nem szabad semmivel, reformokkal sem csorbítani. Az egyetemen, a diákság körében nincs helye reformműhelynek. A professzor látványos fohásza a szent tudományhoz a reformellenes ancien regime-dema-gógia bravúrja. De nem csak erről van szó: ugyanez a professzor sírva fakad Teleki öngyilkossága hírére: nem a személy halála miatti megrendülésből, hanem mert eldőlt számára: nem maradhatunk ki a háborúból.
A film legfontosabb ábrázolási rétege: hogyan élték meg mindezt a résztvevők, a reformaktivitás részesei. Elsősorban tanítványként. A filmrendező viszonylata, amely a kapcsolatokat szervezi, tanítványi viszony. Magyary-tanítványok és Teleki-tanítványok tábora rivalizál a filmben. Közöttük pedig a parasztból lett fiatal értelmiségiek, akik behozhatják a műhelybe a harmadik tanítómester: az Élet, a Falu, a Parasztság tanítását. Ebből az életből kell-e tanulni vagy a tudomány módszereiből? Úgy ismerni meg az arató paraszt munkaráfordítási teljesítményét, ha gázálarcban, mérőműszerrel kipróbáljuk és lemérjük, vagy hagyatkozunk annak a társnak a tudására, aki maga is aratott? A parasztból lett hős mestere lesz az aranyifjú grófnak, a státus szerint, miközben ő tanulja tőle és nővérétől az úri világot.
A film minden, csak nem nosztalgia. Már az indulás sem ez: a fiatal paraszt hisztérikus, családi ellenzést lerázó menekülése az egyetemre. Ahol a pedellus lekezelő pökhendisége csupán a kisebbik rossz. A nagyobb a sikernél kezdődik. A naiv fiatalember önkéntelenül bevágódik a rideg magatartása alatt érzelmes Magyarynál, aki örül, hogy segíthet egy valódi paraszt-diákon. A történés feltárja a műhelyek mérgezett belső életét. Mindenki imitált naivitást, gondosan felépített alakítást szimatol, gyanakszanak, hogy a fiatalembert hozzáértők kitanították arra, hogyan bánjon a népbarát professzor gyengéivel. A Magyary tanszék a Teleki tanszék beépítendő ügynökét sejti benne, aki jött a kiállításszervezés titkait kifürkészni. Teleki – nem túl rokonszenvesnek ábrázolt – tanársegéde gonosz ellenségessége pedig egyenesen azt érezteti: a politikai rendőrség besúgóját véli az új kollégában. Ezek a műhelyek éppen azok nem voltak, ami miatt nosztalgiát érezhet irántuk az, aki nem élte át: nem voltak meleg emberi közösségek.
A film elmondatja, metakommuni-katíve – a nagy akcióról és résztvevőiről az utókor ítéletét. A kiöregedett főhős napjainkban elviszi fiát, a „mai fiatalt” Magyary kommunistává lett, haldokló, legkedvesebb tanársegédjéhez, ő sem tud többet mondani, mint technokrata mestere a történelmi fordulón: lám megcsináltuk Nagy-Budapestet. Ennyi tellett a népiességbe oltott technokráciától. A fiú rezzenetlen arccal, megindulás nélküli közönnyel hallgatja a haldoklót és apja emlékező lelkendezését a kiállításról. Az apát másik színész játssza, mint a fiatal éveiben küzdő hőst, fiát pedig ugyanaz a színész, amely őt fiatalon. A fiú közömbössége, saját ítélete: ha ma volna fiatal, ő sem ezt tenné már; nyilván nem úgy értve, hogy nem tenné azt, ami a harmincas évek viszonyaiból eredt, hanem úgy: nem tenné azt, ami annak az egykori tevékenységnek mai megfelelője. A fiú nem tanítvány. Nincs mestere, nem része tanítványi közösségnek, s ami fő – nem is hiányzik neki, nem igényli ezt az „istálló-meleget”. Rideg kívülállása erősebb tartást ad neki, másrészt – nem érzi úgy, hogy egykori mozgalmával értékes, emberileg gazdagabb lehetőséget adó közösség veszett el.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 07-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5970 |
