Mátyás Péter
John Merrick, az elefánt-ember története az utóbbi évek egyik legzajosabb nemzetközi sikere. Számtalan színpadi bemutatót követően a különlegességhez, s a fekete-fehér technikához vonzódó David Lynch filmre vitte.
A torzszülött, akinek anyját négy hónapos terhesként fellökte egy elefánt, az 1880-as évek Londonjában él. Bytes vásári kikiáltó mutogatja jó pénzért, míg egy ambiciózus orvos, Frederick Treves gondjaiba nem veszi őt. A film egyrészt Merrick társadalmi felemelkedésének helyenként groteszk ábrázolása, másfelől önmagának mint embernek az elfogadtatása. Amikor az orvosok már lemondanak róla, a 23. zsoltár felidézésével Merrick a vallásos hit fogalmát az emberiségbe vetett hitté tágítja. Ezzel rokon motívum a Szent Fülöp székesegyház makettjének felépítése a képzelet segítségével, s az a jelenet, amelyben hősünk felolvas a Rómeó és Júliá-ból, a szeretet, a fantázia nagyszerűségének vallomásaként. De ez a hittétel önmagában kevés. A testben egészséges, ám lélekben torz gondnok felborítja a makettet, a színházban pedig a félig állatnak, félig embernek öltözött színészek éppoly tapsot kapnak, mint a díszpáholyban ülő hősünk. Az emberi teljesség felismerése és megvalósulása között nagy szakadék tátong. Az elefántember álma a szépség és szeretet forrásáról, édesanyjáról, s arról, hogy másokhoz hasonlóvá legyen, azért is halálos, mert a film fölvázolta valóságban mindvégig idegen maradt.
Igaz, Lynch művének jó-néhány gyönge pontja van. Indokolatlanul és érzelgősen sokat sírnak benne. Motiválatlan Treves doktor gyötrődése is, hiszen ő már a kezelés elején tisztában van szerepével. A főszereplőn kívül szinte mindenki kissé felszínesen és sematikusan jellemzett, mély emberi sorsok hiányában néha csak tanmesének érezzük a drámát. Végül a rendező nem bízott a képek példázat-erejében, a felcsendülő olcsó, bombasztikus szöveg nem erősíti, ellenkezőleg: gyengíti a látványt. Mégis, megoldatlanságai ellenére Az elefántember figyelemre méltó alkotás. Jelentősége Lynch filmezési módszerében és technikájában keresendő. A mű a klasszikus horror atmoszférájával indul: a torzszülött híre vonzza a közönséget, a film az elefántember megjelenését készíti elő. Ködös utcák misztikumot sejtetnek, néhány ugrásszerű vágás a váratlanság érzetét kelti. A néző egy folyamat részese lesz, amely kérlelhetetlenül halad végcélja felé. Merrick arca gondosan felépített párhuzamos montázson belül jelenik meg, az őt észrevevő ápolónő eszeveszett sikoltozása közepette. Harminc perc telt el – - hitchcocki idő! – s mi mégsem ijedünk meg. Az ok a filmben működő másik mechanizmusban keresendő. Ennek során fokról fokra megismerjük az elefántembert, látjuk korábban lepelbe burkolózva, félhomályban testének domborulatait, később sziluettjét is. Információkat is hallunk róla, így mikorra megjelenik, már túlságosan ismerjük, semhogy megijedjünk. Nem is ez Lynch szándéka. A film nem ellenérzést vár a nézőktől, hanem azt, hogy szimpatizáljon a hőssel, ugyanakkor a szorongás, az emocionális feszültség leköti figyelmünket, s fogékonnyá tesz az értékek befogadására. Ezzel abszolút feszültséget teremt, amely több – más, mint a horror feszültsége. Az elefántember megjelenéséig minden az iránta érzett kíváncsiságunk köré szerveződik. Ettől fogva a mű az emberek viselkedését, a torzszülött rájuk tett hatását vizsgálja. A film bevonja addig szemlélődő nézőit a történetbe.
A fekete-fehér technika egyszerre kettős célt szolgált. Sötét sarkok, szürke házak, a színek kontrasztos kezelése a német expresszionizmus hatását tükrözik. Lynch többek közt Wiene, Murnau, Lang hagyományainak méltó folytatója. Ugyanakkor a film ragyogó korrajz a múlt század végi Londonról. Az utcák, a mutatványos sátrak sötétjére szinte pimaszul felel Treves vakítóan fehér otthona, vagy a pompázatos színházterem – éppen csak jelezve gazdagság-szegénység ellentétét. A mozdony, a hajó, a gyárkémények, a gépek az ipari haladás szimbólumai, de a gőz, a füst, a piszok, a nedvesség Londont inkább a civilizáció pusztuló színterének, mint világvárosnak láttatja.
Ez a környezet kiemeli és ellenpontozza Merrick „tisztaságát”. Az emberek gyakran álmodnak a lélek nemesedéséről. Az elefántember jóságába saját vágyainkat vetíthetjük bele. De ahogy ez a lélek torz külsőbe költözött, úgy a mi vágyaink is deformálódnak, s lesznek jelképes és valóságos normák, korlátok foglyai. Egyéni és társadalmi élmény bravúros összekapcsolása, hogy a végzetes balesetet felidéző álom alatt gőzgépek kattognak. Úgy tűnik, hogy amit „fejlődésnek” nevezünk, nem ad megnyugtató választ a humánum kérdésére. Ebben az olvasatban Lynch filmje mintha Russell ironikus fintorára rímelne. „Az amőbától az emberig vezető folyamat a filozófusok előtt nyilvánvaló haladásként jelent meg, noha egyáltalán nem ismeretes, vajon az amőba is egyetértene-e ezzel a véleménnyel.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/12 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5959 |
