Báron György
„Én a priori nagyon kevéssé érdeklődöm a történet iránt, amit elmondok, csak az elmondásának módja érdekel, egyedül ez a fontos” – mondta Hitchcock André Bazinnek. A filmművészet történetében talán senki sem forgatott Hitchcocknál izgalmasabb, feszültebb, talányosabb történeteket. E történetek néha túlbonyolítottak – mint a Szédülésé –, banálisak – mint a Madaraké vagy a Psychoé –, igen gyakran pedig minden józan emberi logikának ellentmondanak. Világuk, első látásra, akár valamely divatjamúlt családi képeslapé. Jól frizírozott hirtelenszőke, hideg szépségek (gyanúsak!), tömöttvállú zakókban járó, peckes, kissé merev úriemberek, a Women’s Weekly ideálja szerint berendezett, unalmas átlaglakások és irodák, még az autók is mintha inkább önmaguk képeslapreklámjai lennének, mintsem egyszerű közlekedési eszközök.
Elfogult híve vagyok Hitchcocknak, de megértem ellenzőit. Nehéz ellentmondani, mikor diadallal sorolják a történetek bőven burjánzó logikátlanságait, az akciók között terjengő unalmat, a képi világ kínos „csináltságát”, az áporodott díszletszagot, a film-gyári fodrász kezenyomát a hősök frizuráján. Ilyen hibákat egy Derrick- vagy Tetthely-krimi soha nem engedne meg magának. Azokban minden olyan káprázatosán „valóságos”, legalábbis emlékeztet arra, amit a tömegkommunikációs kultúrában „valóságként” sugallnak nekünk, a természetes helyszínektől a szereplők látszólag lezser, fesztelen mozgásáig és stílusáig. Nincs felesleges mellébeszélés, akció akciót követ. Hivatkozzék a Hitchcock-prókátor a káprázatos technikai trükkökre, a szellemes képi megoldásokra? Buzgó cinéphilek magánügye, akik örömmel fedezik fel Hitchcock ihletését Truffaut, Chabrol és a többi buzgó cinéphil filmjein. De mit kezdjen vele a mozinéző, aki – érthetően – nem túlzottan fogékony a kocsizások szépsége, a vágások ritmusa iránt?
Dőljön hátra a székében, hagyja a ruhatárban elfogultságait, és próbáljon meg elhelyezkedni Hitchcock világában (nem nehezebb, mint az Ozéban vagy az E. T.-ében). S egy ponton elkezdi feszengően rosszul érezni magát. Úgy érzi, valami nem stimmel. E világban minden túlzottan tökéletes. Telnek a végtelennek tűnő percek, és nem történik semmi. Emberek jönnek, mennek, whiskyt isznak, beszélgetnek – s közben nő a feszültség, mert ez a világ valamit rejt. Minél több idő telik el, annál erősebben érezzük: mindjárt szétrobban. Hiszen mi magunk is szétrobbantani szeretnénk. Aztán kiderül, hogy semmi sem stimmel, valóban. Nem úgy, mint egy átlagkrimiben, ahol meghal valaki és többen gyanúsíthatok. Nem, itt a főhősről többnyire kiderül, hogy egész másképpen hívják, mint azt eddig hitte, az áldozat újra feltűnik – vagy csak azt hisszük? – a város utcáin, néhány madár őrületbe kergeti a városlakókat... ilyesmik. A világ kibillent sarkaiból, s kiderül, amit díszletnek láttunk: díszlet. Elfordul, akár egy tökéletesen berendezett forgószínpad, s mögötte rémületes dolgokra nyílik kilátás.
Az 1958-as Szédülés – Hitchcocktól szokatlanul – úgy kezdődik, mint egy igazi krimi: fergeteges üldözéssel, háztetőkön át. Aztán kiderül: ugyanúgy nincs köze a valódi történethez, mint a Psycho elején annak a ténynek, hogy a hősnő meglép főnöke pénzével. Soha nem tudjuk meg, kit üldöztek, miért, és elfogták-e egyáltalán. Új történet kezdődik, melyben egy gazdag vállalkozó nyomozó-hősünkkel figyeltetni kezdi öngyilkosságra hajlamos feleségét. Az asszony egyre titokzatosabban viselkedik, de hosszú ideig nem történik semmi. Csak a suhanó autók és baljós fenyegetést hordozó San Francisco-i utcák. Aztán az asszony öngyilkos lesz, s hősünk keserű önváddal konstatálja: nem tudta megmenteni. Később mintha feltűnne a halottnak vélt feleség, akit a saját szemével látott a magas toronyból lezuhanni. Ki ő? És ki halt meg, ha az „áldozat” él? Egyáltalán, ez az asszony-e az áldozat, vagy csak a hasonlóság kísérteties? S ha azonos is azzal a nővel, akit hősünk eddig megbízója feleségedként ismert, valóban a megbízó felesége volt-e? Semmi sem biztos, talán már az utcák és az autók sem valódiak. Aztán minden kiderül, a mozaikkockák összeállnak, a világ azonban már véglegesen kifordult sarkaiból. Minden megtörténhet... Kimegyünk a moziból és szomorúan – vagy örömmel – konstatáljuk: a mester megint az orrunknál fogva vezetett bennünket. Már abban sem vagyunk biztosak, önmagunkkal azonosak vagyunk-e. S körülöttünk minden – a házak, az autók, a bútorok, a fákon ülő madárcsapat – gyanús, iszonyúan gyanús...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1985/12 52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5958 |
