Sipos Júlia
A Magyar Filmgyártó Vállalat – a MAFILM – felszámolási eljárása a végéhez közeledik. A felszámolás ugyan nem érinti a stúdiókat, lévén önállóan gazdálkodó jogi személyek, de a hazai filmgyártás infrastrukturális hátterét szolgáltató MAFILM csődje mindenképpen befolyásolja a magyar film sorsát.
Erről beszél Simó Sándor a Hunnia, András Ferenc a Dialóg, és Kardos Ferenc a Budapest Stúdió vezetője.
A MAFILM felett már az elmúlt év őszén megkondult a vészharang, akkor jelentkeztek az első hitelezők (például a TB), majd azóta a többi, és folyik egy külső cég által vezetett felszámolási eljárás.
– Ez az átmeneti helyzet hogyan érintette a stúdiók működését?
Simó Sándor: Ezalatt a pár hónap alatt sehogy.
– Kaptak valamilyen tájékoztatást erről az eljárásról?
Simó Sándor: Kaptunk egy meglehetősen lakonikus hangú levelet, majd később saját kezdeményezésünkre részt vettünk egy megbeszélésen, melyen jelen volt a MAFILM igazgatója, a felszámolási biztos –, akit a bíróság nevez ki –, valamint a Magyar Mozgókép Alapítvány képviselője, hiszen az állami támogatást a Magyar Mozgókép Alapítványon keresztül kapjuk. Én úgy gondolom, hogy a nemzeti filmgyártás csökkentett mérték szerint, de fenntartható a MAFILM nélkül; nem lehetséges, hogy a filmművészet egy ipari bukással ilyen egyértelmű és feszes kapcsolatban legyen. Magyarországon a MAFILM jelenti a filmipart. Filmipar nélkül elég nehéz filmművészetet elképzelni, de nem lehetetlen. A MAFILM jellegzetesen kelet-európai méretű filmipari vállalat volt Magyarországon, filmet másféleképpen is lehet gyártani
– A MAFILM nemcsak a gépeket a szolgáltatásokat jelenti, hanem szakembereket is. Mi történik velük?
András Ferenc: Valóban a szakemberállomány a legnagyobb kincs. „Túlélésükre” sokféle példát láthatunk. Olaszországban vagy Franciaországban önálló vállalkozóként, vagy kft-ben dolgoznak maszkmesterek, fővilágosítók, akik a lámpákkal együtt hozzák kis csapatukat, mint az operatőr a kamerát...
Simó Sándor: Mulatságos, hogy ha Magyarországon öt évvel ezelőtt, mondjuk, egy világosító nem lett volna állásban, bármelyik rendőr közveszélyes munkakerülésért elvihette volna. Itt mindenkinek munkakönyves állása volt, a rendezőnek is, a különböző film-szakalkalmazottaknak is. Nyilvánvaló, hogy ebben a pi-a-co-so-dá-si folyamatban (nem tudom, a szótagolás szerint éppen hol tartunk) egy filmszolgáltatásokat végző vállalat, a MAFILM, nem tud ezres vagy több százas létszámú szakalkalmazotti gárdát állásban tartani. A kérdés jelenleg az, hogy a „mindenki állásban van” és az önálló vállalkozás között hogyan lehet olyan átmenetet teremteni, amelyben ezek az emberek megőrizhetik a szakmájukat, tehát, például, egy világosítónak ne kelljen villanyszerelőként dolgoznia. Nekünk ugyanis az az érdekünk, hogy ezek a szakemberek itt maradjanak a szakma környékén.
– Legalábbis a legjobbak maradjanak a szakmában...
Simó Sándor: A linkóciakért, akik eddig is csak a kenyeret pusztították, senkinek sem fog fájni a szíve, de a jók maradjanak itt. Nélkülük ugyanis sem a sokat emlegetett nemzeti filmgyártást, sem a legkülönbözőbb szórakoztató és külföldről érkező bérmunkákat nem lehet jó színvonalon megcsinálni.
– Mindenképpen egy egységes szolgáltatórendszerre gondolnak a jövőben is?
Kardos Ferenc: A magyar film önmagában nem alkalmas arra, hogy eltartson és üzemeltessen egy ilyen háttéripart.
Simó Sándor: Egyetlen szolgáltató szervezet vagy több? Abszolút nem elvi kérdés, de ha egyáltalán elvi oldalról megközelíthető, akkor piacgazdálkodási szempontból – a több mellé kell a voksot lerakni.
Kardos Ferenc: Ne felejtsük el, a drágább alapszolgáltatások a fontosak: műtermek, hangstúdiók, keverőberendezések. A kisebb technikai eszközök bérelhetők, lízingelhetők...
Simó Sándor: Ha a következő években a külföldiek és a sokcsatornájúvá váló televízió jelentkeznek a piacon, mondjuk 10-50 vagy 100 milliós rendelésigénnyel, akkor természetesen én támogatnám, hogy egymással versengő vállalatok gyártsák a filmeket.
– A filmgyártásnak az „átépítés alatt” is „zavartalanul” folynia kell. Látnak-e kezdeményezéseket arra, hogy létrejöjjön egy plurális kiszolgálópiac? Én olyan egyéni akciókról hallottam, hogy néhányan megvették a MAFILM felszámolása alatt a hangtechnikai berendezéseket...
Simó Sándor: Eléggé behatárolható, hogy az egyes ember mit tud megvenni a berendezésből, bár lehet, hogy az én fantáziám csekély és valóban, van aki elővesz a zsebéből több száz milliót. Egy utómunkára szolgáló komplett hangtechnikai stúdió ugyanis – több száz millió forint. Nem véletlen, hogy a MAFILM egyetlen ilyen működő stúdiójának nem született riválisa. Léteznek különböző – elsősorban zenei hangfelvételre szolgáló – stúdiók, ezek olykor bekapcsolódnak a filmgyártásba, de ilyen feladatot professzionálisan elvégző stúdiók nincsenek. Komoly berendezés, tudtommal, nem került magánkézbe.
– Van-e valamilyen stratégiájuk, akár közösen kialakított, akár stúdiókként eltérő?
Kardos Ferenc: Mi elsősorban filmszalagra dolgozunk és örülünk, hogy a MAFILM folyamatosan működik, ezt a fajta technikai szolgáltatást ma is a MAFILM-től vesszük igénybe. A dokumentumfilmes vagy televíziónak szánt munkáinkat videóval oldjuk meg, ezekben pedig a piaci viszonyok szerint áralkukat folytatunk, és megpróbáljuk a legjobb technikai színvonalat a legolcsóbban megszerezni.
Simó Sándor: A MAFILM árainak növekedése és szolgáltatási képességének alkalmi zűrzavarai miatt, de legfőképpen a finanszírozás gyengesége miatt mi az elmúlt időben nagyon olcsó filmeket próbáltunk csinálni, egészen az extrém olcsóság határáig. Ebben a kényszerhelyzetben bizonyos művészi érdekesség, sajátos minőség született, a film piacképessége azonban romlott. Szeretnénk többet fordítani a filmekre. Az állami forrás csak csökken – akár reálértékben, akár összegszerűen – ezért próbálunk más forrásokat felkutatni... Mindig is készítettünk dokumentumfilmeket, ezt folytatnánk, és szolgáltatnánk publicisztikai részanyagokat a televíziók számára. Bedolgozói vagyunk például a Centrál Express című új magazinnak. Bár szeretnénk a Magyar Televíziónak dolgozni, jelenleg sajnos nem tartozik sem partnereink, sem megrendelőink közé. Ha lesznek új televíziók, szívesen dolgoznánk műsorrendelésekre, sorozatokat készítenénk, de elsősorban megőriznénk játékfilmstúdió jellegüket.
Kardos Ferenc: Egyelőre kicsik vagyunk ahhoz, hogy egyedül dolgozzunk ki stratégiákat, közös filmszakmai stratégiára van szükség, és már meg is tettük az első lépéseket.
– Melyek ezek a bizonyos kezdőlépések?
András Ferenc: A Mozgókép Alapítvánnyal együtt a magyar filmszakma jelen szeretne lenni, amikor a MAFILM végső sorsáról döntenek... Még csak kialakulóban vannak elképzeléseink. Szeretnénk létrehozni egy olyan Magyar Mozgókép Részvénytársaságot, amely egyszerre szolgáltató, forgalmazó és gyártó cég, ehhez tartoznának a játékfilmstúdiók. Tehát a feje tetejéről a talpára kellene állítani az egész filmszakmát.
– A privatizáció vajon milyen érték- illetve tulajdoni határig folytatható?
Simó Sándor: A korábbi, tulajdonosi, tehát minisztériumi állásfoglalás valamennyi filmszakmai vállalatra 25 százalék plusz 1 szavazatnyi tartós állami tulajdont tételez. Az értékesíthető részre nincs semmiféle megkötés, külföldié vagy belföldié is lehet. Egyébként mulatságos kérdés, hogy ezek a stúdiók milyen vagyont képviselnek, mi az, amit privatizálni lehet. Aztán mi lesz az 1000 valahányszáz magyar film sorsa, amelyek többségükben mégiscsak ezekben a stúdiókban készültek?... Most úgy tetszik, mintha kialakulna a közös álláspont, mégpedig, hogy egyetlen alapítványba – amely azonban nem a Magyar Mozgókép Alapítvány – kellene valamennyi résztulajdonosnak a nála levő részjogokat bevinni és ily módon megspórolnánk egy mérhetetlen hosszúságú és költséges jogi processzust.
– Tehát a különböző stúdiókban készült filmek joga egy közös alapítványé lenne?
Kardos Ferenc: A helyzet tovább bonyolódik, mert a jogoknak egy részét már eladták. Mi nem szeretnénk megismételni azt a vitát, amelyet a magyar szakszervezetek játszanak a vagyonelosztásnál. A MOKÉP azt az álláspontot képviseli, hogy a film az övé, a Hungarofilm azt, hogy az övé, a Stúdiók legalább bizonyos résztulajdonokat vallanak magukénak. Egy tény: ezek a filmek eddig mind a magyar nép közpénzéből készültek, tehát érdemes lenne ezt bevinni egy olyan alapítványba, amelynek célja a magyar film támogatása, oda forogna vissza ez a pénz. Ebben valamennyi jogtulajdonos egyetért.
Simó Sándor: A kutya ott van eltemetve, hogy valamilyen módon ért egyet, de nem egészen azonos módon.
– Melyek a fő nézeteltérések?
Kardos Ferenc: Az arányos visszaforgatás körül folyik vita. Mi úgy gondoljuk, hogy elsősorban a filmgyártást kellene támogatni. Természetesen ez nemcsak a meglévő néhány stúdiót érintené, hiszen a filmgyártó szervezetek szaporodnak. A nemzeti filmművészet továbbélésének egyik bázisa lehetne ez a „filmjogalapítvány”. A műholdas, sokcsatornás televíziózás beindulásával ezek a jogok várhatóan fölértékelődnek, és igazi forrást jelenthetnek.
Simó Sándor: Azért volna fontos ez a külön forráslehetőség, mert ebben a pillanatban a magyar film állami támogatása egyforrású, a Magyar Mozgókép Alapítványon keresztül kapjuk a pénzt. Ez a másik alapítványi támogatás is ugyanúgy pályázható volna, és ehhez csatlakozhatnának a magánvállalkozók, az új „Weiss Manfrédok”, akik fontosnak érzik a magyar film ügyét. Azokban az országokban működik jól az alapítványi támogatási rendszer, ahol sok az alapítvány. Így vádolhatják a Mozgókép Alapítványt, mintha semmi nem történt volna, ugyanúgy osztják el a pénzeket mint régen: régen is egy kasszából fizettek, most is.
A Hunniában az állami támogatás aránya változik, költségeinknek jelenleg egy kicsit több, mint a felét állami pénzből, a többit pedig egyéb fonásból fedezzük.
Kardos Ferenc: A Budapest Stúdió filmjeinek a felét alapítványi pénzből gyártottuk, a többire máshonnan szedtük össze a pénzt.
András Ferenc: A Dialógban más a helyzet, nagyon keveset kapunk, ezért több a „más forrás”, koprodukciók, magánpénzek... ,
– A magyar filmek jelenlegi művészi állapota összefügg a gyártás, a háttéripar válságával...?
Kardos Ferenc: A változás megviselte az alkotókat. Új témákat, új módon kell filmre vinni. A forgalmazási gondok pedig az önbizalmunkat rongálják.
András Ferenc: Szerintem van kölcsönhatás, mert igazán jó művészi alkotás csak szabad alkotói légkörben születhet. A helyzet nyomasztó. Amikor az ember mentőöv után kapkod, nem arra figyel, hogy világcsúcsot ússzon.
Simó Sándor: A magyar filmek jelenlegi művészi állapota nem a háttéripar válságával függ össze....
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1992/11 40-41. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=595 |