Bérczes László
„Nekem nem a pénz kell, nekem Zarnyiroga kell!” – kiáltja a tüzes ifjú. Kiáltottak már hasonlókat ismert klasszikusok is Shakespeare-től Schillerig. Remekmű születése tehát nincs éppen kizárva. Igaz, említett klasszikusaink hősei nem mindig jutottak el a megnyugtató happy endig. Ahadov filmjében van happy end, bár a film nem ezért rossz. Végül is megnyugtató érzés a (boldog) véget látni, melyben a virágokkal borított tadzsik lankákon átszellemülten közelít egymás felé a tadzsik ifjú és a tadzsik leány, mellettük kis barátjuk, a tadzsik kisfiú nyargalászik, fején katonatiszti tányérsapka, kezében műanyag gépfegyver. Közben lágyan, érzelmesen dalolnak a hegedűk.
Egyszerű szerelmi történetet látunk, kissé sablonos fordulatokkal. Dehát melyik szerelmi történet nem sablonos? Ez akár még érdekes is lehetne, hiszen évszázadok és civilizációk találkozási pontján játszódik. A hófödte hegyek közé zárt kis faluban farmernadrág és török bugyogó, számológép és öszvér, birkák és televízió furcsa szimbiózisában él Szultanhodzsa és népes családja. Esténként a férfiak külön asztalnál esznek, teáznak és számolnak, a nők némán hímeznek, félszemmel a tévét nézik, félszemmel a férfiak óhajait lesik. Ez a ház „a tisztelet és a megmásíthatatlan törvények otthona”. Miközben a földbirtok helyére a slusszkulcs és a színes tévé lépett, a családban az ősi patriarchális rend még mindig szent és sérthetetlen. „Amíg én vagyok itt a házigazda...” – kezdi minden döntése indoklását Szultanhodzsa, a korántsem bölcs, de tekintélyes nagyapó. Neki tetsző vejjel így tette tönkre már egyik lánya életét és ugyanezt tervezi most a bizonyos Zarnyiroga és a tüzes ifjú esetében. Csakhogy kitör a lázadás, a lány az ólba zárkózik, a gépfegyveres unoka elbujdosik, a mindeddig hallgatag anya pedig előkapja a puskát és a citromfák közé dörrent.
A lázadásra azonban túl sokat kell várni. Ezalatt megsavanyodik a hihetően tiszta és nemes alkotói szándék. Nincs okom kételkedni abban, hogy valós problémával foglalkozik ez a szovjet film. Bizonyára fantasztikusan izgalmas az a furcsa vegyület, ami a huszadik századi „fejlődés” abszurd ütemének és az ázsiai falucska ősi, természetes idejének találkozásakor egyetlen család életén belül kicsapódik. Csakhogy ezzel a sajátos tartalommal nem tud mit kezdeni az átlagfilmek didaktikus közhelyeiből építkező forma. Az első pillanattól tudjuk, kik a jók és kik a rosszak. (A rosszak kövérek, kopaszok vagy bőrkabátot viselnek, a jók pedig fiatalok és szépek.) És mivel a jók győzelme is kezdettől nyilvánvaló, megállapíthatjuk, hogy minden úgy jó, ahogy van. Legalábbis a tadzsik lankákon.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/01 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5939 |
