Turcsányi Sándor
„Különc volt, aggályosan erkölcsös, és ugyanakkor fura mód nyugtalan” – jellemezte Kundera a Tréfa egyik hősét, Kostka doktort. Jan Nĕmec filmje, Az ünnepségről és a vendégekről, arról a vendégről szól, aki nem hajlandó részt venni a boldogságpartiban, akinek tudván tudnia kell, mennyire (nem) számíthat vendégtársai szolidaritására. Annál inkább a szíves házigazda gyilkos sértettségére és rendőrkutyáira. Mégis megszökik. „Ő az, aki nem alkuszik” – írja róla Jozef ©kvorecký. A kis pápaszemest, Jirkát, még mi is fölismerjük. Vastag feketekeretes szemüvegében ügyetlenkedik, fekete-fehér elő-Woody Allen: Jiři Menzel. A cseh újhullám rendezői közt szokásban volt föltűnni egymás filmjeiben, egy-egy szerepet valamelyik pályatársra osztani. Lehetetlen volt nem demonstrálni az összetartozást. Játszott Krejčik, Vlačil és mind a többiek.
Kundera Tréfájából Jaromil Jireą készített filmet, Kostka doktor szerepében Nĕmec szökött vendége: Evald Schorm. E két filmszerepe önmagáért beszél. Milyen volt ő és hogyan látták pályatársai. Az ember éppen lehetett különc, aggályosan erkölcsös, aki nem alkuszik, de a filmrendező? Magányos alak a kor cseh hullámlovasainak össztáncában. Közéjük tartozik, hangja mégis más. Ezt ugyan elmondhatnánk bármelyikükről, hiszen így az egész az egész, ám Schorm mássága más. Ő még másabb. Van hajlíthatatlanabb (tán Juráček), de nincs pesszimistább. A legszomorúbb: Evald Schorm. A magányában örömét lelő végeérhetetlen szomorúsága az övé. Samotář. Kereshetjük a titkot, hisz a magánakvaló filmrendező olyan, mint az érintetlen utcalány. Kereshetjük a titkot, mert ez a piszok tévé majdnem teljes Schorm-életműsorozatot ad.
A televízió Evald Schorm-életműsorozatot ad. 1964 és 71 között csinált filmeket nézhetünk, s akad egy utóirat 1988-ból, egy elkésett levél, egy tizenhét évig elveszettnek hitt, eltűntnek nyilvánított személy, immár végérvényesen utolsó üzenete. Mi a dolgunk, mire számíthatunk? Hihetjük, foteljeinkben pompeji strázsán ülünk, hisz körülöttünk a szobában is romok, egy nagy rom kisebb darabkái. Számíthatunk egy kis nosztalgiára, egy valaha volt (istenem, milyen közeli és távoli) világ, egy társadalmi rendetlenség valóságos rendszerének nyomai láttán. Régi ©koda, amint befordul oda, ahol Prágában akkor még villamos járt. Egy-két ismerős megszólítás, az elmaradhatatlan Kladno, Bohdalová. Alig mozdulva sörért nyúlni, várva, hogy a szánkba röpül Bohdalová térde, és csak meg kell csókolnunk. De Bohdalová nem jön. Brejchová jön. Magyarán, e várakozás nem, vagy alig is nyerhet kielégülést a filmek láttán. Schorm hőse, mostanra tudhatjuk, nem rendszerspecifikus. A schormi ember minden rendszerben megtalálhatja a helyét – a helyüket nem lelők között. Mindenütt ugyanazt látjuk, gyárban, mezőn, a háznál, mellékes hát a hol. Egy habitus, egy személyiségtípus könyörtelen eltiprásának vagyunk folyamatos tanúi. A magára, ízlésére fikarcnyit is adó ember végső, elemi reakciójába, a nekem ehhez (már) nincs gyomrom zsigeri válaszába ütközünk szinte minden filmben, minden képben. Nyugodtan hagyhatjuk az aligmúltat, melyik rendszer kedveli az ilyesmit? Kinek kellenek a finnyásak, a mimózalelkűek? Hát nem látod, karnyújtásnyira a cél, épül a házunk (Oroszországház, Európa-ház), te ne izélj már! Aki alkatilag alkalmatlan a kicsi (valójában nagy és még nagyobb) kompromisszumokra, menthetetlenül elveszett. Torz akkord az isteni szimfóniában, idegen test, s a velejéig egészséges szervezet, a társadalom kilöki magából. Csakhogy nincs határ, vagy hol van a határ, meddig lehet elmenni, meddig tart a semeddig. Ráadásul e virtuálisan vagy sehol sem létező határt sem magad jelölöd ki, hanem Nĕmec keretlegénye húzza szorosan köréd a sarkával a gondosan ápolt erdei út fehér gyöngykavicsába. Schorm a permanens megalkuvásra képtelen ember teljes ellehetetlenülésének krónikása. Lépésről lépésre követ, precíz és szomorú. Finnyásan precíz, persze, róla van szó. Meg rólad. Az ügyesek csak mint az elnyomó hatalom végrehajtói érdeklik, hisz szabad, az senki sem lehet.
A hatvanas évek szocialista filmtermésének kiemelkedő darabjait ma néző fiatalabb érdeklődő joggal csodálkozhat, hogy hogy nem az összeset a Betiltott filmek című sorozatban látja. Nekünk nehezen megfejthető, mi volt az a titkosírás, az a tolvajnyelv, amin a hatalom és a művészek alkuja folyt. Hihetjük, a kód naponta változott. Néha nemcsak a tűrt és tiltott közti különbség tetszik misztikusnak; szelektív vakságra gyanakszunk bizonyos támogatott művek esetében is. Az éberség lanyhulásáról beszélni nyilván hülyeség. A fegyverkovács és a páncélműves még oly vonzóan romantikus, örök párviadalát sem vehetjük tudomásul hamiskás vigyor nélkül. Öreg filmesek és levitézlett politikusok visszaemlékezéseit hallgatva megbizonyosodhatunk, ha volt titok, hát jó helyen volt, szeplőtelen száll sírba vélők.
Itt van mindjárt egy „problémás” film. Evald Schorm ezerkilencszázhatvannégyes első munkája, a Mindennapi bátorság a kor filmcsinálásának kedvelt helyszínére, a gyárba viszi nézőit. Tágas üzemcsarnokot látunk rögtön az elején: mint ahogy az írásban e jelzős szerkezet (az üzemcsarnok mindig tágas), úgy az ezt megmutató képek máris egy egész (film)világot raknak föl. A mai néző viszont kéjes döbbenettel nyugtázza, hogy itt leköpnek egy axiómát. A „munkásról csak jót” máig alapkövetelmény. És nem arról van szó, hogy rossz lenne, még csak nem is arról, hogy ő is ember, hanem arról, hogy rosszul érzi magát kék bőrében. Ezt nehezen bocsátják meg neki. A munkásosztály hőse inkább ösztönösen érzi azt, amit a következő mű immár mérnök főszereplője (mindkettőt Jan Kačer játssza) tudatosan él meg. Hogy nem kell a kutyának sem. És nem csak az ízlésről, a tűrőképességről van szó. Az ember természeténél fogva társas lény, feltétlenül tartozni akar valahová, valakihez és valakiknek. A munkásalak ezért még súlyosabb áldozatokra is képes, elsajátít egy frazeológiát, elhisz célokat, megtanul álmokat. Mégsem sikerül semmi, mégis minden rossz. Felismerése tudássá formálódik, a homlokára van írva, valaki az öltözőben gombostűvel a hátára tűzte: más – magyarul: hülye – vagyok. A helyzet reménytelen, de élni kell, hátha mégis... Nem kell hosszú idő, két év csupán, hogy belássuk: azt se kell.
A következő film, A tékozló fiú, a hős öngyilkossági kísérlete után kezdődik, az elmegyógyintézetben. Ez esetben tehát valóban létkérdésről van szó, nem elég csupán ízlésbeli elkülönböződésekről beszélni, nem elvek és azok fenntarthatósága, puszta élete a tét. Élni kell, mondja az elmegyógyintézet orvosa, de ekkorra már több mint egy órát láttunk Schorm filmjéből, szavait nem vehetjük komolyan. A rendező szerint élni nem más, mint szüntelen beletörődni; folytatólagos öngyilkosságok megszakítatlan sora; amely csak saját természete miatt nem torkollik azután tényleges fizikai pusztításba. Többnyire. Élni, és ennek tudatában lenni, enni és aludni. Hogyan? A külvilág regisztrálható pusztulása ellen logikusnak tűnik a kárpótlást a még látszólag megmaradt tereken, a legszűkebb körben keresni, a végleges ellehetetlenülés, belvilágba szorulás előtt. De Schorm legsajátabb környezetünkről sem mond vigasztalóbbat. Enni; aludni? A knédlihegy és a tétova ölelés ugyanúgy külvilági paraméterek szerint olyan, amilyen. A bensőséges agresszivitás még nagyobb szenvedést okoz. Az öngyilkosság csak látszólag kategorikusabb nem a tágabb s szűkebb világnak, mint az életben maradás, a hazudozás. Schorm A tékozló fiú végén a hazugság nélküli életben maradással ijesztget. „Azért én nem szeretlek” – mondja a film során újból és újból szerelmet valló feleségének (Jana Brejchovának) az örök idegen hős. Hazugságok nélkül csak a bolondokháza marad, mi más. Nincs szabadulás, a sárga ház – immár szavak nélkül – olvad szét az égi fényben. Döbbenetes zárókép. A magányos cellaablak mint Antonioni labda nélküli teniszjátéka: életedre magad maradsz.
A film egy másik szívszorítóan szép jelenetében a sokadik diliházi télak után a szatírnak, kéjgyilkosnak vélt főhőst mezei munkán dolgozó, sokszoknyás parasztasszonyok üldözik kapával, gereblyével. Fölülről, oldalról, mindenhonnan láthatjuk a rémületes, és mégis komikus hajszát. Benne van az egész film, az egész életmű, filmtörténeti, művészettörténeti mércével mérten is egyedülállóan magasztos perc.
A Mindennapi bátorság és A tékozló fiú immár szétválaszthatatlanok, együtt foglalják el helyüket a filmművészetben. Számomra közéjük tartozik Schorm harmadik filmje, az 1967-ben készített Kamasztársadalom is. Pedig más vidéken, más emberek: gyerekek között járunk. A második vagy harmadik folytatások sok esetben az előzményekről beszélnek. Első megközelítésben erről van szó most is. Egy gyerek; egy kislány kilátástalan harca a kívülrekedés ellen. A munkás, a mérnök után most a kisdiák szenved. Nem folytatásról tehát, hanem ugyanarról van szó. A gyerek kellett ahhoz, hogy a mondatot be lehessen fejezni. A kissé szájbarágósra sikeredett címfordítás mindent elárul. A pontos fogalmazáshoz szükséges a fekete és fehér erős kontrasztja, az ártatlan és kegyetlen gyerekvilág. A gyerek még fedetlen szívvel folyamodik az elfogadásért. Összes opportunizmusunk ott van esdeklő tekintetében, minden érzéketlenségünk egy hirtelen kitörő bakfisvigyorgásban. Schorm egy ábécéskönyv érthetőségével járja körül harmadszor is ugyanazt, míg maga is el nem jut a végső kétségbeesésig. Már mindennek vége.
Pedig csak most jön a java. Nyakunkon a négyszázegyedik csapás, jönnek a „hatvannyolcas események”. 1968-ra a cseh újhullám a csúcsára érkezett. Forman – utólag tudjuk már – elkészítette összes otthoni filmjét. Chytilová túl van a Százszorszépeken. A Szigorúan ellenőrzött vonatok és a Szeszélyes nyár Menzel, az Intim megvilágításban Passer, Az ünnepségről és a vendégekről Nĕmec nagyságát dicséri. A számtalan azonosságon túl e műveknek volt egy azonnal szembeszökő közös vonása. Az összetéveszthetetlen, szatirikus látásmód. A legalább annyira artisztikus, mint folklorisztikus cseh humor. A csehség kvinteszszenciája. Schorm munkái egyedül állanak tragikus humortalanságukkal – és mégis... És mégis száz szállal kötődnek. Az a különálló, mogorva alak is ezekhez a vidám fickókhoz tartozik.
Jozef ©kvoreckývel közösen írt forgatókönyvből 1968-ban elkészíti A pap végét. Kacagtató, csehes tragikomédia, egy nagy színész, Vlastimil Brodský jutalomjátéka, Schorm evangéliuma. A sekrestyés-álpap természetesen sorolódik a helyüket kereső hősök közé, Schorm-figura, egy fontos különbséggel: ő – ha csak napokra, percekre is – révbe ér, az övéi között van. Bele is hal. Minthogy evangéliumi történetről van szó, ez nem is annyira meglepő. Szamárháton érkezik, megcselekszi a kötelező csodákat, majd oldalán a két latorral a megfeszített pózából hull alá. Bukott angyal. Schorm megcsinálta legcsehebb, legújhullámosabb filmjét. Jézus Krisztus a cseh bukolikában, és a végén lehet zokogni. Említhetnénk itt az irodalom és az újhullám kapcsolatát, ez mindig szóba jön. Inkább egy komoly felfedezés, bizonyító erejű lelet: a disznóölés. A könyörtelen idők apró szemű barátainkat sem kímélték. Ha a mozivásznon disznóölést látunk, már kereshetjük is a vérszomjas cseheket. A cseh újhullám nagyobb pusztítást vitt végbe a kurtafarkúak táborában, mint akárhány száj- és körömfájás.
Viszont elmúlt – az ilyesmin mindig újra döbben az ember – 1968 is. Az új mozi nem ’68-ban hunyt el, volt még két fényes éve. A lassan elfészkelődő hatalom nem hullákat és börtöntöltelékeket gyártott. Munkába menekülő szerencsések, világgá szaladt europeerek örökszáműzöttek, alkoholisták, roncsok maradtak utána, mint bárhol Kelet-Európában. A schormi hős kedvére elvegyülhetett, immár senki sem találta helyét, jobb volt nem tartozni sehová. Azt keresni, azt nyomozni, ki kivel van, nyaktörő, gerincroppantó, egyszóval öngyilkos vállalkozássá lett. Már csak a marslakókban lehetett megbízni. A sötétség birodalma minden fronton lidércfényes diadalt ült. A kelet-európai mozi szédületes gyorsasággal és egy fénymásoló pontosságával képbe is álmodta mindezt. Gojko Mitičtől Jancsó Miklósig mindenki erről beszélt. Schorm sem tétlenkedett, 1969-ben forgatott Hetedik nap, nyolcadik éjszaka című filmjében ugyan ott szerencsétlenkedik megint Jan Kačer, de éveken át gondosan ápolt baja immár népbetegség. Mindenki máshol van, ki ér rá foglalkozni vele. És tényleg jönnek a marslakók.
Ám a legrettenetesebb csoda is csak három napig tart. Újra színesedik a világ. Schorm csinál még egy filmet, színeset. A Kutyák és emberek, bár ugyanarról szól, mint az eddigiek (annyival leszünk okosabbak, hogy a kutyáknak sem fenékig tejfel ez a kutyavilág), mégis egyedülálló fejezete az életműnek. A legszembetűnőbb felismerés, azon túl, ami egy kultúra, egy világ megjelenése az egyes műben, hogy megint elképesztően jó újhullámos filmet csinált, hogy ím, csodák csodája, mindent tud a filmről. A három epizódból álló fabulafüzér első darabja egy burleszk, egy igen tág, de mégis csak keretek közé szorítható műfaj tökéletes gyöngyszeme, viszont benne van Antonionitól A tékozló fiún keresztül Menő manóig (hol volt az akkor még!) az egész rohadt cirkusz, úgy, ahogy van. A tékozló fiúból egy egész jelenetet idéz: a hajszát. Ugyanazok a termetes asszonyságok ütnek rajta egy szál emberen. De itt már kutyába se veszik a komikus hőst. Alig húszperces, reneszánsz mesterek műgondjával megcsinált betetőző, öszszefoglaló alkotás.
Aztán egyszer még megtréfál bennünket e mélyen vallásos rendező a bibliával, nevethetünk Zsuzsannán és a véneken, és vége. 1971-ben tényleg vége mindennek. Schormnak elege lett, még inkább elegük lett belőle a cseh film akkori zsebcézárainak. Barrandov kapui bezárultak, az oda vezető utakat mind lezárták. Előtte. A Kotva és a Lucerna amerikai meg szovjet filmeket ad. Bár a munkába menekült maradék újhullámosok filmjeit öt-hatezren is megnézik Csehszlovákia-szerte, ez mégsem az igazi. Sörtől fogékonyult, Prágában kalandozó magyarok kedvenc kultúrprogramja a Laterna Magica lett. Ez fénykorát az otthonába száműzött Schormnak köszönhette ugyan, de elvetemült mozirajongók szemében azért mégiscsak obskurus dolognak számított. Akkortájt eszmélkedő generációmnak csak a sör és Spejbl, Hurvinek számított komoly üzenetnek, valutának. Az újhullám jégkorongozók és Martina Navratilová képében jelentkezett. Egy prágai dzsesszklub, a Reduta, és egy brüni pantomimes, Polívka tűnt aktuális tárgyalási alapnak. Lehetett retrospektív vetítésekre járni, és voltak a betiltott, láthatatlan filmek. Az újabbakat inkább egy jó röhögés, az elpusztíthatatlan svejkolás reményében nézte meg az ember. A cseh újhullám valamikori lovagjai moralizálásokban és szociális tanmesékben állítottak kevéssé maradandó emléket a dögszagnak. Chytilová elkészítette Egyet ide, egyet oda című legrosszabb filmjét.
Ám nemrégiben jóra fordult minden. A tetemhegyek fölött bársonyos fuvallatok támadtak, bár a szagot nem sikerült elűzniük. Schorm, tizenhét év után újra kamerák mögé állt. Legendás – mindannyiunk számára oly ismerős és megnyerő – félénksége, félelmei, melyekről meghatóan emlékeznek barátai, ©kvorecký és Gazdag Gyula, nem bizonyultak alaptalannak. Újra elénk lép Kačer és Brejchová, az immár hervadásnak indult szépasszony, de kit érdekel már a térde? A végeredmény, a Tulajdonképpen nem történt semmi Chytilová elébb említett mélyrepülését idézi. A nyolcvanas évek végére szétlövetett minden vasárnap. A napjaink cseh filmjében oly gyakori szociális nyavalygást a széthulló családról ismerjük otthonainkból, tudjuk ezt mi is ilyen rosszul csinálni. A bemutató után pár héttel Schorm meghalt. Gyászunk érte szól, és sajnálhatjuk magunkat is, többek között Evald Schorm 1971 és 88 között el nem készített filmjeinek fájdalmas hiánya miatt.
Ki fog azokról írni?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/11 16-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=592 |
