Filmvilág

Forgatókönyv Valerij Brjuszov regénye alapján

Tüzes angyal

A sötétségben először szemek jelennek meg. Szemek, test nélkül. Néha suttogást hall Ruprecht, néha pedig visszafojtott kuncogást. Igyekszik a suttogást megérteni. De csak töredékek jutnak el az értelméig. „Szép, erős férfi”, „És milyen tanult”, „Biztosan ért a kardforgatáshoz” stb., de a hangok foszlányszerűek, bizonytalanok, és távoli dobpergésbe vesznek. Aztán a dicsérők helyébe egy másik, becsmérlő csoport lép. Egy sóhajtást hall, amely megtévesztően hasonlít Renáta hangjára: „Túl van az ifjúkoron” – egy kárörvendő hang: „Öreg szamárbőr”, „Sokat tanult, mégse tud semmit”, „Látod a vérfoltokat?” „Már számon se tartja, hány ember vére szárad rajta”, „Neki sincs sok hátra”, s így tovább.

Vidám, megszégyenítő nevetés a válasz. „Jó, jó!” Egy kedves női hang, Sarraska hangja súgja: „Ne félj semmit, ez csak a visitatio.”

A sötétség lassan ritkul, mintha csak a szem szokna hozzá, a dobpergés egybemosódik, mintha a föld morajlana, és a kékes szürkületben a szoba falai rázkódni, repedezni kezdenek. Ruprecht körberohan, a falaknak támaszkodva, de a falakból kezek lökik vissza a szoba közepére. Ekkor az egyik fal szörnyű dübörgéssel leomlik, mögötte a csillagos lég, ahova egy ismeretlen erő az önkívületében üvöltő férfit kitépi.

A légörvényben Ruprecht karjai vadul kalimpálnak a levegőben, keze kétségbeesetten kapkod egy fogódzó után, s meg is leli. Vastag, fekete szőrcsomókat érzékel, ijedtében rögtön el is ereszti, ekkor zuhanni kezd, úgy, hogy amint ismét keze ügyébe kaparintja, jobb híján ebbe kapaszkodik görcsösen. Némi egyensúlyba kerül, s ekkor konstatálja, hogy egy óriási fekete bakkecskén lovagol.

Alattuk Köln város fényei távolodnak, ahogy a kecske mind messzebbre száll. Ruprecht kezd megnyugodni, mert olyan élményben van része, amely bármennyire is szokatlan, legalább már hallomásból ismerős. Lassan megtanulja kormányozni is a bakot, nem kapaszkodhat túl erősen a szarvába, mert akkor az állat felkapja a fejét és rugdalózva felfelé száll. A város kis fényponttá zsugorodik mögötte.

Erdők felett repülnek és a férfit ismeretlen örömmámor fogja el. Akaratlanul felkiált: „Huj! Huj!” Több oldalról is válasz érkezik „Huj! Huj!” A lég zenével és elektromossággal van tele, s most látja, hogy nincsen egyedül, itt is, ott is repülő testek sejlenek. Valamennyien egy sziklás hegyoldal felé tartanak.

A sziklás hegyoldalban egy kürtő ásítozik. Vörös fény világítja meg, mintha eleven testen nyílna, a fák úgy veszik körül, mint szeméremrést a szőrzet. A kecske hirtelen ereszkedni kezd és kormányozhatatlanná válik. Lüktető zene tölti be a tért, mint egy testet. Ágak csapódnak a férfi arcába, vagy mintha haj fonódna rá.

Egy tisztáson huppan le a kecskéről, többször is bukfencet vetve a hirtelen földet éréstől, s a kecske a fák közé rohan. Nagy nevetés fogadja Ruprecht érkezését. Feltápászkodva látja, hogy hahotázó férfiak és nők gyűrűje veszi körül, egyrészük különböző kosztümökben, de nagyobb részük meztelen, mint ő maga is. „Újonc! Újonc!” – kiabálják. Ruprecht szégyenkezve eltakarja a szemérmét. Szerencsére mások is landolnak mellette, ezzel megosztva a társaság figyelmét. Sokan mint rég nem látott barátok üdvözlik egymást. Ruprecht mellé egy meztelen lány lép: Sarraska. Arca szeplős, szeme kedvesen bandzsít egy kissé, fogai, ha nevet, látszik, hogy szabálytalanul nőttek.

A kezét nyújtja. Ruprecht rövid habozás után elfogadja. A lány egy erdei út felé vezeti, amelyből lépcső bontakozik ki, felfelé. Visszapillantva látja, hogy Ruprecht esetlenül tartja másik kezét a szeméremszerve előtt.

A lépcsőn felfelé a sötétből a sánta szabó válik ki, kezében a megcsinált öltözet ruhával siet le Ruprecht felé.

Ruprecht átveszi, sietve belebújik. Ekkor fentről csúfondáros nevetés hallatszik. A lépcső tetején egy díszes páncélba öltözött lovag áll, pallosára támaszkodva, leeresztett sisakrostéllyal. Körötte félkaréjban kevésbé díszes páncélzatú lovagok, valamennyiük arcát elfedi a sisakrostély.

Ruprecht nem felel. Két apród egy óriási díszpárnán kardot visz elé. Nyújtják, hogy vegye el. Fenn a lovag kísérete gúnyosan nevetgél. Egyikük lesétál, kardja hegyével játékosan a levegőt szurkálva.

Ruprecht: Számtalan ütközetben, amelyben dicsőséggel vettem részt, kiérdemeltem ezt a címet.

A lovag felcsapja rostélyát, amely alól egy majompofa vigyorog Ruprechtre. Ugyanakkor szemtelenül megcsiklandozza kardhegyével a férfi állát. Ruprecht haragra gerjedve felragadja a párnáról a kardot. A kard azonnal kettétörik, csak a markolat és egy csonk marad a kezében. A csonkkal a majomra tör, aki visítva elrohan társaival együtt. Ahogy hátat fordítanak, látszik, hogy csak elöl viselnek páncélt, majomülepük meztelen piroslik az éjszakában. A fákra ugrálva eltűnnek az erdőben, csak a díszes páncélzatú lovag marad a lépcső tetején. Ruprecht elszántan felé lép. Megáll előtte, megérinti. Az üres páncél összeomlik. Ruprecht eldobja a kardcsonkot.

A lépcső tetején gazdagon felöltözött hölgyek koszorújában egy királynői tartású asszony tűnik fel, hogy szemügyre vegye a férfit. Int, hogy Ruprecht kövesse.

A menet vörösen világító kürtőhöz tart. Ruprecht Renáta hangját hallja. „Tégy mindenben aszerint, ami a szokás, de tartsd az ujjaidat keresztbe.”

A vörös kürtő, amelyen átlépnek, egy cseppkőbarlangba vezet. Ruprecht konstatálja, hogy Sarraska nem követi ide őket. A királynő és kíséretének arcszíne elkékül, arcukon és kezükön kék váladék, mint bőséges izzadság folyik alá. Ruprecht elejti a felé nyújtott kezet.

A falakon kígyók tekeregnek. A folyosó vége felvöröslik, és amint odaérnek, egy vakító piros öblösödésben, amelyet kék lángok nyaldosnak körül, egy óriási, ruhába öltözött macska, és egy hatalmas termetű testőr között megpillantja a Szörnyet. A testőr, jobbjából el nem eresztve háromágú szigonyát, kockázik a macskával. A kockákon pöttyök helyett mágikus jelek és ábrák.

A Szörny ekkor lehunyt szemét egy pillanatra felnyitja, hogy szemügyre vegye. Egyébként végig lehunyt szemmel hever kényelmes trónusán, mint akit untat az egész eljárás, és tűri, hogy a királynő haját fésülgesse, míg a kíséret hölgyei versengve manikűrözik fekete, karmokban végződő kezeit.

Testőr: Készen állsz arra, hogy mindent, amit szentnek neveznek, megtagadj?

A tanúságtételre újabb, apró és nagyobb szörnypofák sereglenek oda, akik a férfi minden szavára örömujjongásba törnek ki. Ruprecht eközben szorosan préseli egymásra keresztbevetett ujjait.

Nagy örömujjongás, denevérek szállnak a térségbe, apró csengettyűkkel a nyakukban. A macska és a testőr abbahagyja a kockajátékot. A testőr felemelkedik, és szigonyával háromszor a földre koppant, a koppanások egyre erősebbek, míg az utolsóra felmorajlik a föld; a Szörny is felnyitja a szemét.

Testőr: Most pedig két csókkal megpecsételheted Leonhard mesterrel kötött új szövetségedet.

A Szörny fekete, ráncosbőrű, karmokban végződő kezét nyújtja. Ruprecht feléhajolva megcsókolja. Ekkor a Szörny felemelkedik. Hátat fordítva felhúzza palástját és ülepét dugja Ruprecht felé. Szörnyűséges, szőrös és vörös ülep ez, amely valahogyan mégis egy emberi arcra emlékeztet. Ruprecht leküzdve undorát, megcsókolja Leonhard mester ülepét, amely válaszképpen egy pukkanással kis zöldes váladékcsomót lövell az arcába. Nagy örömujjongás. Leonhard mester, a Szörny megfordul, és emberfeletti hangon megszólal.

Leonhard: Örvendj, szeretett fiam, fogadd testemet, jelemet, és hordozd azt mindörökké.

Szarva hegyével megérinti Ruprecht mellét, a szíve felett. A ruha az érintés nyomán sisteregve kiég. A közönség „Amen”-t rebeg az aktusra.

Ruprecht: Tudni akarom, és kérlek, mondd meg nekem, hol van jelenleg az általad is ismert Otterheimi Heinrich gróf, és hogyan találhatom meg őt.

Leonhard elkomorulva visszaereszkedik trónusára, újra lehunyja a szemét, arca ezer ráncba fut, s felnyög, mint akit csalódás ért. A testőr fenyegetően felkapja szigonyát, a macska is felugrik.

Leonhard: Távozz! Talán később választ fogsz kapni szemtelen kérdésedre.

Fejét az Éj Királynője ölébe hajtja, riadtan és bosszúsan. Ruprecht letörli a zöld váladékot arcáról, és a kürtő kijárata felé tart.

A kürtő körüli tisztáson javában áll a bál. Ruprecht, akit nem ismert kábulat tart hatalmában, tehetetlenül tűri, hogy Sarraska táncba rángassa. A zene mintha a föld alól jönne, a talaj helyenként felvöröslik és vörösen lüktet a dobok ritmusára. Egyébként mindenütt kígyók és békák nyüzsögnek. Sokan pedig a tánc hatására önkívületbe esnek, s nem törődve semmivel, a földön párzásba kezdenek, mint az állatok.

Egy hosszú asztal mellett lakomázás, tivornya zajlik. A vendégek közé mindenütt kis démonok keverednek, de korántsem mindegyikük taszító, akad közöttük nem egy rokonszenvet ébresztő, vonzó alak. Egyikük jóízűen rágcsál egy nagy darab húst, csak amikor végzett vele és elveti a csontot, látszik a markában tartott kis kézfejen, hogy egy csecsemő alkarját falatozta. Másikuk az asztalon ugrálva, a vendégek tányérja felé guggolva, vörös kaviárt pottyant az alfeléből. Sarraska kínálja vele Ruprechtet, aki viszolyogva eltolja magától a tányért.

Sarraska: Nyugodtan eheted, semmi bajod nem lesz tőle, sőt nagyon fog ízleni. Ez egy barátunk a tengeralatti birodalomból. Csak a kedvünkért öltött emberformát. Vajon amit a halak pottyantanak, ikrát, hogy utódjuk keljen ki belőle, nem veszed-e meg drága pénzért és fogyasztod jóízűen, mint kaviárt? Mi itt nem teszünk mást, mint a többi ember, csak szenteskedés és alakoskodás nélkül.

Ruprecht bámulja, amint Sarraska biztosan nyúlkál az asztalon tekergő kígyók közt, újabb falatokért.

Sarraska: A papok ígérik, hogy a paradicsomban ember és állat szeretetben fog együttélni. Nohát, itt úgy veheted, hogy már a paradicsomban vagy. Utolsó szombaton egy farkassal szeretkeztem.

Sarraska: Mindegyik más. De a magja mindnek hideg. Ma a te ölelésedre vágyom.

Sarraska egész testével ráfonódik, és olyan csábosan mosolyog Ruprechtre, hogy az kezdi minden ellenállását elveszteni. Kezébe fogja a lány arcát.

Ruprecht: Sarraska én azért jöttem ide, mert valamit mindenképp meg akartam tudni.

Ekkor szélvihar és Leonhard mester hangja süvít át a levegőn, úgy hogy mindenki rémülten összebújik.

Leonhard: Az én kedves szolgálóleányom már rég megadta nektek a választ!

A szél felkavarta füst és porrengetegből a neyssi jósnő bontakozik ki, ujjával Ruprechtre mutatva.

Elnyeli a füst és a piros köd, s eközben láthatatlan kezek lehámozzák Ruprecht ruháját. Azt veszi észre, hogy megint meztelen áll Sarraskát átölelve.

A férfit kábulat ejti hatalmába, a zene és a lüktetés megint betölti a teret, és Sarraska ölelése és csókjai alatt mindenről megfeledkezik. Megragadja a lány vállát, és a keresztbe tett ujjak szétcsúsznak egymásról. Ekkor a vörös ködbe vesző általános ölelkezésben megpillantja Renátát, egy ifjú karjaiban. Felkiált, mint akit villámcsapás ért. Renáta is észreveszi őt, kéz a kézben az ifjúval az erdő felé fut. Ruprecht bőszülten üldözőbe veszi.

Ágak csapnak az arcába. A menekülő párt elnyeli a homály. Ruprecht mint egy kútba, mélységes sötétségbe zuhan.

A behavazott udvaron Ruprecht Johannes Weyerrel sétál. A fiú belekarol, testtartásuk barátságos, nyílt. Megállnak egy kopár fa alatt.

J. Weyer: Több szerencsével jártál volna, ha varázslatok helyett a medicina új áramlataival foglalkozol. Ma már tudjuk azt, hogy van egy különös betegség, amit nem nevezhetünk őrültségnek, mely azonban ezzel rokon, és a Melankólia régi nevén nevezhető. Ez a betegség gyakrabban érint nőket, mint férfiakat. Hiszen kilátszik a latin elnevezésből: „mulier” – ez a szó: „nő”, Varro szerint a „gyengéd”„mollis”-nak a származéka. A melankólia állapotában minden érzület elváltozik, egy különös fluidumnak a hatása alatt, amely elterjed az egész testben, úgyhogy a betegek olyan cselekedeteket követnek el, amelyek semmiféle értelmes céllal nem magyarázhatók. Látható ok nélkül hol vidámak, hol szomorúak, hol megmakacsolják magukat, hol elernyednek. Szükség nélkül hazudnak, bűnnel vádolják magukat, őszintén szenvednek kísérteties kínoktól, abban az elképzelésben, hogy démonok üldözik őket. A legtöbb úgynevezett boszorkány tulajdonképp szerencsétlen teremtés, akinek nyugtatót kéne adni, ahelyett, hogy a pápa bullákban átkozza el, és az inkvizíció máglyára cipeli őket.

J. Weyer: Természetesen igen erős altatószer hatása alá kerültél. Meg is mondom neked a receptjét: vaj, petrezselyem, farkasfog, mák nedve, veronika, meg egyéb gyomok, beléndek, és amit az olaszok belladonnának neveznek. Ördögidézésed alkalmával pedig a tömjénfüstöt nézted démoni jelenségnek, és meg vagyok győződve, hogy az ámpolnát nem a gonosz szellem törte össze, hanem társnőd, hirtelen támadt rohamában.

Ruprecht: Hihető, amit mondasz, de te magad is mágusok és skolasztikusok hibájába esel, amikor azt hiszed, hogy valaminek nevet adva a lényeghez jutottál el.

A ház belsejéből egy őszülő halántékú férfi figyeli őket: Agrippa. Lemegy a lépcsőn, négy óriás fekete kutyája követi. Odalenn két tanítványa sakkozik. A mester kifelé int a fejével. A kutyák és a tanítványok kiiramlanak az udvarra. Agrippa elgondolkozik a sakkjátszma állásán. Lép, előbb a fekete, majd válaszként a fehér figurák egyikével.

Az udvaron a kutyák előbb, úgy tűnik, szét akarják tépni Ruprechtet, de Johannes néven szólítva lecsillapítja őket.

J. Weyer: Ifjúkori munkájáról felesleges kérdezned. Már rég megtagadta.

A házon belül a kutyák mutatják az utat. Szűk lépcsők, folyosók, mindenütt könyvek, a falon az asztrológia és anatómia ábrái.

A toronyszobában Agrippa egy ötödik, a többieknél is hatalmasabb termetű és rendkívül értelmes tekintetű kutya társaságában fogadja őket. Lábához szólítja. Az acsarkodó eb engedelmesen letelepszik mellette. Tekintete mintha Ruprecht minden megnyilvánulását követné és értené, s egy-egy helyeslő vagy fenyegető mordulással úgy tűnik, részt vesz a társalgásban.

Agrippa: Barátunk rossz hírt hozott levélben. Kölnben nem merik kinyomtatni a szenátushoz intézett apologetikus levelemet. Persze annak idején azt se engedték ott, hogy előadásokat tartsak, pedig Páviában, Dolában és Turinban több hallgatóm volt, mint a többi magiszternek együttvéve. Most már üldözőim mindenütt utolérnek. Antwerpenben eltiltottak az orvosi tudomány gyakorlásától, ámbátor pestis idején, amikor a sok helybéli orvos szerteszaladt, egyedül én mertem gyógyítani a betegeket. Brüsszelben megakadályozták, hogy a császár fizetésemet kiutalványozza, és becsuktak az adósok börtönébe. Párizsban a Sorbonne ítélete alapján elégették a könyveimet, Németországban pedig a császári privilégium ellenére az inkvizíció megtiltotta a kinyomtatásukat. Most már egy mérsékelt hangú levelem közzétételétől is félnek a barátaim. Mit segíthet rajtad Agrippa, akit hajszolnak, mint a rókát a kopófalka?

Ruprecht: Magister doctissime, rajtam se pénz, se befolyás nem segíthet, csak a Te egyedülálló tudásod, s annak is talán épp az a része, amit a nyomdászok kinyomtatni nem mernek. Hónapokon át tanulmányoztam hármaskönyvedet...

A tanítványok megbolydulnak, a kutya felmordul, de Agrippa csendre inti őket. Ruprecht elszántan folytatja.

Ruprecht:...egész sorát találtam a homályos pontoknak, amelyek elbátortalanítottak e bölcsesség alkalmazásában...

Ruprecht: Bizonyos életkörülmények, és az a vágy, hogy egy társamat a rossz szellemek hatalma alól kivonjam...

A kutya vonítani kezd, de Ruprecht túlkiabálja. Az egész beszélgetés kezd rendkívül éles hangúvá válni, a szobában szinte szikrázik a levegő.

Ruprecht:...arra bírtak, hogy lépéseket tegyek az operatív mágia terén...

Agrippa: Az okkult filozófiáról írt ifjúkori munkámban sok a tökéletlenség, mindazonáltal áttekintést ad mindarról, amit eddig a mágiáról írtak, de soha senkit nem ösztökéltem arra, hogy e sötét és jó szóra méltatlan kísérletezéssel foglalkozzék!

Aurél: Ha ama szerencsétlenek közé tartozol, akik a természet rejtett ismerete helyett különböző ügyes kis fogásokat keresel a mágiában, hogy vagyont szerezz, vagy kifürkészd a holnapot, akkor rossz helyen jársz. S erre figyelmeztettünk is, ugye?

Ladislaus: Az igazi mágus bölcs, a szent hit szolgája és prófétája, mint Szibilla, aki már a pogány korban megjövendölte Krisztus urunk eljövetelét, vagy a három király, akik ajándékokkal megrakva siettek a jászolhoz...

Aurél: Nem olvastad az előszót, amely óv a babonásoktól, varázslóktól és szellemhívőktől?

Aurél megragadja Ruprecht kabátját, a kutya vonít, s már csaknem összetűzésre kerül sor, amikor Agrippa csendet int.

Ruprecht: Magister doctissime, tudom, hogy a mű ifjúkorod terméke, és olvastam mindkét előszavadat, azt is, amit most, nemrégiben írtál elébe; ebben a legnagyobb tisztelettudással szólsz a mágiáról, egy szóval sem árulod el, hogy jelentőségét túlbecsülnéd. Nem te magad vezeted ezzel tévútra az olvasót?

Agrippa: Fiatal barátom, kétféle tudomány van a világon. Az egyik, amelyet manapság az egyetemeken űznek, és amely az univerzum gyönyörű virágát darabokra szaggatja, hogy szillogizmusokkal és kommentárokkal megpróbálja újra tökéletlenül összerakni. Erről az áltudományról bővebben szóltam „A megismerés megbízhatatlanságáról” írott könyvemben. Álfilozófusok azok is, akik a mágiát az ókori tudás csúcspontjáról lerántották, akiknek a kezében vegyeskereskedés lett, hol különböző mérgek, álomitalok, tűzijátékok és egyéb ilyen dolgok receptjeit árulják. Az ókor igaz mágiája a világegyetem összefüggéseit figyelte és fürkészte, és a hit által vált ez a tudomány keresztényivé és teljessé. Mert egy és ugyanazon lélek mozgatja az égitesteket és a szent lelket, amely Isten akaratának engedelmeskedik, valamint a tévelygő embereket és az egyszerű kavicsot, amely a hegy lejtőjén lefelé gördül.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1986/02 18-22. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5900