Bikácsy Gergely
„Oh, les salauds – ó, a disznók...” Godard új filmjének utolsó kockáin hangzanak el e szavak. Ott ül a főhős szállodai szobája ágyán, belelapoz az odakészített Bibliába, és ekkor mondja halkan: ó, a disznók...
Salakhegyek szépsége
Kik a disznók? Csak találgatni tudjuk. Sőt, a film főalakja is talányos figura. Ez az öregedő főhős, ez a magára hagyott amerikai kém a leomlott berlini falnál, a megszűnt NDK-ban, akit felső kapcsolatai és megbízói „ejtettek”, akinek semelyik kérdésére senki sem válaszol, nagy télikabátban és nehéz aktatáskájával járja be Berlint meg az országutakat, láthatólag értelmetlenné vált útjának végéhez érkezett. Ó, a disznók... Miért? Kik? Akik elárulták a Biblia tanítását? A kommunisták, a nyugatiak, az oroszok, a hitleristák, vagy a múlt, Nagy Frigyes, Bismarck, Vilmos császár, Weimar naiv és ügyetlen urai, esetleg mindenki, akinek köze volt Németországhoz? Nincs válasz, csak e sóhaj.
Godard újból brechti ihletésű filmet csinált a francia tévé felkérésére. Dokumentumfikciót. Sok szabadon asszociáló filmhíradó- és dokumentum-részlettel. Néhány káprázatosan váratlan gondolati és képtársítással, meg néhány közhelyes, nem igazán eredeti megoldással. Filmjének plasztikus, képzőművészeti, szinte túlcsorduló festőisége van. Ez a festői erő azért különös és megkapó, mert a film terepe, helyszíne, egész világa, a nyersanyag, melyből ez a képi szépség és fény megszületik, csöppet sem festői. Kihalt, mocskos, elcsúfított természeti tájak, vasroncsok között bolyongunk. Trabantok és salakhegyek, felvonulási épületek, lerobbant házak, ki tudja miféle épületek, mindenféle egymás hátára hányt tárgyak, széttúrt, megerőszakolt és elhagyott ország. „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ” – idéződnek fel a verssorok. Aki ide festőiséget varázsol, az meglehetősen merész megoldásra vállalkozik: az omlás, a széthullás, a végpont őszi báját viszi vászonra, a festőiség mögött nem annyira bújtatott irónia sejlik, mint Godard-tól várnánk, hanem fáradt, furcsa tónusú nosztalgia a megélt múlt ismerős rossz szellemei – s talán a már meg nem élhető jövő ki tudja milyen szellemei iránt.
Kelet-Németország tehát megsemmisült, a Kelet, úgy látszik, csatát vesztett. Godard-t azonban mintha más érdekelné. Árulkodó, amint többször is bevillan a felirat: Untergang des Abendlandes. Spengler híres és nálunk Szerb Antalt inspiráló könyve, A Nyugat alkonya idéződik fel a vásznon... Figyelemre méltó paradoxon. Godard az újra egyesülő Németországról, az NDK megszűnéséről (Kelet alkonyáról) készít filmet. De nem tud másról beszélni, mint amit ismer. E provokatív mozifelforgató, Lear bohóca nem tud hazudni és alakoskodni. Ő a Nyugat életét és a Nyugat alkonyát éli, filmet tehát nem az NDK pusztulásáról, hanem másról csinál: amit belülről megtapasztalt.
Miről is? A mozaik értelme nehezen rakódik össze. Megint, mint sok igazi műnél, mely csak látszólag dokumentum, lényege szerint fikció – csupán megközelíteni tudjuk a lényegét, egy lehetséges „olvasatot” kínálni a sok közül. A történelemről van itt szó, de nem a tények és események, hanem az eszmék, az utópiák bennünk élő történelméről. Szép utópiák hulltáról. A fájó felismerésről, hogy az emberi történelem nem célirányos és előrehaladóan logikus, hogy nincs világos „értelme”, nem teleologikus (vagyis nem egy felsőbb, magasabbrendű cél értelmében „valósul meg”), nem a hegeli világszellem irányítja és nem is isteni akarat formálja, és bizonyára nem osztható szabályos fejlődési fokozatokra. A fal leomlásának zajos örömében nemcsak egy szörny-állam semmisült meg. Nemcsak egy buta diktatúra „kell”-je, de végképp szétporladt egy szigorú valláspótlék „szükségszerű”-je is. Godard, minden bohócsipkás marginalitásával, a nyugati baloldal gyermeke. Most keserűen (keserű, öngyötrő örömmel) számol le a falban megtestesült s eltorzított eredeti utópiákkal is.
Utópiák elleni kései ellenméreg ez a dokumentum-fikció. Egykor felsőfokú iskolák oktatófilmjévé válhat. A marxizmus, mely Godard-t és a nyugati baloldalt évtizedekig bűvöletében tartotta, lényege szerint idealisztikus-utópikus világszemlélet volt, az idealista gondolkodásmódok talán legidealistább, szinte vegytiszta válfaja, az emberi elmét és történelmet állandóan megkísértő célokság kényszerképzete sugárzott tételeiből. Csodás, megváltó reményt kínáló üdvtan, valláspótlék (a zsidó-keresztény utópia logikus rendbe formált paródiája)... de ez mára talán közhely, sőt már tegnap is felismerhette bárki; ma már csak néhány kamaszlelkű és kamasz-tájékozottságú istenhívő (vagy marxista: egyremegy) hökkenhet meg rajta. Egyébként is: filmről van szó, még ha olyannyira gondolkodó és elemző, gondolatokat élveboncoló filmről is, mint a Németország, kilenc(új)nulla.
Mert utópia-foszlató s a német történelmet sebesen átvilágító röntgensugárzásával sem filozófiai traktátus ez a film, hanem önvallomás. Hőse, a télikabátos, elnehezült testű, sebhelyes arcú figura a feledhető fikció szerint amerikai kém, aki elvesztve felsőbb kapcsolatait, magára hagyva bolyong, keresi a hazatérést, Nyugatot, keresi értelmét egykori feladatának. Nemcsak Berlin környékét járja be nehéz aktatáskájával s páncélszerűen súlyos, földig érő télikabátjában, hanem Németország történelmén is átkel keresztül kasul. S nem talál mást, mint szilánkokra tört, rendbe nem állítható, összefüggéstelen értelmetlenséget. Ha az így van, ha csak egy mesebeli ügynök kalandjait látjuk, minden szellemes képzettársításával kicsit üres volna ez a film. Mi adja többlet-hangulatát? Mert nézése közben egyre súlyosabbá válik. Én mindenesetre egyre inkább úgy érzem, nem egy könnyű ötlet foganta „kém”, hanem maga Godard bolyong a halni készülő német erdőkben, aktatáskájában holt eszméinek fárasztó terhével...
A kultúra holt hegyén
Ínyencek bizonyos örömmel fedezhetnek majd fel némi kiindulásbéli, alapvető hasonlóságot Wenders bolyongó filmjeivel (Rossz mozdulat – Falsche Bewegung; Az idők folyása), a Wilhelm Meister tanulóéveihez nyúlt vissza, a fejlődésregény modern mai parafrázisait formázzák imént idézett korai s máig legnagyobb remekei. Godard is valami fordított fejlődésregényt mutat be. Vándorló hőse a leépülés, a történelem pedig egy állami lét, az utópiák és mindenféle magánlét tökéletes értelmetlenségének útját járja be, amíg kimondhatja a Biblia felett: ó, a disznók...
A film jellegzetes helyszíne egy filozófus könyvtárszobája, melyben egy tudós meg egy francia fordító Hegel-szöveget egyeztet. A lehetetlennel küszködő Hegel-fordító eredendő abszurduma. Nincs itt semmi összefüggő cselekmény, még a vándorút eseménytelen eseménysora sem fogja össze valódi rendbe a fikciót. De ez az időnként visszatérő, szinte rímként szolgáló képsor a filozófussal és a fordítóval nyilván nagyon fontos Godard számára. A film általában különböző rövid dokumentum- vagy más betétrészletekkel szakítja meg az „alaptörténetet”. A Hegel-fordítások alatt lássunk találomra néhányat közülük. A történelemnek fejlődő, tökéletesedő értelmet, cél-okságot tulajdonító eszme-szöveg alatt a következő rövid dokumentumrészleteket láthatjuk: varsói gettófelvételek; részlet egy korabeli hitleri monstrefilmből, majd egy későbbi színes produkcióból (talán a Lili Marleenből). Óriási palota belső díszlépcsője; szöveg: „Az értelem trükkje, mely felhasználja az értelmetlenséget” (Hegel).
Mit vegyünk itt komolyan, mit nem komolyan? Játék is meg nem is a Hegel-szöveg, de mintha a fent idézett optimista mondatból visszasírna a boldog utópia, a hit az értelemben (mely még az értelmetlenséget) pontosabban: a „nemértelmet” is a maga szolgálatába állítja. Csakhogy a szomorú, végetnemérő késő őszi bolyongás egy ország, és egy nagy kultúra romhalmaz-töredékein épp az ellenkezőjét sejteti: a mindent átható értelmetlenség állította a maga szolgálatába még az értelmet is.
Histoire de la Solitude – ez viszont nagy betűkkel többször is megjelenik. A történelem szétfoszlott, nincs is értelmezhető történelem. A történelem talán azonos a magány történelmével. Így, e felismerés halk kimondásával válik önéletrajzi filmmé a Németország kilenc(új)nulla.
Magány és szélmalom
Godard, mint a történelem értelmét nyomozó magányos ügynök? Lemmy Caution-t (Eddie Constantine), egy hatvanas évekbeli sikeres kémregénysorozat hősét Godard „kölcsönkérte”, s az Alphaville hősévé tette. Ez a figura azóta sem tűnt fel kaleidoszkóp-univerzumában, ahol Rousseau-tól Nixonig mindenki megjelent már tarka bohócruhába burkolva. Ott, egy sci-fi ízű jövőben Lemmy Caution a „New York-i Pravda” újságírójaként nyomozott. Kicsit súlytalan film volt, sok játékos formai ötlettel. Huszonöt év múltán most komolyodik a játék. Lemmy Caution az életét kockáztatja. Hasonmás, alterego lett. Godard mester fordított tanulóéveit kell végigélnie hosszú bolyongásaiban. „Ó, a disznók”. Egy kétségbeesett csecsemő hangja, amikor visszafelé forgatják le élete filmjét.
Mint minden Godard-alkotásban, most is a citátumok erdeje veszi körül a nézőt. Sokan idézték már a film nyitóképét, ahol valaki virágot dob egy földön fekvő Karl Marx-Strasse utcatáblára, melyen később autók gázolnak át. Aztán Hegel, Walter Benjamin, Rilke, Goethe, Freud, Brecht, Rosa Luxemburg idézettöredékei Goethe, Mozart, Bach képei vagy kéziratai. Schiller-szobor, Lotte háza Weimarban, Puskin-szobor. Lucas Cranach-kép. Egy Bachot hegedülő lánytól, aki megvesztegetésig hasonlít a Szenvedélyben hegedülő lányhoz, orosz katona búcsúzik... Freud híres analizáltja, a pszichiátria klasszikussá vált alakja, egy Dóra nevű fiatal lány meg is jelenik, s a film egy részében ő kíséri hősünket a Spree partján meg a Goethe múzeum folyosóin. Kafka arcképe is, aki élt ugyan Berlinben, de a mi mitológiánkban prágai marad. Plakáttöredékek szójátéka: Test the West. Teszteljétek a Nyugatot... Max und Moritz képregény-részletek, s a nevek persze fájdalmas idétlenséggel rímelnek Marxéra.
A film talán legszebb, legnagyobb horizontú s tág nosztalgiájú, képi erejével is maradandó epizódja (melyet önálló cikkben méltat a Cahiers du Cinéma, s joggal, hiszen a Németország... legemblematikusabb képsoráról van szó): egy kék Trabant mögött lovagló Don Quijote szegzi lándzsáját előre. De nem a háttérben fölrajzolódó szélmalmot rohamozza, hanem egy óriási toronydarut. Azért szép, mert inkább mitologikus, mint lefordíthatóan jelképes képsor. Hangulata összetettebb, gazdagabb, mint szavakkal összefoglalható „jelentése”. Megint a „szépség”: ilyen viszolyogtatóan össze nem illő, széthúzó, széttartó, külön-nemű elemekből Godard egységes hangulatú, plasztikus, nosztalgiával zsongó képsort formált.
S persze az irodalmi-filozófiai hivatkozások mellett külön kell szólni a filmbetétekről. A híradó- s dokumentumbetéteket már említettük. Mindegy is talán, honnan. „Az utolsó DEFA-dokumentumfilm” – jelenik meg egyszer ironikusan a felirat, nyilván saját filmjére célozva. Sok azonosíthatatlan, gyors és rövid snitt van játékfilmekből is. A leghosszabb, külön hangsúllyal, Murnau Az utolsó ember című klasszikus opuszából vétetett. Murnau hőse egy elegáns szálló elegáns portása, (Emil Jannings játssza), akit öregkorára portásból vécés bácsivá fokoznak le. Godard hideglelősen tisztánlátó szemmel és érzékkel választotta, találta ki saját hősének ikerpárjául, a történelem utáni korban bolyongó „utolsó kémhez” az utolsó embert.
A magány e film témája. A történelem magánya, az emberek magánya, és az utópiáktól megfosztott Godard magánya. Nem a Keletet elemzi, hanem a nyugati világot. A Nyugat alkonya, bólint. Borongós film, melyben csak a ráció, az utópiák után tépetten maradó értelem fénye lobog. Pislákolva, halkan, de lobog még.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/11 06-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=589 |
