Baló Júlia
Ez a zsaru kékszemű és pufi. Gömbölyű arcán a könnyek is köröznek, amelyet meghatottságában hullat, miközben autója ablakából még egy utolsót legyint, mintegy integetésképp a szanatóriumnak, az orvosnak, az ápolónak – a mosolyuknak.
Lohol a munkahelyére. Alig várja, hogy tekergethesse foglyai karját, vagy fejbevágja őket. Először egy automatával kezdi: kávé helyett üres poharak – ő rúg. Mindketten robbannak.
Pedig megmondták neki: ne idegeskedjen. Ne igyon. Szedje szépen a gyógyszereket. Most már sejtjük: a pufi nem cukorbeteg.
Sunyi főnökök, gyáva újságírók, lepusztult külsejű hölgyek, undok kisgyerek, korrupt hivatalnokok, szomorú besúgók között vergődik a „papírtigris”: Jörgensen a zsaru. Lóversenycsalás kerül a karmai közé... És attól kezdve már csak a lovaknak drukkolunk: fusson be a Csalamádé! (Lehet, hogy nem ez a neve.)
Nyugtatók a szemétkosárban landolnak, s a néző, ha ellankadt volna – százhúsz perc után – arra ébred, hogy a szálak messzire vezettek. A pufi pedig szirénázó mentőautóval megy oda, ahonnan jött – a szanatóriumba.
Az igazság meghal – vagy legalábbis ideg-elmeosztályra kerül.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1986/03 52. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5885 |