Reményi József Tamás
„Szabad-e lőnöm a menekültszállás lakóira, amikor a kertemet fosztogatják?” – kérdezte egy idős asszony Lipcse környékén egy lakossági fórumon. Érdeklődésében törvénytisztelet nyilvánult meg, ő irtózik az erőszaktól és az önkényes cselekedetektől, legális felhatalmazást vár arra, hogy problémáját megoldhassa. És ezt a felhatalmazást el tudja képzelni, nagyon is természetesnek tartaná, hogy engedélyt kapjon a fegyverhasználatra – hiszen rendkívüli helyzetben érzi magát. Nyugalomhoz szokott, a szomszédok nem lopkodták egymás répáját, ki tudja mire képes alakok az utcán nem grasszáltak. Ez itt a volt NDK, törökök, arabok, cigányok, crnagorácok nem nyüzsögtek mindenfelé, az a kevés szocialista vendégmunkás kordában volt tartva. Most meg éjszaka lárma, nappal kosz, járdán alvó hajléktalanok, akik nem fértek be a sokszorosan túlzsúfolt szállásokra. Miért kell ezeket beengedni egy olyan országrészbe is, amely régi és új csődök szorításában él? Az egyre növekvő számok pedig félelmetesek: csupán az idei év első hét hónapjában több mint 230 ezer menekült érkezett német területre. Az egész földkerekség brutális tehetetlensége és abszurd szegénysége jelent meg egyszercsak ennek az asszonynak a veteményesében, akár egy katasztrófafilm utolsó kockáin. Egy szál puskájával ebben a végkifejletben semmi esélye sincs, és a helyzet paradoxona, hogy csak növeli esélytelenségét, ha mások fegyverei csatlakoznak hozzá szerte Németországban. Amikor azon az augusztusi éjszakán Rostockban föllobbantak a lángok, beteljesedett Günter Grass jóslata: „Ismét egységesek, erősek és – még ha megkíséreljük is, hogy csak halkan szóljunk – harsányak leszünk. Sikerül majd – jó német minta szerint – megint egyszer rettegetté és elszigeteltté válnunk.” (Egy hazátlan bitang rövid beszéde; 1990.) Hozzátehetjük: elképzelhető majd megint egyszer a nemzet feszültségeit – megterhelten a világ feszültségeivel – egyetlen karlendítéssel elintézni.
Húsz éve az Elbától nyugatra még minden olyan egyszerűnek látszott. A szegényebb németek drótkerítés mögött – ez keserves tény volt, de együttélni nem kellett velük. A vendégmunkások milliószám érkeztek – ez viszolyogtató tény volt, de együttélni velük sem kellett, a német magánélet szférái érintetlenek maradtak tőlük. Ám a tények attól még tények maradtak, s a látszólag intakt lelkek az örök emberi szorongásokra rárakódó „aktuális” félelmeket csak látszólag tudták „földolgozni”. A félelem pedig megeszi a lelket, előbb vagy utóbb – lényegében mindegy. Rainer Werner Fassbinder akkor, húsz éve, az antik tragédiák mintájára fölgyorsítva a fejleményeket, összesűrítve az évtizedekre retardált végzetet, elmondta azt, amit ma látunk. A félelem megeszi a lelket – talán a legszebb filmje ez, az életmű ismeretében, gondolom, érthető a jelző. A kamera tapintatos, a dramaturgia az emberi jellemek megítélésében finoman távolságtartó, az érzelmek – akár ragaszkodóak, akár gyilkos indulatok – visszafogottak. A borzalom elfedett.
Fassbinder idős hölgye nem fog puskát az őt táncra kérni merészelő arabra, annak meghökkentő gyöngédségére gyöngédséggel válaszol. De az első éjszaka után ijedten néz a tükörbe, nem kell-e szégyellnie magát, nem szolgáltatta-e ki magát valami gyalázatnak. A kapcsolat erősnek látszik, az asszony hősiesen szenvedi végig családja, környezete, a világ megvetését. Irigyek, magyarázza nyugtalan szeretőjének, s mikor az nem érti a szót, hozzáfűzi: „mert nincs nekik az, ami nekünk van”. Ő nem is, csak a rendező tudja, milyen mélyértelmű magyarázat ez a közhelyes vigasz.
A félelem azonban, ismerjük, fortélyos. Épp akkor pusztít a legjobban, amikor tűnni látszik: az arab férfit más-más érdekből, más-más módon elfogadnák végül, leginkább úgy, mint egy egzotikus állatot, amilyet úrhölgyek tartanak jobb körökben. És ez a státus mindkettejüket – lélekben – elzülleszti „egyenjogúságuk” csak azon az áron lehetséges, ha benső harmóniájuk – külön-külön s kettejük között is – fölbomlik. Amikor a néző utoljára látja őket, az asszony egy haldokló ágyánál virraszt, és egyúttal saját életének rövid időre meglelt értelmétől búcsúzik. A vén kurva, ahogy a kocsmai kurvák valóban irigyen nevezik, ez a puritán, jámbor lény tipikus német háziasszony létére került ilyen förtelembe. S ezt Fassbindernek még a Querelle infernójánál is kevésbé leheti megbocsátani. Semmi deviancia, amit a társadalmi érvényen kívülre lehetne helyezni, csak az ártatlanság hazafiatlan bemocskolása.
A marokkói vendégmunkást Alinak szólítják, noha nem ez a neve. A lekezelő közömbösség szerint ő egy Ali a sok közül, mint ahogy minden nyomorult orosz – Iván. A személyiség érdektelen, a rengeteg, nyilván egyformán személytelen ember pedig nem ember már, hanem tömeg. Rosszabb esetben söpredék. Aszerint is kell velük bánni, s így – annak ellenére, hogy a volt NSZK-ban a lakosságnak immár nyolc százaléka nem-német betelepülő, s az elmúlt évtizedekben ez a számarány bizonyos joviális reflexeket is kialakított – a lipcsei répatolvajok meg a rostocki vietnamiak ma nem csak időben és földrajzilag vannak közelebb Alihoz, mint gondolnánk. Annak idején Fassbinder idős hölgyének fia elfojtott(!) mérgében a tévét rúgta széjjel, amikor Ali családtagként szeretett volna bemutatkozni, de napjainkban Rostock után elkövetkezhetnek újabb vadászjelenetek Alsó-Bajorországban is. (Fleischmann Fassbinderénél is korábbi s vérlázítóbban figyelmeztető filmjében a török vendégmunkásokat, afféle derék háziállatokat még megvetésre sem méltatták a falubeliek, „csak” potenciális áldozatai voltak Abram véres történetének.) Egy nyári felmérés szerint Németországban a megkérdezettek egyharmada szimpatizált „a bevándorló-probléma jobboldali radikális megoldásával”.
Ez Rostock előtti adat.
Günter Grass 1990-ben nem átallott a német nép nagy álma ellen agitálni: az újraegyesítéssel szemben egy leendő államszövetség mellett, figyelembe véve az eltérő fejlődés következményeit, egy sokrétűségében megőrzendő új, kulturális önismeret lehetőségeit, az önállóságon alapuló közösség példáját a nemzetállami cselekvés megújult agresszivitásának korában. E megfontolásokon – amelyeket egyébként minden manifesztum hangoztatni szokott – „természetesen” átlépett a politika, és a legutóbbi poroszutas rémálomból ébredés ma nemcsak a keletiek identitászavarát teszi teljessé, nemcsak a nyugati liberalizmus tanácstalanságát fokozza a végletekig, hanem azt is bizonyítja, hogy a jóléti állam humanitárius teljesítménye kimerül az alamizsna és az invesztálás, azaz a pénz tudományában. Semmi sincs tisztázva abból, ami az emberi viszonyokat valóban emberivé tehetné. S bár – egyetérthetünk Grass-szal – a német nemzetet történelmi öröksége rendkívüli önkritikára kötelezné, mindez nem a német néplélek degenerálódásának problémája, ahogyan az operett-antifasiszták szeretik képzelni. Ha úgy volna, Alinak könnyebb lenne a sorsa.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/11 04-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=588 |
