Fáber András
Mágikus hatalmánál fogva minden fotográfus távoli rokonságban van a bibliai Józsuéval: mesterségének lényegéből következően folyton megállítja a Napot. A filmgyári „standfotóst” a szakmabeliek nem szokták művészként tisztelni: szerepe többnyire arra korlátozódik, hogy felvételeivel egy-egy forgatás során segítse a berendező, a kellékes, a maszkmester (és – áttételesen – a rendező) munkáját. Senki sem tiltja meg azonban neki, hogy néha – csak úgy a maga kedvére – olyankor is nyitva tartsa a szemét (amely az adott esetben múló pillanatok képi rögzítésére alkalmas szerkezettel van kiegészítve), amikor ez nem tartozik a szorosan vett munkájához. B. Müller Magda standfotós házi archívumában – mintegy főfoglalkozása melléktermékeként – összegyűlt egy kötetnyi olyan fénykép, amely a fotózás fent említett józsuéi principiumát szemlélteti. Filmgyári capriccio című albuma filmeket készítő embereket mutat be munkájuk közben. Fontos momentum itt, hogy munka közben rögzítette arcukat, mozdulataikat, hiszen e közszerepléshez szokott művészek – színészek, rendezők, operatőrök – más („privát”) arcukkal jelennek meg e képeken, mint amit a nagyközönség láthat. E képek auráját az alkotó munka „árnyéka” adja, olyan értelemben, ahogyan Roland Barthes írja a fotográfiáról: „Az arckifejezés a testtel járó fénylő árnyék; s ha a fénykép nem képes megmutatni ezt az arckifejezést, ha elveszik ezt az árnyékot, csak a steril test marad, mint a mesében, amely arról az asszonyról szól, akinek nem volt árnyéka.” E képeken az „alanyok” önmagukat adják – akkor is, ha történetesen, mint némelyikük, szociálpszichológiai értelemben szerepén kívül is „szerepet játszik”. A pillanatok, melyeket e képek megörökítenek, már csak e formájukban léteznek tovább, s ez különösen akkor szívszorító, ha azok arcát szemléljük, akik már a mennyei Filmgyárban forgatnak tovább: Latinovits Zoltánét, Makláry Zoltánét, Rényi Tamásét, Huszárik Zoltánét. Nekigyürkőzésük, feszültségük vagy elengedettségük nem hagy többé nyomot a filmszalagon. Minden alkotás küzdelem az idővel, s ilyen szempontból a korán eltávozottak is mind győztesek voltak. A fotográfus persze „komponál”, s nem az élet és a halál mezsgyéjét választja rendező elvének. Képsorokat szerkeszt: arcokat gondolkodás közben, felsőtesteket kamerával, egész alakokat létra tetején, vízben, bohócmaszkban, egyenruhában; hol kellékszárnyakon szárnyalva, hol kellékkötéllel gúzsbakötve. B. Müller Magda képein az alkotó ember hiteles személyisége vet árnyékot. Olykor kisebb ez az árnyék, olykor nagyobb – de mindig fénylik. B. Müller Magda: Filmgyári capriccio; az MTI Fotó gondozásában
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1986/05 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5838 |
