Láttuk még

Szerelmi lázálom

Ardai Zoltán

Dino Risi, akit a hatvanas években szatirikus tehetsége emelt a legjobb olasz filmrendezők közé, öregkorára visszahanyatlott 1960 előtti filmjeinek érzelgősségéhez. Nyolc-tíz éve, A nő illatában azzal a vígjátéki alaptónussal is szakított, amely korábban az Ölj meg, csak csókolj! könnyes jeleneteit még játékosakká tette. Újabb műve, a Szerelmi lázálom már éppenséggel komor melodráma. Risi második giccskorszaka persze másfajta mint a fiatalkori: elmélyültebb és őszintébb. Még A nő illata megrökönyödtető, féktelenül hamis szerelmi duettje sem hit nélküli; Vittorio Gassman és Agostina Belli ugyan csak erőlködnek ott, de közben szinte hallani, amint maga a rendező belezokog az összetákolt happy-endbe. A Szerelmi lázálomban pedig Risi hangulatteremtő képessége is megmutatkozik: egy jelenkori történetben nem könnyű úgy szerepeltetni mondjuk egy ijesztő mosolyú ördöngös papot, hogy a néző ne fakadjon hahotára, nem szólva a rút és szép alakban visszajáró, rég sírbatett kedvesről. Risi néha most is nyilvánvalóan kommersz megoldásokhoz nyúl, de a legfontosabb jelenetekben sikerül létrehoznia a feszültség és a morbid révület különleges elegyét, s ezúttal mintha színészei is (Romy Schneider és Mastroianni) hinnének a szerelem erejének végtelenségében. (Risi egyébként nem járatlan utakra csábította őket: a misztikusan többéletű nőalakok és az azonosításukon fáradozó férfialakok az olasz irodalomban – és filmben – kifejezetten otthonosak.)